A material turn szemléletmódja az ezredforduló történeti kutatásainak egyik új iránya, amely a korábban nagyobb figyelemmel fordul a mindennapi tárgyak felé, mivel úgy véli, az olyan hétköznapi tárgy mint az irodai szék is képes magában hordozni saját kora komplex világnézetét, értékrendjét, lévén annak tervezési, gyártási, értékesítési folyamata és használati módja leképezi egy adott történeti kor sajátosságait. „Hétköznapi életünk jelentős részét a tárgyakkal való foglalatosság tölti ki. E tárgyak gyakran kerülnek előtérbe, válnak a figyelem középpontjává, még gyakrabban azonban a háttérben húzódnak meg.
Minden esetben azonban társadalmi, kulturális, gazdasági és természeti folyamatok, változások nyomait hordozzák magukon, illetve cselekvések forrásául vagy céljául szolgálnak vagy szolgálhatnak, esetleg aktív résztvevőiként szerepelnek” – fogalmazta meg a tárgyak antropológiáját kutató Wilhelm Gábor. Antropológiai tárgyelmélet című könyvében hangsúlyozza: éppen a tárgyak túltermelése irányította az ezredforduló kutatóinak figyelmét a tárgyak világa iránt, mint olyan objektumokra, amelyek történetileg – az archaikus kultúrák esetében gyakran hiányzó írásos és képi forrásokkal szemben – tisztán megőrzik az életmód, mentalitás és értékrend nyomait. Megközelítése szerint a tárgyak a világgal való interakciónk objektumai. Az azokat ért sérülések részei történetüknek, olyan nyomok, amelyek a sorozat gyártott termékeket egyedivé és személyessé teszik.
Jónás Péter kivételes figyelemmel fordul környezete felé, amelyből egy-egy jelentéktelennek tűnő tárgyat emel ki, annak látványát a lényegi elemekre redukálja és önálló képi jellé absztrahálja. A koncentrált elvonatkoztatás ellenére, mindig megmarad a figuratív ábrázolás határain belül, megőrizve az ábrázolt dolgok materiális jelenlétének mágikus karakterét. A matériához való kötődése dacára, a letisztult képi mezőt egyfajta meditációs térként működteti, amelyben a lényegre redukált tárgyi impulzusok figyelmünket a dolgok lényegi elemeire összpontosítják. Munkásságának középpontjában évek óta azon artefaktumok állnak, amelyek természetes anyagok felhasználásával készült, ember által létrehozott funkcionális, használati tárgyak.
Ezek olyan szilárd, tartós objektumok, amelyeket épp tartós jelenlétük tesz „láthatatlanná”, amelyek a folyamatos rendelkezésre állás okán természetes tereptárgyakként szolgának ki minket. Jelentőségük akkor nő meg, ha funkcionalitásuk sérül vagy jelenlétük megszűnik. (Ha az asztal lába biceg, ha a pad ülőkéje eltörik.) A Miskolci Grafikai Triennálé megosztott nagydíját Jónás Péter 2017-ben Pad-triptichonjával nyerte el, amely egy Kádár-kori bölcsőde betonelemeiből indult ki. A falusi kertbe száműzött, használaton kívüli objektumokra úgy tekintett, mint régészeti leletekre, amelyekben az utókor figyelő tekintete képes meglátni egy kor monumentalitásra és funkcionalitásra való, művészi igényű törekvését. Ezt a metódust követte 2019-es Szegedi táblák című grafikai sorozatán, amikor a helyi művésztelep jelentőségteljes tárgyairól készített szitanyomatokat rétegelt lemezre.
A nagyfokú absztrakció dacára, Jónás munkáiban mindig fontos a személyes kötődés, ami a látványt érzelmi jelentéstöbblettel ruházza fel. Olyan tárgyakat emel ugyanis figyelme terébe, amelyek személyes életében jelentőséggel bírnak, legyenek azok alkotói identitását hordozó ülőbútorok a művésztelepről, otthona, családja asztalai vagy közvetlen lakóhelye, a zuglói Miyawaki-erdő. Emellett technikailag is összetett metódust követ, amelyben az alkalmazott technika és a nyomat hordozója egyaránt jelentőséggel bír. Így kap kiemelt szerepet az Asztalok sorozaton az anyaghasználat, ahol a művek témái a hordozó falemezekben is testet öltenek – a dolog és elvont képe között a matéria teremt összefüggést.
