Az imént vette át a kulcsot az eladótól. A nő elhajtott, ő meg a feleségével kettesben maradt új szerzeményében. Persze, meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt. Na, de mit kell itt csinálni? Ő, aki születése óta a fővárosban, ott is jórészt csúsztatott zsaluban élt a kilencediken, mit kezdjen ezzel a birtokkal?

Merthogy nem hétvégi, pláne nem víkendháznak vásárolták. Már a szót is sértésnek veszik. Még kevésbé teleknek. Ez, kérem, nyári lak! De

leginkább parasztháznak szeretik mondani. Abban benne van minden, amiért a forró hónapok fővárosi hősége elől menedéket keresve szert tettek rá.

A VIII. kerületben olykor már májusban is alvásra alkalmatlanul perzselő a tetőtér. Itt fehérre meszelt, kánikulában is enyhülést kínáló vályogfalak. Kontyos tető. Veranda, mellvédjén henger alakú oszlopokkal. Színes tulipánminta a homlokzaton. Szakajtó, kocsikerék, szita, tiloló a falon. A pesti ember skanzenromantikus ábrándja a vidéki élet szépségéről, romlatlanságáról.

Csak ebben a faluban még vagy harminc ilyen ház van. A szomszédos településeken sok száz. Ezért is szerettek bele a környékbe. Hogy

parasztházakkal tarkított faluképért nem kell Hollókőig menni. Ez ráadásul nem szabadtéri múzeum, hanem itt hamisítatlan élet zajlik

– állapították meg, amikor először kiadó, majd eladó házat keresendő autóba ültek. De nem is a budapesti agglomeráció, ahol szinte még érezni a főváros levegőjét. Autóval egy óra, vonattal, busszal kettő: elérhető, mégsem kartávolság.

Hívjuk Szandaváraljának – mert hát az a neve (Fotó: Krómer István) 

 

Nógrád közepén vagyunk, Balassagyarmattól húsz kilométerre, a Cserhát legmagasabb, ötszázhuszonkilenc méteres hegyének tövében megbújó falucskában. Hívjuk Szandaváraljának – mert hát az a neve. Nem önálló település, a szomszédos Szanda filiája, száznyolcvan lakóval. Nevét egykori földbirtokosa, Zonda György után kapta. Fénykorát a XV. században élte, akkor még városi ranggal is bírt. A tájat a föléje magasodó kettős kúp határozza meg, az egyik tetején várrommal. Az egykori építményből egyetlen torony maradványai állnak. A várnak a XVI. században lett fontos szerepe, Drégelypalánkkal és Nógráddal védelmi háromszöget alkotva. 1545-ben azután a török elfoglalta. A magyarok visszaszerezték, de nem tudták megtartani, ezért lerombolták.

Az egykori építményből egyetlen torony maradványai állnak (Fotó: Krómer István)

 

De „vajon mutatóujj-é vagy hüvelykujj”, ami a mennyboltozat felé bök? – töprengett a várromról egyik novellájában a haláláig szandai háztulajdonos író, Gyurkovics Tibor. Egyértelmű választ nem adott. Egy biztos: ha csak tehetik, a pesti emberek augusztus 20-án

felbaktatnak a romhoz, és a falubeliekkel onnan nézik a fővárosi tűzijátékot.

Nem mintha nyolcvan kilométer távolból olyan látványos volna. A közösségi élményért teszik.

Az első évben még nem volt fürdőszoba. A következő nyárra fürdővel, vécével, kamrával, földszinti és tetőtéri vendégszobával, a régi és az új épületrész között fedett terasszal bővítették a házat. A terveket mérnök barátjuk készítette. Kivitelezőt a Szandával szomszédos Terényből szereztek. Miután elkészült, meghívták vendégségbe a tervezőt. Mivel sok minden nem az ő elképzelései szerint lett, nem mertek rákérdezni, vajon tetszik-e. A végén azért szóba hozták: ugye, van pár dolog, amivel nem ért egyet? Az csak mosolygott, és bólogatott.

