Az izraeli parlamentben, a Kneszetben új helyzet állt elő: a Likud vezette blokk a maga hatvannégy mandátumával kényelmesen kezdhet neki a kormányzásnak. Az elmúlt években alig tudott valaki többségre szert tenni a százhúsz tagú törvényhozásban, egy-két mandátumnyi fölénnyel kormányoztak, sokszor nagyon instabil belpolitikai helyzetet eredményezve. A választás történelmet is írt: kiesett a legendás baloldali (vagy inkább baloldali-liberális) Merec párt, mely régen minisztereket is adott a zsidó államnak, és az egyik, most külön induló arab tömörülés, a Balad sem érte el a bejutási küszöböt. Ugyanakkor tizennégy mandátumhoz jutott a Vallásos Cionisták (Hacijonut Hadatit) nevű szélsőjobboldali párt, nélküle nem állt volna össze Netanjahu, közismert becenevén Bibi többsége. A koalíciót ráadásul erős ideológiai és érdekkapcsolat is összeköti, Izraelt így egy minden eddiginél egységesebb jobboldali és ortodox kormányzat fogja vezetni. Ugyanakkor az előző kormányzat bal- és jobboldali Netanjahu-ellenes szavazóinak száma így sem sokkal marad le Netanjahu hívei mögött, ám ez a tábor rendkívül széttartó, több belső pártszövetsége felbomlott (mint például az arab pártok Közös Listája). A most távozó kormányon belüli éles személyi ellentéteket megalapozta az, hogy világnézetileg egymással szöges ellentétben álló politikai erők fogtak benne össze csak azért, mert meg akarták akadályozni Netanjahu visszatérését a politikai hatalomba. Egyébként a Bennett–Lapid kormány – mindezek ellenére – nem volt sikertelen, sok ügyben megtestesítette a nemzeti egységet, és ingatag parlamenti hátországa mellett is előremutató bel- és külpolitikai döntéseket hozott.
A Kneszet, a jeruzsálemi parlament
Hogyan állt elő ez a mostani helyzet?
A különféle korrupciós ügyekkel vádolt Bibi 2021 tavaszáig bírta az iramot, tulajdonképpen egyedülálló 1996 és 1999, illetve 2009 és 2021 közötti miniszterelnöki pályafutása során; ez az időtartam Izrael történelmében önmagában is szép teljesítmény. Az országban a parlamenti választáshoz szükséges bejutási küszöb az 1990-es évek végéig egy százalék volt, míg lassan elérte a mostani 3,25 százalékot. A fragmentált, több törésvonal (arab kontra zsidó, szefárd/mizrahi kontra askenázi, vallásos [vagy inkább ortodox] kontra nem vallásos és nem ortodox áramlatok) mentén szétszakadó társadalom politikai életének meghatározó elve volt az az államalapítástól kezdve, hogy minden csoport képviseltesse magát a parlamentben. Erre az újonnan alakult bevándorló országban igen nagy szükség volt, éppen azért, hogy mindenki magáénak érezhesse az új országot, és egyértelmű legitimációt, egyben támogatást biztosítson a formálódó új politikai berendezkedés számára. A baloldali szociáldemokrata Munkapárt uralta több okból kifolyólag is évtizedekig, egészen 1977-ig az izraeli politikai terepet. Az idők folyamán lassan centrista párttá vált, vallásos pártokkal is mindig koalícióra lépett, az ország biztonságpolitikáját pedig meglehetősen kemény kézzel intézte. 1977-ben győzött a jobboldali Likud, felhasználva az askenázi- és elitellenes társadalmi erőket, amelyeket Menachem Begin akkori Likud-vezető sikeresen tudott mozgósítani a választások során. Az 1950-es évektől kezdve a Közel-Kelet országaiból folyamatosan érkező zsidó bevándorlótömegek ugyanis az európai eredetű zsidóság által alapított országban kialakult intézményeket és pártokat találtak, és úgy érezték, ki vannak rekesztve ezekből, azaz a politikai hatalomból. Az államalapítás óta kormányon lévő Munkapárt pedig egyértelműen a „régi elitek” uralmát jelentette számukra. A Likudban viszont politikai otthonra leltek, így elit- (askenázi-) ellenességük találkozott a párt politikai ambícióival is.
