Még az előzmények ismeretében is valószínűtlenül hatott ránk a hír 1980 forró nyarán: leállt a gdański hajógyár, majd sorra a lengyel tengermellék nagyüzemei: Gdynia, Sopot, Szczeczyn, Elbląg…

A korabeli propaganda mindent megtett, hogy hiteltelenítse a Lengyelországból érkező reményteli híreket, így fel kellett kerekedni,

hogy az ember saját szemével és fülével láthassa és hallhassa a valóságot.

Hírek érkeztek arról is, hogy a dokk- és hajógyári munkások után a lengyel egyetemisták is okkupációs sztrájkokkal bénítanak meg egy sor felsőoktatási intézményt. Ez már testközelből érintett bennünket, magyar egyetemistákat, s úgy éreztük, nincs mire várni, hátizsákot felpakolni és irány Lengyelország, ahol a kelet-közép-európai szabadság készült hamvaiból feltámadni.

A hajógyár 2010-ben (forrás: Nemo, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)

 

Ismeretlen lengyel városok és pályaudvarok betonján toporogtunk, és az őszi hidegben fázva, zsebünk mélyéről előhalászott cetlire írt címlistákat betűzve kérdezősködtünk úti céljaink iránt: „Prosze bardzo, kdzie jest Polytechnika, kde jest akademik, kde stocznia…?” (Merre van az egyetem, a kollégium, a hajógyár…?)

Sokan közülünk ekkor kezdték tanulni a lengyelt, hogy értsük, mi is az, ami lengyel barátainkkal és persze rajtuk keresztül velünk valójában történik. Bátortalan kérdéseinkre a szürke, lepusztult lengyel városok utcáin nagyon is barátságos útbaigazításokat kaptunk, főleg, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk. Legközelebb már ezzel kezdtük mondókánkat: „My wegrzy, gdzie strajk?” (Magyarok vagyunk, merre van a sztrájk?) Az a tény, hogy ilyen kérdéseket az utca emberének bátran fel lehetett tenni, jól mutatja, hogy

a lengyel társadalom a sztrájkolók, vagyis a szabadság oldalán állt.

S bár a kádári propaganda azt terjesztette, hogy a lengyelek azért sztrájkolnak, mert nem szeretnek dolgozni, Lengyelországban mindennek ellenére akkor is, s azóta is jó érzés magyarnak lenni…

Az ott megtapasztalt élményekkel alig tudtunk betelni, mert egy új, ismeretlen világ bontakozott ki a szemünk előtt. A szabadság földre szállt látképe volt ez számunkra. A magyar hátizsákos „zarándokok” állomásai között ott volt a varsói és a łódzi egyetem, a hetvenes munkáslázadás gdański, gdyniai áldozatainak keresztje, a Lenin Hajógyár környéke, a gdański Szent Brigitta-templom plébániája (amely menedéket adott a politikai üldözötteknek), a varsói Ursus traktorgyár (melynek kéményre feszített hatalmas Szolidaritás-transzparensét a Báthory expressz vonatablakból már jóval Varsóba érkezésünk előtt látni és fényképezni lehetett), a mazowszei Szolidaritás-iroda (amelynek környékén az illegalitás idején is összefuthatott az ember körözés alatt álló, rejtőzködő Szolidaritás-vezetőkkel).

Gdańsk, szent Brigitta-templom (forrás: Krzysztof Rakowski, CC BY-SA 3.0 Wikimedia Commons)

 

A Szolidaritást 1981 decemberében letörő hadiállapot idején magától értetődően a stációk közé sorolódott a katowicei Vujek-tárna bányászáldozatainak keresztje, boldog Popiełuszko atya żoliborzi plébániája, majd sírja, a varsói Szent Anna-templom mellett szinte permanensen tüntető és éhségsztrájkoló diákok csoportja, a częstochowai gyalogos zarándokutak, s a magyar–csehszlovák, illetve a csehszlovák–lengyel határ, melyen sok társunkat leszállították, vagy elkobozták a náluk lévő illegális kiadványokat. Mindaz, amit ott és akkor megtapasztaltunk, kitörölhetetlenül része lett életünknek,
s ezzel együtt a XX. század történelmének is…

De mi is volt ez a mozgalom, amelyben oly sokan reménykedtünk, s amely térségünk diktatórikus társadalmi rendszerét alapjaiban rázta meg?

Negyvenöt évvel ezelőtt a Szolidaritás egyszerre jelentett e térségben etikai példát és cselekvési taktikát. Az emberek megérezték, hogy többről van szó, mint arról, hogy jobb munkakörülményeket, nagyobb fizetést harcoljanak ki.

A Szolidaritás egyrészt mélyen a lengyel történelemben gyökerező szabadság-kezdeményezés volt, másrészt a keresztény értékrendre támaszkodott,

felmutatva, igazolva annak társadalomszervező és társadalom-összefogó erejét. Maga a gondolat: „Légy szolidáris embertársaddal!” nem más, mint az ,,Egymás terhét hordozzátok!” krisztusi szeretetparancs újraértelmezése.

A Szolidaritás kezdeti hallatlan népszerűségét (taglétszáma rövid idő alatt meghaladta a tízmilliót) részben annak is köszönhette, hogy

olyan jövőképet alkotott, melyben az ellenség helyett a barátot kívánta felfedezni.

Mindez nem fedte el a mozgalom határozottan antikommunista jellegét. Szent II. János Pál a hadiállapot idején tett lengyel zarándokútja során így fejezte ki a mozgalom alapvető értékét: „A Szolidaritás azt jelenti, hogy az egyik ember együtt van a másik emberrel, nem pedig azt, hogy az egyik ember ellensége a másik embernek.”

