Anélkül, hogy már a felütésben filmes hasonlattal kívánnám determinálni Bartus Ferenc Remake anyagának festményeit, nem tudok említés nélkül elmenni a filmtörténet egyik legerősebb utazós jelenete mellett, amely ugyan nem tart tovább néhány percnél, ám abban az egyetlen snittből felvett jelenetbe egy ember életének meghatározó periódusa volt képes belesűrűsödni. Az inkriminált jelenet egy utazás az Íróval, a Professzorral és egy stalkerrel, a sínek ritmikus kattogásával, Eduard Artyemjev alig kivehető atmoszferikus zenéjével, valamint az arcokról a tájra, majd a tájról az arcokra élező folyamatos belső vágással.
Egy utazás a Zónába, ahol a monokróm filmnyersanyag az érkezés pillanatában átvált abba az utánozhatatlanul bizonytalan minőségű sovcolor színvilágba, amely az egykori színes szovjet filmek sajátossága volt. A Sztrugackij fivérek 1971-ben írták a Piknik az árokpartont, Andrej Tarkovszkij 1979-ben alkotta meg az irodalmi alapanyagból a Stalkert, és bárhonnan nézem is, amikor Bartus 2025 egyik téli estéjén személyesen avatott be festményeinek világába, képzeletben ott utaztam én is azon a bizonyos vasúti hajtányon a film szereplőivel – hovatovább Bartus Ferenccel a maga teremtette világba.
Mert ha megalkotjuk a magunk számára, akkor a Zóna ott van velünk és bennünk; spirituális és kézzel fogható módon egyaránt. Hiszen miről szól egy immár több mint két évtizede jól bejáratott alkotóközösség, a Nagykáta Erdőszőlő Nemzetközi Művésztelep a Tápióság szívében az egykori tanyasi iskolaépületben, melynek történetesen Bartus Ferenc is alapító tagja? Mi másról, mint a saját magunk által megtalált, megteremtett Zónáról. Sőt, Bartus elmúlt két évben készült festményeinek fundamentális médiuma lett ez a minden évben néhány napra magát önszántából a társadalmon kívülre helyező közösség.
Szögezzük le ugyanakkor, hogy Bartus Ferenc Remake anyaga és a Tarkovszkij-párhuzam nem az alkotó elméjében született, hanem e sorok írójának asszociációs láncolata hívta életre, mint lehetséges párhuzamot. Egy olvasatot a sok közül, miközben alámerült Bartus világában. A Remake műtárgyegyüttes ugyanakkor Bartus esetében sokkal inkább korábbi festészeti gyakorlatának, köztük fotóalapú munkáinak reflexiója, amely a fotográfia médiuma, s a különféle képrétegek, festészeti technikák használatában kulminál. Maga a remake kifejezés olyan művek újraértelmezését vagy újraalkotását jelenti, amelyek korábban már léteztek valamilyen formában.
A filmművészetben gyakran előfordul, hogy az alkotók egy korábbi művet dolgoznak fel, aktualizálnak vagy új megközelítésben mutatják be. Bartus ugyanezt teszi festészete esetében, de alapanyagért saját korábbi gyakorlatához nyúl. Gyakran előfordul, hogy egy sikeres film új változatát más kulturális környezetben mutatják be, hogy jobban illeszkedjen az adott kultúrkör ízléséhez és elvárásaihoz. Erre kiváló példa Kuroszava A hét szamurája, majd a belőle készült amerikai western, A hét mesterlövész. A technológia fejlődése szintén ösztönzi a remake-ek készítését, hiszen az új vizuális effektek és filmkészítési technikák lehetőséget adnak arra, hogy egy korábbi művet látványosabb, aktualizált formában elevenítsenek meg az alkotók.
Bartus mostani festményei esetében ez sokszor a fotográfiai kép, annak is negatív verziója megfestésében érhető tetten. A festészetben a remake más formában jelenik meg, mint a mozgóképen. Itt a klasszikus művek újraértelmezéséről van szó, amelyeket a kortárs művészek saját stílusukban alkotnak újra. És akkor már egy karnyújtásnyira kerültünk a parafrázistól. Egy festmény remake-je lehet egy másolat, amely a részletek pontos visszaadására törekszik, vagy egy olyan mű, amely az eredeti inspirációjára építve új jelentésrétegeket hoz létre.
A művészek gyakran reflektálnak a múlt nagy mestereire, miközben saját koruk társadalmi és kulturális kérdéseit jelenítik meg. Bartusnál a reflexió részben az alkotótársak keresetlen hétköznapi megörökítésében mutatkozik meg, és mindabban, amit az alkotó fontosnak tart felmutatni legújabb vásznain. Mind a filmművészetben, mind a festészetben a remake jelensége tehát egyfajta hidat képez a múlt és a jelen között, lehetőséget adva a klasszikus művek újragondolására és a kortárs közönség megszólítására. Bartus Ferenc esetében viszont inkább arról van szó, hogy eddigi festészeti gyakorlatát továbbgondolva hoz létre saját festészete törvényszerűségein belül új minőséget. Keres, kísérletez és teremt, ahogy azt szakmai pályája kezdete óta mindig is teszi.
Lassan két évszázada annak, hogy világra jöttével a fotográfia felszabadította a festészetet a valóságábrázolás kényszere alól. Azóta persze sok minden történt a két médium kapcsolatában, a fotográfia folyamatosan hat a festészetre, a festészet pedig a fotográfiára, a médiumok közötti határok pedig számos alkotónál, igy Bartus Ferenc gyakorlatában is nemegyszer elmosódnak. Egyébként majdhogynem lényegtelen, hogy Bartus hol olajjal fest vászonra, hol pedig fotóemulziót önt, és a rontás esztétikáját, valamint az irányított véletlen lehetőségeit alkalmazza, valójában mindig festőként gondolkodik a képről. Jelen munkái esetében ugyanakkor elhagyja a fényérzékeny emulziót, viszont annak számos látványelemét és immanens technikai jellegzetességét – a negatív kép szürrealisztikus alkalmazását például – felhasználja a vászonra felvitt formákban, foltokban és gesztusokban.
A murális festészet évezredes tradíciói ugyancsak megjelennek festményei összetett rétegzettségében, ami leginkább a málló és repedezett falfelületek gyűjtésében, lefotózásában jelenik meg, hogy festményei meghatározó alkotóelemeiként köszönjenek vissza e textúrák a vásznon. Bartus festményein gyakran találkozunk fehér foltokkal, kihagyott és megdolgozatlan felületekkel is, ám ez nem valamiféle horror vacui eredménye, nem a hiány zavaró motívuma, hanem szerves alkotóelemei festményeinek.
A művésztelep sajátos bukolikája köszön vissza azokban a zsánerekben, amelyek a klasszikus szalonfestészet, illetve az életképműfaj Közép-Európában megszokott tradícióival szemben inkább a Limbourg fivérek kódexfestményeinek dolgos alakjaira vagy Vermeer egy-egy karakterére emlékeztethetik a nézőt. Akarva-akaratlanul ezek is remake-ek, de Bartus mindig a valóságból indul ki, hogy végül létrejöjjön a művészettörténeti, filmes és irodalmi előképekből is megágyazott kontextus. A Zóna tehát működik, lélegzik, hovatovább egzisztál. Bartus Ferenc pedig nyitott számunkra egy ajtót, amelyen keresztül mi, befogadók nemcsak betekinthetünk ebbe az álom és ébrenlét, a spiritualitás és az anyagi világ határán egyensúlyozó művészetbe, de át is léphetjük a küszöböt.