A hagyományos erővonalak felbomlása
A bal- és jobboldali tábor hagyományos szembenállása Izraelben is megfigyelhető. Ugyanakkor Netanjahu (kétségkívül karizmatikus) személyisége és korábbi ügyei a régi Likud-elittel és több jobboldali szereplővel is szembefordította őt. A Bennett–Lapid kormány több minisztere – beleértve a miniszterelnököket is – tárcát vagy vezető tisztséget viselt több Netanjahu-kormányban, így például az orosz zsidókat képviselő Jiszrael Bejtenu párt vezetője, a kisinyovi születésű Avigdor Lieberman is volt már ebben a szereposztásban. Bibi megosztja a jobboldalt is, ezért is volt szüksége – a hagyományos ortodox partnerek (a szefárd/keleti Sasz és az askenázi Jahadut Hatora) – mellett egy olyan pártra, a vallásos cionistákéra, amely megadja a választási fölényt. Netanjahu tisztában volt a számszerű erőviszonyokkal: ő győzte meg a két szélsőjobboldali vallásos cionista politikust, Bezalel Smotrichot és Itamar Ben-Gvirt, hogy egyesítsék erőiket. A végeredmény a Vallásos Cionisták tizennégy mandátuma, egy olyan radikális szélsőjobboldali párt koalíciós partnersége, amelynek programjában a palesztin kődobálók elleni fegyverhasználat, palesztin aktivisták esetenkénti deportálása és még sok minden olyan szerepel, amelyet nemcsak a liberális-demokrata izraeli közvélemény figyel aggódó szemmel, de az amerikai, a brit zsidó szervezetek és számos kormány is.
A baloldal válsága
Amikor a vallásos cionista Naftali Bennett és a liberális-centrista Jair Lapid Netanjahu-ellenes koalíciót hozott létre 2021 júniusában, nemcsak a Bibiből kiábrándult jobboldaliakra, hanem – a parlamenti logika alapján – szinte mindenkire kellett támaszkodnia ahhoz, hogy meg tudja tartani többségét. A Kneszetben törékeny, hatvanegy fős többséget alkotó Bennett–Lapid kormányban nemcsak a Munkapárt (élén Kasztner Rezső unokájával, Meirav Michaelival), hanem a baloldali-liberális Merec és egy arab párt, a konzervatív-beduin Raam is szerepelt. Bár többször előfordult az izraeli történelemben az, hogy arab parlamenti politikai erők kívülről támogattak egy-egy kormányt, arab párt eddig soha nem töltött be kormánypárti szerepet a zsidó államban. Ez a lépés kétségkívül előrelépést jelentett: az ország legalább húsz százalékát kitevő arabság politikai részvételét és integrálódását segítette elő, hiszen az állam iránti bizalmatlanság hagyományosan olyan erős az izraeli arabok körében, hogy még választási hajlandóságuk is jóval alatta marad a zsidó lakosságénak.
Az izraeli zsidó többség jelentős része, illetve a jobboldal politikai ágenseinek meghatározó körei is bizalmatlanul nézik az arabokat, nehezen tudják elképzelni, hogy olyan ügyek intézését is rájuk bízzák, mint az ország biztonsága-védelme. Ez az aggodalom csak félig indokolt, mivel bár az izraeli arabok egy része még mindig inkább palesztinnak érzi magát, és nem tud azonosulni Izrael katonai válaszlépéseivel Ciszjordániában (Júda és Somrón) és Gázában, sőt ellenérzései vannak velük szemben, egyre több olyan arab állampolgár van, akik magukat elsősorban izraelinek tekintik, és jövőjüket a zsidó állam békés polgáraként képzelik el. Ez nagy szó annak fényében, hogy Izrael katonai akciói időről időre belső zúgolódást, kisebb felkeléseket is kirobbantanak az ország arabok által lakott területein.