1984-ben készült Jelcz 043 busz Gdańskban (forrás: Artur Andrzej, CC0, via Wikimedia Commons)

 

Ez a keresztény alapértékekre épülő morális program elsöpörte azt a lenini társadalomideológiát, amely a történelmet az osztályok egymás ellen vívott szakadatlan harcában látta. A Szolidaritás a kommunista hatalommal szemben nem hirdetett semmiféle fizikai harcot – hacsak nem Popiełuszko Szent Páltól vett jelmondata értelmében: „A rosszat jóval győzzétek le!” A ,,szeretet civilizációjának” programját hangoztatva fejtette ki, hogy

,,nincs olyan harc, amely erősebb lehet a szolidaritásnál”, melynek megvalósítása közben ,,még egy ablaknak sem szabad betörnie”.

Ama híres 21 pont, a Szolidaritás Szakszervezet követelései, lényegében az egész társadalom etikai-morális megújítását célozták, beleértve a szabad vallásgyakorlatot is. Ezért is volt országos, sőt kelet-európai méretű a tanácstalanság a magát a dolgozók hatalmának nevező pártkorifeusok köreiben a független és szabad munkásszakszervezet által képviselt magatartással és követelésrendszerrel szemben.

A Szolidaritás szellemisége lelki értelemben kiskaput nyitott azoknak a kommunista párttagoknak is, akik most „a hátsó ajtón” ugyan, de megszégyenülés nélkül távozhattak a LEMP soraiból. A megdöbbenés túlmutatott Lengyelország határain. A nyugat-európai szakszervezetek túlnyomó többsége baloldali eszmékre támaszkodva követelte a dolgozókat megillető szociális jogokat.

A sztrájkoló lengyel munkások azonban papot kértek,

aki a gyárudvaron szentmisét mutathat be számukra.

A villanyszerelő műhely, ahol Lech Wałęsa dolgozott (forrás: Stako at pl.wikipedia, CC BY-SA 2.5)

 

Negyvenöt évvel ezelőtt a Szolidaritás közösségi ereje bebizonyította azt is, hogy értékeiből semmit sem tudtak elvenni hadiállapottal, internálással, bebörtönzéssel. Közösségi etikát képviselő példája, magatartása új lendületet jelentett Közép-Európa 1956-tal, 1968-cal, 1970-nel megfáradt szabadságmozgalmai, hite és embersége számára. Mi, egykori szegedi diákok, faliújságra kifüggesztett követeléseink mellett – némely tanárunk pártoló segítségével –

lengyel mintára lapot indítottunk, cenzúrázatlan írásaink számára felolvasóesteket, szabadegyetemi előadásokat, ellenzéki táborozásokat tartottunk,

egyetemi reformprogramot szerkesztettünk. Illegális szabadegyetemi sorozatot indítottunk, szamizdatlapot jelentettünk meg.

Lelkesedtünk és féltünk, hittünk, reménykedtünk, s nagyon szerettük az életet, amely szabadság nélkül szürke, kilátástalan és sivár volt, próbáltunk hát változtatni rajta, amennyire erőnkből tellett. Példaképeink az akkori lengyel Szolidaritás-vezetők voltak: Lech Walęsa, Andrzej Gwiazda, Zbigniew Bujak, Anna Walentinowicz, Zbigniew Romaszewski… meg a többiek. Óriási élményt jelentett a velük való alkalomszerű vagy precízen megtervezett személyes megismerkedés is. Ezek a Szolidaritás-vezetők később – félig már politikus személyiségként – a lengyel kerekasztal-tárgyalások vezetői, a békés rendszerváltás letéteményesei lettek.

A sztrájkvezér Lech Walęsa 1980-ban (forrás: European Solidarity Centre, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)

 

A Lenin Hajógyárból mára csak a nagy bejárati kapu maradt fenn, és az a tanácsterem, ahol a kommunista párt és a sztrájkolók képviselői aláírták a munkások 21 pontos követelését elfogadó dokumentumot. A gyár többi részét maga alá gyűrte és megszüntette a könyörtelen privatizáció.

A ,,szeretet civilizációjának” egykori Szolidaritás-harcosai (ha még élnek), ma a barikádok különböző oldalain találhatók,

de ez semmit sem von le a történések értékéből, melyekre annak idején egy egész világ felfigyelt, s amelyek miatt oly sokan ismét megtanultunk reménykedni.

A hajógyár bejárata (forrás: Brosen, CC BY-SA 3.0 Wikimedia Commons)

 

Ezek az értékek mindannyiunké, megőrzésükért egyformán felelősek vagyunk. E közös felelősségvállalás feladatára emlékeztessenek bennünket a lengyel hazafi, Stanisław Worcell gróf szavai, aki párizsi emigrációjában a két nép közös sorsáról elmélkedve ezt írta: „Nem üres, sem véletlen rokonérzés, hanem nyolc évszázad történelme kapcsolja össze a magyarokat és lengyeleket: közös vereségeknek és közös győzelmeknek, a nagyságnak és a közös, bár nem egyidejű megaláztatásnak emléke, az európai küldetésnek hosszú közössége kapcsolja őket össze. Mind a két nemzetnek közös barátai és ellenségei lesznek, mert az mentalitásukból és földrajzi helyzetükből következik. Egyszerre emelkedtek, egyszerre virágoztak, egyszerre hanyatlottak, ezért ismét egyszerre fognak újjászületni és kizöldülni, dúsabban, mint egykoron.”

Úgy legyen!

 

Nyitókép: Lech Walęsa sztrájkoló munkásokkal 1980-ban (forrás: [onbekend], CC0, Wikimedia Commons)