Többször hallgathattam is. Ékes angolsággal, hiszen Amerikában, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) egyetemén szerezte diplomáját, intézett kiválóan felépített, sziporkázó filippikákat – függetlenül a mondanivalótól. 1994 tavaszán a jeruzsálemi Héber Egyetem ösztöndíjasaként elmentem a mimúnára, a zsidó húsvét (pészah) utáni nagy, észak-afrikai zsidó, majálisszerű, lacikonyhás, zenés – még kígyóbűvölőt is felvonultató – ünnepre, melyet a Magreb-országokból származók tartanak országszerte. Az izraeli politikai elit akkor már rászállt erre az alapvetően etnikai ünnepre, több politikus is megjelent, hogy a pódiumról megszólítsa az embereket, a választókat. A megbicsakló arab–izraeli béketárgyalások korát éltük, viharos időket. A megállapodásokat véres merényletek és katonai megtorlások követték.
Ti vagytok az igazi zsidók!
Hagyományosan a jobboldali Likud (Bibi pártja) szavazóbázisát alkotja a mimúna népe, Begin 1977-es hatalomra jutása (mely nélkülük elképzelhetetlen lett volna) egyben ígéretet jelentett számukra az askenázi (amúgy országalapító) „elit” hatalmának megtörésére és az őrségváltásra. A béketárgyalásokat uraló baloldali kormány ellen fellépő Likud egyik vezető képviselőjeként Netanjahu felment a színpadra, és megkérdezte a jelenlévőket: „Hol laknak az igazi zsidók?” Morajlás kezdődött a tömegben. Bibi pedig megválaszolta: „Ros Haajinban, Tverján (Tiberiás), Ber-Seván és Askelonban…” Kitört a tapsvihar. Az askenázi Netanjahu, akit a szfaradi/keleti zsidó Likud-szavazóbázis azóta is ünnepel, kizárólag jellegzetesen keleti zsidók lakta izraeli városokat sorolt fel. Majd hozzátette, hozzáüvöltötte: „Ti vagytok az igazi zsidók!” Megszólalását szűnni nem akaró tapsvihar és üdvrivalgás követte. Askenázi királyuk lett azoknak, akiket a szintén askenázi Begin használt fel a hatalom megszerzéséhez. Más meghívottak is felléptek. Egy marokkói származású és munkapárti baloldali minisztert a tömeg folyamatosan árulózott, alig tudta elmondani a beszédét. Belefojtották a szót: „Takarodj, áruló!” – kiáltozták.
Családi örökség
Netanjahu harcos revizionista-jobboldali családból származik. A rabbinikus ősökkel is rendelkező famíliában apja, a varsói születésű Benzion Mileikowsky (utóbb Netanjahu) tudós történész volt, a spanyol zsidóságnak és XV. század végi kiűzetésének fontos és nemzetközileg is ismert kutatója. Kettős karriert épített fel, korábban Vlagyimir Zsabotyinszkijnak, a jobboldali cionizmus atyjának főtanácsadója és titkára volt. Osztotta főnöke nézeteit a Jordán mindkét partját elfoglaló zsidó államról és a „vasfalról” (annak szimbólumáról, hogy a zsidó államnak erősnek kell lennie, hogy meg tudja magát védeni az arabokkal szemben). Utóbb politikai lobbista lett – akárcsak utána a fia –: Truman környezetében és Eisenhower elnöknél is kijárogatott a zsidó államért. Ellenezte az ENSZ felosztási tervét. Majd kikiáltása után Izraelbe költözött, az 1950–1960-as években azonban az USA egyetemein tanított. Megosztásellenes, szélsőséges revizionista álláspontját élete végéig megőrizte, és nagy ellenszenvvel viseltetett az izraeli mapaj (szociáldemokrata) uralkodó elittel és a baloldali-liberális sajtóval szemben, s ezt a fiába is beleoltotta. Az averziója persze abból is táplálkozott, hogy úgy érezte, emiatt (az egyébként széles) csoport miatt nem kapott megfelelő akadémiai állást Izraelben.
A báty mint modell és legitimáció
Bibi szocializációját, bár Tel-Avivban született, és sorkatonai szolgálatát Izraelben teljesítette, meghatározták Egyesült Államokban töltött hosszú évei. Csapatával részt vett a Sabena-járat eltérítése utáni mentőakcióban, meg is sérült (1972). A Szájeret Matkal izraeli elitalakulat tartalékos egységének tagja maradt, de felmentést kapott a további szolgálat alól. Az 1973-as jom kippuri háborúban is részt vett, majd visszatért az Egyesült Államokba egyetemi tanulmányait folytatni. Doktorálni azonban már nem tudott, annyira megviselte bátyja, Jonatan halála.