Az izraeli baloldal évek óta folyamatosan visszaszorulóban van. Ezt nemcsak az egész világban tapasztalható általános baloldali ideológiai válság, a szocialista utópia elhalása és a létező szocializmus történelmi kudarca, hanem speciális helyi okok is magyarázzák. Elsősorban a kibucmozgalom került válságba, a gazdaság kapitalizálódott, és a baloldal fellegvárának számító kibucok elvesztették korábbi centrális politikai és társadalmi jelentőségüket: mára a jelentős számú külföldi munkaerőt is foglalkoztató innovatív, kapitalista gazdaság részeivé váltak. Másodsorban az izraeli baloldal – kormányszinten is – elkötelezte magát az 1990-es években az oslói békefolyamat és a kétállami megoldás mellett. Oslo azonban – elsősorban a palesztinok téves, sőt tragikus politikája következtében – összeomlott: annak idején a béketárgyalások közben Jasszer Arafat az izraeli civil lakosok elleni terrort legitim politikai eszköznek tekintette. Ennek nemcsak a Jichak Rabin izraeli miniszterelnök elleni gyilkos merénylet (1995. november 4.) és az izraeli jobboldal reneszánsza, illetve Netanjahu első, 1996-os miniszterelnöksége lett a következménye, hanem a baloldal teljes politikai visszaszorulásának a kezdete. Akkor az izraeli jobboldalnak igaza volt abban, hogy nem lehet egyszerre tárgyalni és terrorizálni, de Rabin meggyilkolását szélsőjobboldali hecckampány előzte meg. A gyilkosság miatt az ország politikai klímája komoly sérüléseket szenvedett. Jelenleg a kétállami megoldás csak retorikai szinten van jelen, a palesztin állam megszületése irreálisnak látszik, a hajdan kormányzó Munkapárt alig jutott be a parlamentbe, a már említett baloldali-liberális Merec pedig be sem került. A főleg Tel-Avivban és a városi központokban erős baloldali- és liberális tábor mellett létezik egy – általában földrajzilag is elkülöníthető – vallásosabb és jobboldalibb Izrael, mely Jeruzsálemben és az ország tekintélyes részét kitevő határvidékeken él, és amely hagyományosan a jobboldalra szavaz.
Izrael a status quóban utazik, jómódú és vallásos
A zsidó állam mára sokkal jómódúbb, mint volt, regionális katonai középhatalom, és kezd integrálódni a térségbe. Ha nem tudunk egy problémát megoldani (lásd: palesztin–izraeli válság), fagyasszuk be, és próbáljunk az ügyek napi menedzselésére összpontosítani. Így vélekedett a Likud-adminisztráció, és így a megbukott (és egyébként számos pozitív tulajdonsággal bíró) Bennett–Lapid kormány is. Oslo kudarca után ez természetes reakció volt, mint ahogyan az is, hogy a palesztin helyzetet negligálták. Bár az oslói tárgyalások következményei élnek (létezik a Palesztin Nemzeti Autonómia), zsidó települések továbbra is épülnek Ciszjordániában, az izraeli hadsereg pedig ellenőrzi az egész térséget. Ez a status quo korábban kedvező nemzetközi viszonyokkal társult: Trump kezdeményezésére az Egyesült Államok elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, az Ábrahám-egyezmények pedig utat nyitottak Izrael és az arab világ csendes kiegyezésének, elsősorban az Öböl-országokban. Ennek a belső politikai status quónak azonban két oldala van, nemcsak a palesztin állami törekvéseket fagyasztotta be Izrael, és nemcsak az 1967-es háborúban elfoglalt területeken élő zsidó településeket fejleszti tovább, hanem a szélsőjobboldalnak sem engedte meg azt, hogy a ciszjordániai zsidó