Azt, hogy egy különös külsejű, kócos hajjal és bőrdzsekiben megjelenő, a médiából ismert közgazdász és egykori rockzenész tizenegy százalékos fölénnyel, 55,7 százalékos eredménnyel megnyerje az elnökválasztást, amit a 44,3 százalékot elérő ellenfele, Sergio Massa el is ismert, személyes karizmája mellett az Argentínát egyre jobban sújtó gazdasági problémák is magyarázzák. Az infláció elérte a száznegyven (!) százalékot, és a gazdaságot a Nemzetközi Valutaalappal nyélbe ütött újabb, hét és fél milliárd dollár értékű hitelszerződés sem volt képes stabilizálni. A nemzeti fizetőeszköz, a peso teljesen elértéktelenedett, bár ez nemcsak a legutóbbi balközép, hanem az azt megelőző jobbközép kormány sara is: tíz évvel ezelőtt egy argentin peso negyven forintot ért, ma pedig egyet. A mindennapi életben egyre nagyobb szerepet tölt be a dollár, ami különböző félhivatalos és nem hivatalos átváltások nyomán az ország de facto második fizetőeszközévé vált.

A kormány gazdaságpolitikájával szembeni elégedetlenség az egész politikai osztállyal szembeni elégedetlenséggé duzzadt.

Az argentin belpolitikát a XX. század közepe óta meghatározó peronizmus, amely bal- és jobboldali célokat egyaránt sikerrel adoptált, és helyi szinten továbbra is erős beágyazottsággal bír az ország nagy részén, csúfosan leszerepelt a gazdasági problémák kezelését illetően. Alberto Fernández, a peronista Juszticialista Párt vezetője, illetve a korábbi elnök, Cristina Fernández de Kirchner nem is mérettette meg magát az előválasztáson, így Sergio Massa pénzügyminiszter lett a peronista koalíció, az Unió a Hazáért (Unión por la Patria) jelöltje. Massa jó teljesítményt nyújtott a kampányban és az elnökjelölti vitákon, de pénzügyminiszterként alighanem ő is tisztában volt azzal, hogy az argentinoknak nehéz lenne nem őt hibáztatniuk az elmúlt évek megélhetési gondjaiért.  

A papírforma az lett volna, ha a jobbközép, konzervatív Együtt a Változásért (Juntos por el Cambio) koalíció kerül kormányra. Legismertebb politikusuk, Mauricio Macri – aki 2015 és 2019 között az ország elnöke volt – azonban nem indult a 2023. augusztusi előválasztáson. A belső küzdelemből Patricia Bullrich egykori védelmi miniszter került ki győztesként a mérsékeltebb Horacio Rodríguez Larretával, Buenos Aires főpolgármesterével szemben. A kiélezett párharc vélhetően sok, Larretával szimpatizáló centrista szavazót elidegenített. Az elnökválasztás október 22-én tartott első fordulójában így Bullrich 23,8 százalékos eredménnyel kiesett, és a 36,8 százalékot szerző Massa, illetve a 30 százalékot szerző Javier Milei, A Szabadság Előretör (La Libertad Avanza) koalíció önmagát „anarchokapitalistának” tituláló jelöltje jutott a második fordulóba.

Milei már akkor kitűnt a mezőnyből, amikor az augusztusi előválasztáson szintén 30 százalékot szerezve magasan a korábbi közvélemény-kutatási adatok fölötti eredményt ért el. A kampányt innentől kezdve Milei személyisége és radikális ígéretei tematizálták. Noha gazdasági fókuszú programjának nagy része nem újdonság – a Latin-Amerikai Stratégiai Geopolitikai Központ (CELAG) elemzése szerint Milei ígéreteinek nagy része megtalálható volt a kilencvenes évek neoliberális reformer elnökei, Carlos Menem és Fernando de la Rúa eszköztárában is – agresszív stílusa, jó előadói képességei révén a figyelem középpontjába került. Emlékezetes gesztusa a láncfűrész felmutatása a kampányrendezvényeken – ígérete szerint úgy fogja visszanyesni a túlterjeszkedett állami intézményrendszert, így például a központi bankot is, mintha láncfűrésszel vágna vissza egy fát. Radikális és egyszerűsítő diskurzusa jól rezonált sok, a korrupt(nak érzékelt), nem hatékony peronista kormányzástól és a gazdasági problémáktól megcsömörlött argentin választópolgár valóságérzékelésével. Felmérések szerint eredetileg a középkorú vagy fiatal, középosztálybeli, elsősorban férfi szavazók alkották a bázisát, de a kampány során egyre nagyobb és heterogénebb réteget tudott megszólítani. Ebben segítségére volt alelnökjelöltje, Victoria Villarruel jogász és jobboldali politikai aktivista, aki identitásfókuszú elemekkel, így például a jobboldali katonai diktatúra jogsértéseinek relativizálásával bővítette Milei gazdasági tematikájú kampányát.