Ő vezényelte ugyanis a Szájeret Matkal-alakulatot az 1976-os entebbei túszkiszabadítási akcióban, ahol egyedüliként halt meg. Emléke vissza-visszatér öccse önéletrajzában – mint testvér, mint szerepmodell és mint olyan, akinek az izraeli kollektív tudatban fontos szerep jut – és így egyben Netanjahu vezetői, nemzetmentő miniszterelnöki ambícióit is legitimálja.
Az oslói békefolyamat kudarca és a Likud propagandája együtt tette lehetővé azt, hogy az 1982 és 1984 között nagykövet-helyettesként Washingtonban szolgáló Netanjahu 1996 és 1999 között miniszterelnök lehessen. Bár később mindig is visszautasította azt, hogy köze lett volna ahhoz a gyűlölethullámhoz, amely 1995. november 4-én a Jichák Rabin miniszterelnök elleni gyilkosságban tetőzött, teljesen nem sikerült eloszlatnia a gyanút, hiszen társaival folyamatosan uszított (a szerintük) az országot az araboknak kiárusító Rabin és társai ellen.
Hosszú politikai pályafutásának szerintem legsikeresebb időszaka az volt, amikor az övét váltó Olmert-kormány 2003-ban megbukott, és Ariel Saron kormányában pénzügyminiszterként tevékenykedett. Saron azért adta neki ezt a tárcát, hogy ezzel is népszerűtlenné tegye vetélytársát, ő azonban nagy sikerrel abszolválta a feladatot. Magát büszkén thatcheristának nevezve leépítette a Hisztadrut szakszervezet több évtizedes hatalmát és az (ultra)ortodoxok társadalmi integrációját is sikeresen elősegítette. Igaz, jelentős lépések fűződnek a nevéhez (infrastruktúrafejlesztés, gazdasági verseny bevezetése a tömegközlekedésben, csúcstechnológia szorgalmazása a felsőoktatásban, a szigorú devizakorlátozás felszámolása), Izrael felemelkedését, startup nemzetté válását azonban kizárólag saját magának tulajdonította.
Bibi bebetonozva
2009 óta a rövid másfél éves ellenzéki közjátékot leszámítva ő kormányozza Izraelt, és ezzel ő lett az ország leghosszabban regnáló politikai vezetője. A kezdeti sikerek után, 2020-tól kezdve uralma egyértelmű hanyatlást mutat. Hogy hatalmát fenntartsa, a liberál-konzervatív Bibi olyan erőkkel szövetkezett, amelyek egyáltalán nem az ország gazdasági-politikai sikerének kovácsai. A világ egyik legtehetségesebb kamarillapolitikusává válva tökélyre fejlesztette koalíciómegtartási képességét. Bonyolult különalkuinak és árulásainak rendszerével átformálta Izrael politikai életét. A piac felszabadításával ugyan a nagy gazdasági konszerneknek kedvezett, de az államilag támogatott startupoknak is, mindez jót tett az izraeli gazdaságnak, és az ország állampolgárait a szabad világ integrált részévé tette.
Az óriási lék
Akárcsak az apja, Netanjahu váltig élesen ellenezte a palesztin állam létrejöttét, ezzel azonban prolongálta az ország legsúlyosabb egzisztenciális problémáját. Regnálása alatt Izrael számtalan háborút vívott a Gázát uraló Hamásszal, és folyamatosan konfliktusban állt a ciszjordániai iszlamista csoportokkal. Bibi, hogy gyengítse a ramallahi Palesztin Nemzeti Hatóságot, tűrte, hogy annak ellenlábasa, a Gázát uraló Hamász folyamatosan nagy összegekhez jusson, főleg Katarból. Szó sincs arról, hogy a palesztin terrorizmust akarta volna támogatni, de mégiscsak ez történt. Bár az első Trump-kormányzat által tető alá hozott Ábrahám-egyezmények és Jeruzsálem Izrael fővárosaként való amerikai elismerése megerősítette Bibit, aki az amerikaiak révén ki akarta venni a palesztin kérdést az arab kívánságlistákból, illetve az izraeli–arab viszonyrendszerből. A konstrukció működni látszott, de 2023. október 7-én óriási léket kapott.
Egyéb problémák
A sikerszériát más is megtörte. Netanjahu ellen főleg korrupciós ügyekben per folyik. Könyvében egyes vádakat tagad, másokat kevésbé. Hozzáállása jelentősen eltér elődei puritán-baloldali ethoszától: ami a startup nemzetet teremtő miniszterelnöknek jár, az jár. A sikeres gazdaság velejárójaként szétnyílt jövedelmi ollóban, a hihetetlen vagyonokban, privilégiumokban nem lát semmi kivetnivalót. Rossz nyelvek szerint a kormányzati döntésekben is részt vevő felesége, Szara is szerepet játszik ebben. 1977-ben Rabin miniszterelnök még belebukott abba, hogy feleségével bankszámlát nyitott az Egyesült Államokban. A Bibi-korszak véget vetett az izraeli, még Beginre is jellemző politikai puritanizmusnak, elszakította az országot baloldali alapításától, kemény piacgazdaság alakult ki, óriási izraeli tőkebefektetések vannak világszerte, a pénzmogulok pedig megtalálják az utat a kormányhoz. Egy húron pendülnek a fejével.