településeket törvényellenesen ugyanazon jogi státusszal ruházza fel, mint például az 1967-es vonalon belül elhelyezkedő területeket. Ezt a törékeny helyzetet éppen a választásokon győztes második izraeli párt, a Vallásos Cionisták pártja akarja felborítani, ez a tábor a szavazatait ugyanis az ezzel a helyzettel (a baloldaltól eltérő okú) elégedetlen, rendpárti izraeli rétegeknek (köztük a ciszjordániai zsidó telepeseknek) köszönheti. Akik a rendőrséggel és a katonasággal sem elégedettek, mivel az 1967-es határon belül is keményebb fellépést követelnek az arab társadalom egy részére jellemző speciális kriminalitás, a Negev-sivatagbeli (Dél-Izrael) földfoglaló akciók beduin tettesei ellen is. Bár az izraeli hatóságok mindig az izraeli államot képviselik ezekben a konfliktusokban, a folyamatokba időnként (alkotmány híján) beavatkozó Legfelsőbb Bíróság munkájába is bele kívánnak szólni a szélsőjobboldaliak, meghatározva tagjai kiválasztását és korlátozva a hatáskörét. Ezek együtt óriási konfliktusforrást jelentenek az új kormány számára.
Az észak-izraeli Budapest-erőd zászlaja, mely az 1973-as októberi jom kippuri háborúban mindvégig lobogott
Ami Magyarországra vár
A most leköszönő kormány is fontosnak tartotta a magyar kapcsolatokat, de a jelenlegi magyar és az egykori/beiktatásra váró izraeli miniszterelnök(jelölt) között láthatóan személyes szimpátia is kialakult, igaz, a politikai kötődést alapvetően a közös érdekek motiválják. Problémák azzal kapcsolatban állhatnak elő, hogy mind a két kormányzat jó viszonyban volt a republikánus amerikai adminisztrációval (főleg Donald Trump elnökkel), márpedig jelenleg Biden demokrata tábora kormányoz Washingtonban. Másrészt pedig a közép-európai V4-ek szerepének megváltozása is gondokat okozhat. Netanjahu azért támogatta a V4-es csoportot, mert az sok szempontból szemben állt az Unió Izrael-kritikus álláspontjával. A magyar miniszterelnök az egyértelmű izraeli elköteleződéssel szintén az EU számára üzente meg azt, hogy az ország Izraelt tekintve is saját, külön álláspontot képvisel, és ezért az EU-nak számolnia kell az ellenvéleményével akkor is, ha Izrael-ellenes határozatokat akar elfogadni. Ugyanakkor az orosz–ukrán háború miatt a V4-en belül nézetkülönbségek alakultak ki. Ezek gyengíthetik a csoport lobbierejét, megnehezíthetik az Izraellel kapcsolatos egységes közös álláspont kialakítását, és így leértékelhetik Izrael számára a visegrádi országok szerepét.
Összegezve
Izrael új kormánya minden bizonnyal jóval stabilabb lesz elődjénél, hiszen kényelmes többségre támaszkodhat. Ám számos olyan belső problémát is magában hordoz, amelynek negatív bel- és külpolitikai kihatásai is lehetnek. A koalíció összetétele veszélyt hordozhat magában: a Likud két ortodox és egy szélsőjobboldali párttal kormányoz, és azok a koalíciós kényszer miatt a társadalom számára elfogadhatatlan és veszélyes politikákat oktrojálhatnak rá. Ugyanakkor az ország gazdasági fejlettsége, kreativitása, széles körű belső autonómiái és Benjamin Netanjahu alkalmazkodóképessége ellenállhatnak ezeknek a tendenciáknak.
A szerző történész, az NKE tudományos főmunkatársa
A cikket az NKE hozzájárulásával közöljük.
Nyitókép: Benjamin Netanjahu a parlamenti választások estéjén az ellenzéki Likud párt jeruzsálemi székházában, 2022. november 1-jén (Abir Szultan/MTI/EPA)
