Magyarországon 2000 és 2021 között a felnőtt férfi futballcsapatok száma huszonnégy százalékkal csökkent, kétezer-kétszázhetvenkettőről ezerhétszázhuszonhatra esett vissza. A jelenség mögött elsősorban a falusi együttesek feloszlása áll, a vidék demográfiai változásainak – a lakosság öregedésének, az elvándorlásnak, a fiatalok városba költözésének, a hétköznapi szokások átalakulásának, a virtuális szórakozások térhódításának – pontosan érzékelhető következményeit mutatják a labdarúgóélet tünetei. A futballtérkép folyamatos fehéredése azért is különösen fájdalmas, mert a csapatok eltűnése éppen a kis lakosságszámú településekre jellemző, ahol
a hétvégi mérkőzések a helyi érintkezések talán legfőbb fórumát jelentették, identitáserősítő, közösségszervező szerepük pótolhatatlan és helyettesíthetetlen.
A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban 2021 szeptemberében megnyílt, Hátsó füves – egy eltűnő futballvilág képei című kiállítás fotók, tárgyak, emlékek, filmek, berendezett terek segítségével igyekszik megidézni a hamisítatlan falusi futballmiliőt, egy sajátos szubkultúra jellegzetességeit, kiveszőben lévő értékeit. (A kiállítás alapjául a Nemzeti Sport éveken keresztül futó országjáró sorozatának képi, filmes és szöveges gyűjteménye szolgált.)
A hagyományos múzeumi megközelítéssel szakító témaválasztás és feldolgozás olyan különleges történetek bemutatására kínált lehetőséget, mint az ország legmagasabban, hatszázhuszonhét méteren fekvő bükkszentkereszti pályájának építéséé, az 1970-es Szamos-árvíz által örökre elmosott komlódtótfalui futballcsapaté vagy a Kehidakustány–Zalacsány mérkőzés előtt megtartott húsvéti békereggelié.
Az utóbbi hátteréről tudni kell, hogy 2014-ben bizonyos okok miatt felettébb feszült viszonyban állt egymással a két szomszédos zalai település, így a csapatok húsvéti rangadója
a szokottnál is puskaporosabbnak ígérkezett. Mire a vezetők elhatározták: a mérkőzést használják fel a látványos békekötésre. Kitettek egy asztalt és két széket a kezdőkörbe, feltették a húsvéti terítéket,
és mielőtt a csapatok a pályára vonultak, a zalacsányi klubelnök és a kehidakustányi polgármester a pálya közepén költötte el vidám sonkareggelijét. Mire a koccintásig jutottak, már a zalacsányi és a kehidakustányi tizenegy is felsorakozott mögöttük. Így aznap mindenki jól járt – az elnök is jóllakott, a barátság is megmaradt.
Azóta eltelt nyolc év, s a derűs zalai emléket szomorú megvilágításba helyezte az idő: mára a kilencszázhuszonhat lakosú Zalacsány és az ezeregyszáznyolcvanhét lelkes Kehidakustány futballcsapata egyaránt megszűnt, összhangban az országos tendenciával. Hogy visszafordítható-e a folyamat? A hagyományos, nagypályás csapatokra épülő falusi futballkultúra látványos újraéledését jósolni alaptalan bizakodás lenne. A Hátsó füves-kiállítás ugyanakkor
felhívja a figyelmet az élő futballközösségek megbecsülésére,
értékeinek hangsúlyozására, a szemünk láttára zajló gyökeres változás dokumentálásának fontosságára.
Részben ezt a célt szolgálta a kiállítási térben rendezett, Harmadik félidő bisztró című – társadalmi, történelmi, kulturális témákat is érintő – beszélgetéssorozat, amelyen Egervári Sándor korábbi szövetségi kapitánytól Herczeg András debreceni sikeredzőn, Pisont István, Dombi Tibor, Juhár Tamás válogatott játékosokon át Kassai Viktor játékvezetőig több mint
harminc, országosan ismert futballszereplő adott számot a labdarúgás hátországához fűződő kötődéséről.
A harmincötszörös válogatott, a Debrecennel hét bajnoki címet szerző csatár, Dombi Tibor visszaemlékezését külön is érdemes idézni, ugyanis sűrűsödik benne mindaz, ami veszélybe került a természetes és egyszerű futballviszonyok átalakulásával.
„Közel áll hozzám a megyei bajnokságok világa. Az őszinte futballszeretetet innen merítettem, és ez vitt végig engem a pályámon. Még mindig annak a falusi gyereknek érzem magam, aki valamikor Sárrétudvariban szaladt ki a szabadba focizni. Évtizedek teltek el azóta, és én ma is mindent gyermekkori falumba helyezek el. Ha könyvet olvasok, szinte észre sem veszem, de a helyszíneket a falumba képzelem, az ottani iskolát látom magam előtt vagy nagymamám házát. Olyan mély nyomot hagyott bennem az első tizennégy év, a falusi futball, a falusi élet, hogy az azóta is kitörölhetetlen.
Akkor természetes volt, hogy akik benne voltak a futballban, a játék szeretete miatt csináltak mindent. Manapság ezt hiányolom.