Az egyébként nagyon sikeres – persze a Bibi-tábor által annak arab koalíciós partnere miatt hazaárulással vádolt – Bennett–Lapid kormányt (2021–2022) olyan koalícióval tudta Netanjahu leváltani, amely minden eddiginél szélsőségesebb politikusokat is magában foglalt. Az új kormány aztán „jogi forradalmat” indított az addigi status quo ellen, hogy korlátozza a Legfelsőbb Bíróság hatalmát, a „soha senki által meg nem választott” jogi elitet pedig a kormányzó elit alá rendelje. Mindezek máig folyamatos tüntetéseket váltottak ki, főleg Tel-Avivban. Az úgynevezett első Izrael (ahogy a Netanjahu-tábor a liberális-baloldali askenázi elitet nevezi) tüntet a „második Izrael”, a vallásos keleti-messianista jobboldal ellen.
Ebben a feszült helyzetben támadt tavaly októberben a Hamász. A szabályszerű pogromban a vészkorszak óta ennyi zsidót ilyen rövid idő alatt nem gyilkoltak meg. Az izraeli társadalomban soha nem tapasztalt válságtünetek jelentkeztek, a védelmi-politikai vezetésben való kiábrándulás és csalódás tetőzött. A Gázába tömegesen hurcolt túszok kétségbeesett hozzátartozói külön lobbicsoportot alkottak, és a tüntetésekhez csatlakozva követelték az azonnali tűzszünetet Gázában.
A nemzeti szuverenitás élharcosa
Netanjahu először a gázai hadjáratnak adott zöld utat, tisztogatást kezdett Ciszjordániában, majd célzott likvidálásokat hajtott végre a Hamász és a libanoni Hezbollah irányítói ellen. A háborús konfliktus jóval Izrael határain túlra is kiterjedt. Irán immár nemcsak helyettesítőin keresztül, hanem közvetlenül támadta meg a zsidó államot. Az pedig szintén közvetlenül reagált. Bár az izraeli viszontcsapások hatékonyak voltak, megerősítették az országban egyébként is meglévő, az állam jövőjével kapcsolatos egzisztenciális félelmeket. Ugyanakkor hívei körében megerősödött a keménykezű miniszterelnöki imidzs. Közben az izraeli hadsereg szárazföldi hadjáratba kezdett Dél-Libanonban, a 2023 októbere óta rakétázott és drónozott határvidék – ahonnan mintegy hetvenezer embert telepítettek ki – ugyanis ezt követelte. Izrael katonai vezetése régóta sürgette a libanoni, a Hezbollah elleni hadjáratot, a gázai háborút pedig be akarta fejezni, ezt azonban Netanjahu – homályos okokra hivatkozva – nem engedi meg. Nagyon régen nem állt Izrael ennyi fronton háborúban, és nem volt ennyire törékeny a nemzetközi pozíciója.
A kormányfő radikális-nacionalista koalíciós társaitól ösztökélve és saját politikai népszerűségét hajszolva teljes és végleges győzelmet akar minden fronton. Elfelejtette, hogy nem létezik teljes és végleges győzelem. Miközben magát a nemzeti szuverenitás élharcosának tartja, mindig az amerikaiak segítségére épít, amikor az izraeli hadsereggel komoly és merész, mások nemzeti szuverenitását kevéssé tisztelő katonai akciókat hajtat végre. A több mint negyvenezer palesztin és körülbelül nyolcszáz izraeli katona halálán sem látszik meghatódni: politikai okokból nem az amerikai demokrata vezetés, hanem inkább Trump alatt akar, ha akar, tűzszünetet kötni. Hívei új Churchillt látnak benne, de a korai ígéretes évek ellenére nem emelte fel Izraelt, uralmának mérlege nem pozitív. A külső bajok, a háborúk mellett az ország belső problémái, melyek jelentős részben az ő hatalmi túlélését biztosító koalícióból fakadnak, nemcsak az eddigi status quót, hanem Izrael fennmaradását is veszélyeztetik. Kormányzatának identitása a permanens konfliktusban, Izrael megosztásában, a hatalmi ágak egyensúlyának a végrehajtó hatalom számára kedvező, egyoldalú megváltoztatásában rejlik. Rossz hír ez azoknak, akik, ha nem tejjel-mézzel folyó Kánaánt is, de a térségbe integrálódó, ám demokratikus-liberális értékeit megtartó zsidó államot szeretnének látni.
A szerző történész, korábbi diplomata, az NKE oktatója
Nyitókép: „Meg kell mentenem magamat" – „Meg kell mentenünk a túszokat"; friss falfirka Tel-Avivban