Fontos megjegyezni, hogy Milei politikai kívülálló imázsa, az általa „kasztnak” nevezett politikai elit ellen felépített diskurzusa más latin-amerikai országokban is sikeres győzelmi recept volt: Peruban a baloldali Pedro Castillo, Chilében a szintén baloldali Gabriel Boric, míg Brazíliában a jobboldali Jair Bolsonaro kampányolt a tradicionális elit elleni jelszavakkal. Argentínában is vélhetően sokan szavaztak valami ellen, nem pedig valami mellett. Ilyen szempontból érdemes értelmezni a konzervatív Együtt a Változásért koalíció viselkedését: Bullrich és Macri a második forduló előtt nyíltan támogatta Mileit, noha a tágabban vett „kaszt” fogalmába ők is beletartoznak. A választók dühe azonban elsősorban a peronizmus ellen irányult, amelynek kései, Alberto Fernández és a politikailag lényegében már évekkel ezelőtt megbukott Cristina Fernández de Kirchner nevével fémjelzett változata elvesztette a középrétegek jelentős részének támogatását.

Milei klasszikus neoliberális és radikálisan államellenes ígéreteinek nagy része, így elsősorban a közkiadások visszavágása és a monetáris autonómia feladása, a dollár egyoldalú bevezetése rövid távon komoly megélhetési válságot okozhat az alsóbb, de a középső jövedelmi rétegek körében is. Bár az állami vállalatok privatizációja bevételhez juttathatja az államot, a monetáris politika szűkülése vagy teljes feladása középtávon fizetésképtelenné teheti az argentin államháztartást, így a „láncfűrész” kieshet Milei kezéből, és nemcsak azokat a kiadásokat nyesheti meg, amelyeket az elnök szükségesnek tart, hanem mindent, amire nem jut pénz.

Az ugyanis nem tisztázott, hogy a megtakarításaikat a Milei által halálra ítélt pesóban tartó argentinok hogyan jutnak majd ezzel egyenértékű dollárhoz.

Hasonlóképpen nem tudni, hogy a fogyasztóiár-támogatások megszüntetése, az oktatás és egészségügy teljes privatizálása, az állami alkalmazottak számának drasztikus csökkentése milyen szociális következményekhez és ellenreakciókhoz (tüntetések, sztrájkok, blokádok, növekvő kivándorlás) vezet majd. Mindezeken túl Milei pártjának nincs többsége a törvényhozás egyik házában sem, így az általa javasolt reformok nagy részének politikai kivitelezhetősége is kétséges.    

Argentína drámai fordulata a térség politikai dinamikáit is megváltoztatja. Latin-Amerika országainak többségében baloldali vezetés van hatalmon, ezektől – elsősorban az eddig kiemelten fontos partnernek számító Brazíliától – minden bizonnyal elhidegül az ország, és várható, hogy megromlanak a kapcsolatai Kínával is, amelyet Milei „kommunistának” tart. Fernández elnök néhány hónapja bejelentett szándékával ellentétben Argentína vélhetően nem fog belépni a BRICS-be sem. A dollarizáció pedig kiszolgáltatja az országot az Egyesült Államoknak, amelynek jelenlegi demokrata vezetése nem szimpatizál a megválasztott elnökkel. Kizárólag a 2024. novemberi elnökválasztáson esetlegesen bekövetkező Trump-győzelem oldaná fel Milei rezsimjének elszigeteltségét.   

Az ismert argentin politológus, Guillermo O’Donnell az 1990-es években dolgozta ki a latin-amerikai országok többségére alkalmazható „delegatív demokrácia” tézisét, amely szerint a térség polgárai számára fontos a szabad választás joga, a nyertesnek azonban hajlamosak szabad kezet adni, fékek és ellensúlyok nélkül „delegálni” neki a kormányzást.

A Mileit övező, már-már messianisztikus rajongásban nem nehéz felfedezni az O’Donnell által leírt mintázatokat.

Milei magabiztos és karizmatikus vezető, és az argentinok jelentős része elhiszi neki, hogy unortodox módszereivel képes lesz megoldani az ország krónikus gazdasági és politikai problémáit. Még akkor is, ha a radikális piaci liberalizmus és a monetáris autonómia feladása sokak helyzetén ront majd. Az, hogy a Mileibe vetett bizalom meddig tart ki, azon múlik, hogy az államot áramvonalasító libertariánus reformok át fognak-e csapni Argentína mint szolidáris politikai közösség láncfűrészes megcsonkításába. Sajnos komoly esély van rá, hogy ez bekövetkezik.

 

A szerző az ELTE Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézetének adjunktusa, a Globális és Fejlődéstanulmányok Tanszék megbízott tanszékvezetője

 

Nyitókép: ,,A történelem, amit mi csinálunk" – Javier Milei kampányol 2022-ben