Nekem még azt mondogatták, hagyjam már a focit, tanuljak szakmát, figyeljek az iskolára. Mellesleg elvégeztem azt is, letettem a hentesvizsgát, mire a DVSC felnőtt csapatában pályára léptem. Mára ez megfordult. Mivel annyi pénz van a futballban, már a szülő mondja a gyereknek, hogy menjen focistának, mert abból meg tud élni. Lehet, hogy ő még jobban is akarja, mint a gyerek. Csak éppen így nem alakul ki benne a szeretet, az alázat, a flúg a játék iránt, ami a belső ösztönzést adja. Ezt megváltoztatni nemigen lehet, én sem tudom, de azért, ha megiszunk két sört a barátokkal, csak előkerül, hogy régen még az is szeretett focizni, aki nem tudott.”
Egy eltűnő futballvilág képei – szól a kiállítás alcíme, merthogy a vidéki labdarúgás legalsó szintje a régi, megszokott formájában eltűnik, aligha kétséges. És ha valami csoda folytán újra erőre kap a nehéz időket élő falusi labdarúgás, azt alighanem már más mozgatók, más érdekek, más törekvések jelentik, és okkal tarthatunk attól, hogy a játék általunk szeretett esendő, őszinte, emberi arcát már nem látjuk benne viszont. Nem mellesleg a sátoraljaújhelyi kiállítás ihletéséből az értékmentés,
a közösségteremtés szándéka indította el a regionális kísérleti projektet, a megszűnt falusi csapatokat egy-egy mérkőzésre felélesztő Hátsó füves futballmentő túrát.
Ringer István, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója vezetésével a tiszta amatőr szellem jegyében megalakult a Zempléni Főnix nevű alkalmi futballcsapat, amely Sátoraljaújhely vonzáskörzetében 2022 áprilisától júliusáig járta a vidék elhagyott pályáit, és
az újra összeálló ellenfelekkel visszahozta a régi idők meccshangulatát.
Volt tizenegyesrúgó verseny, tombolasorsolás, gyermekeknek szóló kísérőprogram, és ami talán még fontosabb, a mérkőzést felvezető kulturális-helytörténeti műsor erősítette az üzenetet: a futball nem önmagában értelmezhető, elszigetelt tevékenység, hanem a társadalmi élet, a mindennapok szerves része.
A futball világa és a valóság látványossága magától értetődőn ért egybe, amikor a meccs előtt a közönség Hercegkúton megismerte a tájházban az erős sváb hagyományokat, Bodrogolasziban a görögkatolikus paptól meghallgathatta a templom különleges történetét, Tolcsván a Szirmay–Waldbott-kastély dísztermében betekintést nyerhetett a vidéki úri világ múltjába,
Makkoshotykán érezhette a hagyományait őrző cigány közösség vendégszeretetét,
Hollóházán megcsodálhatta a porcelánmúzeum kincseit, Füzéren az impozáns várat, Mikóházán élvezhette a helyi asszonykórus előadását, Olaszliszkán felmászhatott a katolikus templom lenyűgöző panorámát kínáló tornyába.
ez a füves pálya vasárnap délután az egyetlen terep még a nagy osztályok életében, ahol mindenki szíve szerint, felelőtlenül, egész lelkével
ordíthat egyet.”
Kultúraterjesztési lehetőség
A falusi labdarúgás gyökerei az 1920-as évekre nyúlnak vissza, ebben az időszakban kezdett elterjedni a játék a vidéki városok után a kisebb településeken is – részben a labdát, tudást, szabályismeretet egyaránt szállító vasutasoknak és diákoknak köszönhetően. Az első időszak tapasztalatainak értő és pontos összefoglalását kínálja Csaplár András 1937-es,
Pesti Naplóban megjelent cikke. „A húszas évek magyar sportjának lendülete magával ragadta a falut is.
A falu városba került gyermekei, a diákok nyári vakációjukra magukkal vitték a futball-labdájukat is és a pattogó bőrlabda hamarosan meghódította a falusi fiatalságot.
Amikor a tanító diák fia először vitte ki a falu főterére, még csak bámulva nézték a pattogó furcsa gömböt. Aztán, amikor egyik-másik a rúgásba is belekóstolt, egyszeribe szerelmese lett a futballnak. Hamarosan csapatok alakultak, itt is ott is játszottak egy-egy vasárnapi meccset.” Elgondolkodtató és ma is időszerű, amit a szerző a falusi labdarúgóélet felvirágoztatásáról ír. „Nem is lenne olyan nehéz virágzó futballéletet teremteni. Csak egy kis vállalkozó kedv, sportszeretet és szervezési ügyesség kell. A tanítókat és a falusi intelligenciát mindjobban bevonják a falusi kultúra emelésének munkájába. Íme, egy újabb kultúraterjesztési lehetőség, nem kevésbé szép, mint a népnevelés egyéb területei.”
Nyitókép: a Kehidakustány–Zalacsány mérkőzés előtt megtartott húsvéti békereggeli (a szerző gyűjteményéből)