A tájat a föléje magasodó kettős kúp határozza meg, az egyik tetején várrommal (Fotó: Krómer István)

 

Mert hát, ami a papíron szépen mutat, az a valóságban nem mindig fain. Barátjuk a vendégszobát helyi, berceli andezitkőből álmodta meg. A látványtervek lenyűgözők voltak. „Meg akartok ti fagyni? Tudjátok, mennyire lehűl itt már augusztusban is? Jó lesz az Ytongból is, nem?” – kérdezte János úr, a kivitelező. Hagyták magukat meggyőzni. Ma már tudják, a szaki nem a levegőbe beszélt.

Voltak nyarak, amikor még június végén és már augusztus közepén is be kellett fűteni.

Barátjuk továbbá a földszinti vendégszoba fölé, a hátsó homlokzat felől hatalmas nyílt teret álmodott. A kőből tervezett toldás szénaboglyára hajazott volna, a tetején afféle látványszénapadlással. „De miért hagynátok üresen azt a területet? Ne legyen ott tetőtéri vendégszoba?” – így János úr. Lett. Síkban billenőablakkal.

A pesti bölcsész olyan nagy lendülettel indított a ház csinosításában, elsőként a kerítésépítésben, a földből kiásott szikladarabok hurcolászásában, hogy természetesen azonnal sérvet kapott. A vidéki birtok jóvoltából belekóstolt a burkolásba, betonozásba, vakolásba, festésbe, mázolásba is. Persze csak zöldfülű amatőrök módjára. A csempevágóval például először nem boldogult, és szégyenszemre a Youtube-ról kellett ellesnie a fortélyát.

Ma már kevesen gazdálkodnak. A faluban is csak néhány háznál van baromfi.

Valaki pár éve még teheneket tartott, de eladta. Most disznókat nevel. Egy pár ló, egy kecske – meg a környékbeli erdőkben, utak szélén őz, szarvas, vaddisznó, róka, nyúl, borz, fácán. Olyan közel jönnek, hogy ősszel elég kiülni a teraszra, onnan is hallani a szarvasbőgést. Kész csoda, hogy a pesti embernek még egyetlen vadbalesete sem volt.

Ősszel elég kiülni a teraszra, onnan is hallani a szarvasbőgést (Fotó: Pásztor Péter)

 
Olyan sokat nem tudnak itt lenni, hogy maguk is gazdálkodjanak, pláne állatot tartsanak, vagy csak kertészkedjenek. Veteményesükben mindössze medvehagyma és kapor, mellette pár virágot nevelgetnek. Egyszer répával próbálkoztak, de satnya lett, feladták. Az ajándékba kapott sárgabarack-csemetét elültették, alig terem. A diófa legalább megmaradt, és hatalmasra nőtt. A diófúró légy ellen még ragacsos papírszalaggal tudtak védekezni, a faggyal ellenben már nem tudnak mit kezdeni, így termés inkább nincs, mint van.
 

Amit viszont lehet, helyben vesznek.

 
Mézet az itteni barátjuktól, házitojást két nénitől is, a helybeliektől felvásárolt dióval pedig évek óta ők látják el rokonaikat, barátaikat, kollégáikat. Volt, hogy a csomagtartóban hetven kilóval indultak haza, és mire Pestre értek, lábon eladták az utolsó szemig. Egyben felvásárolni segítség az ittenieknek, a minőségi áru jótétemény az otthoniaknak.

Ha Budán lakni világnézet, akkor falun házat venni maga a Weltanschauung. Olyannyira, hogy a pesti ember itteni tartózkodásra valóságos vidéki személyiséget fejlesztett ki. Míg otthon a szomszédai közül sem mindenkinek tudja a nevét, vagy áll le velük csevegni, Váralján boldog-boldogtalannak előre köszön. Néha csak azért indul sétálni, hogy eldiskuráljon a szembejövőkkel, a kertjükben dolgozókkal. Sőt,

pár év múltán még azt is jólesően nyugtázta, hogy a faluban haragosa támadt. Úgy érezte, ez is lépés az asszimiláció felé.

Szimpla félreértés volt, azután az egyik falunapon az illetővel pár sör kíséretében összebarátkoztak, és azóta szent a béke.

Olyan sokat nem tudnak itt lenni, hogy kertészkedjenek (fotó: Pásztor Péter) 

 

A pesti ember eljár a falugyűlésekre, főzőversenyekre, egyéb falunapokra, és élvezettel hallgatja a lakodalmast, miközben amúgy ezzel a műfajjal ki lehetne kergetni a világból. Sőt, az első időben azon kapta magát, hogy már-már tájszólásban kezd beszélni, de ezzel a modorossággal gyorsan felhagyott. Kevesebb, mint helybeli, de több, mint a kertkaput megérkezése után magára záró hétvégi turista. Már csak azért is, mert

kaput tizenhét éve nem csinált. Itt nincs rá szükség.

Egyszer fordult elő, hogy a teraszról elvittek pár holmit, de gyanítják, ki lehetett az: úgy sejtik, italra kellett, s ilyenkor, ami mozdítható és pénzzé lehet tenni, azt már viszi is. Inkább sajnálták az illetőt, mint haragudtak rá.

A pesti ember idővel kifejlesztett egy rövid, hanyag kézmozdulatot. Amilyennel az egymást ezer éve ismerők és napjában akár sokadszorra találkozók köszöntik egymást különösebb fakszni nélkül. Ha kocsival jön vagy megy, és ismerőst lát a faluban, azzal int. Persze tisztában van vele, hogy itt sosem lesz több, mint gyüttment. Vagy ahogy más tájakon mondják: bebíró. Esetleg nájlonparaszt. Főleg, hogy a dolog könnyebbik végét fogta meg. Télen nem lakik itt. Csak a ház előnyeit élvezi, nem jut ki neki a hidegből, sárból, hosszú decemberi, januári estékből. Nincs annyira kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. Neki a szárazság azt jelenti, hogy ritkábban kell füvet nyírni.

Sokakat látott már nagy reményekkel egész évre leköltözni. De kevesen maradnak két-három évnél tovább. Pár éve a közeli Terénybe indult beköltözési hullám. A sajtó is megírta. A Budapest School ökosulit nyitott a falu határában, és egy pesti baráti társaság tagjai felvásárolták a környékbeli parasztházakat. Aztán az utóbbi időben egyre többnek az ablakában jelent meg az Eladó tábla. Pedig sokan nagy reményekkel, világmegváltó tervekkel érkeznek. Volt, aki biofarmot, Szandaváralja főterére teniszpályát, a falu határában álló épületegyüttesbe konferenciaközpontot, mi több, a hegyek közé drótkötélpályát álmodott.

Itt kisebb léptékben működnek a dolgok. Büfé a kéktúra útvonalán álló házban – amíg az is be nem zár –, két vendégház. Pedig

néhány évtizede még strand is működött a falu határában, jegypénztárral, kabinokkal. Dolgozói számára nyitotta a szomszédos kőbánya,

vizét a Mária-forrás táplálta. Helyi, ötvenes barátjuk még fürdött benne gyerekkorában. Ma nincs munka a faluban, aki dolgozik, a környező településekre jár, de olyanról is tudni, aki hetente ingázik Keszthelyre, építkezésre. Gyerek alig, a fiatalok többsége továbbáll. Cserébe egyre több a falut második otthonaként választó városi – köztük egy holland. Ők azt keresik, ami elől sok helybeli menekül. Ami utóbbiaknak unalom, előbbieknek nyugalom.

A boldogság megannyi pillanatát élték meg itt (Fotó: Pásztor Péter)

 

Ott ül a pesti ember a tizenhét éve vásárolt nógrádi háza kertjében, és minden idegszálával otthon érzi magát. A boldogság megannyi pillanatát élték meg itt, így nem nagy a szó: élete második legjobb döntése volt ez a ház. Aki ismeri, nem kérdez vissza, mert tudja, hogy az első a felesége. És ha a szandai vártorony romjára pillant, immár abban is bizonyos, hogy ő nem hüvelyk-, hanem mutatóujjnak látja. Amely az égboltozat – értsd: a mennyország – felé mutat. Miközben számára a paradicsom már itt elkezdődik a Földön. Egész pontosan a falutábla után minden alkalommal jobbra, három kanyar, aztán koppanásig.

 

Nyitókép: Kontyos tető. Veranda, mellvédjén henger alakú oszlopokkal. Színes tulipánminta a homlokzaton. (Fotó: Pásztor Péter)