Jónás Péter Asztal-ciklusában a társas lét és a munka objektumai arányosan kapnak helyet. Olyan asztalokat örökít meg, amelyhez ő maga személyesen kötődik: a szülői ház étkezőasztalát, az otthoni konyhaasztalt és étkezőasztalt, a kikapcsolódást nyújtó pingpongasztalt, valamint a munkához kötődő irodai, műtermi vágó- és világítóasztalt. Ábrázolásait az anyagszerű realizmus és konstruktív absztrakció kettőssége jellemzi. Valamennyi kép pontos és hiteles képi rögzítése a tárgyaknak, néhol frottázs hatású felületi megmunkálással erősítve fel az anyagszerűség képzetét. A kompozíciók nézőpontja jellemzően szubjektív, felülnézeti és fragmentált, megidézve a tárgyakat használó személy által érzékelt, a cselekvés folyamatára fókuszáló képet. Az ábrázolt dolgok funkcionális tárgyak, melyek a használatba vevő személyek nélkül idézőjelbe kerülnek, gyakorlati működésükre csak egy-egy tárgyi részlet utal: az íróasztalon egy villanyvezeték, a vágóasztalon a papírtörmelék, a pingpongasztalon a magasságmérő vagy egy spatula a világítóasztalon. A transzparencia képi eszközét használva olykor eltávolítja tárgyai materiális vonásait, azt a benyomást keltve, hogy a látvány az emlékezés szubjektív, hangulati szűrőjén tárul elénk.
Társadalmi, gazdasági, kulturális szempontból egyaránt szimbolikus tárgy az asztal. Az ebédlőasztal utal az étkezés szakrális rítusára és a család közösségére is. Az étkezés számos kultúrában rituális cselekmény, az európai képzőművészetben a szent étkezések jellegzetes ikonográfiai típusai az Utolsó vacsora és a Krisztus Emmausban jelenete. Az alkotómunka színteréül szolgáló asztalok szintén kivételes tárgyak, amit jól mutat az a megbecsülés, amiben például híres írók vagy államférfiak íróasztalát részesíti a közösségi emlékezet. A műtermek asztalai hasonlóképp kultikus tárgyak, amelyek gyakorta témái a csendéleteknek is. Vajda Lajos vagy Váli Dezső műtermi csendéletei lapidáris, letisztult rajzi eszköztárral idézik meg a képalkotás legszükségesebb kellékeit. Jónás Péter sorozatán hétből négy kép az alkotómunkához kapcsolódó asztal, mindahány különböző és jellegzetes színtere a kortárs művésztanár terének: az otthoni műtermi asztal, a munkahelyi irodai asztal és a szitaműhely vágó- és világítóasztala.
A Hőhullám sorozattal Jónás Péter 2023-ban folytatta a tárgyportrék sorozatot. A bükk rétegelt lemezre készült egyedi szitanyomatok vízparti pihenőpadok és napozóstég részleteit ábrázolják. Az emberi szereplők hiánya ezúttal külön jelentőséggel bír, hiszen a cím is hangsúlyozza az elviselhetetlen hőséget, ami megmagyarázza az ember kényelmét szolgáló bútordarabok néptelenségét. Az izzó forróságot a képek sárga-kék színvilága is kiemeli. Az üres terek ebben az olvasatban vészjósló jelentést kapnak, az embertől elhagyatott tárgyak az éghajlatváltozás intő monumentumaivá válnak.
Más értelmezési mezőbe helyezhetők a 2024-es Promenád sorozat tárgyai. A műanyagmetszeteken a Szolnoki Művésztelep Zagyva-parti sétányának jellegzetes beton ülőpadjai jelennek meg. Olyan sétányról van szó, amelynek a füves-fás töltésre emelt (indokolatlanul) magas betonfala, a természeti környezettől idegen architektúrája komoly vitákat váltott ki a környéken élők körében. Ebben az értelemben a betonpadok az ember alkotta artefaktumok világának részei. Jónás nézőpontja azonban – a korai Pad-triptichonhoz hasonlóan – hangsúlyozza a padok formáinak elementáris, archaikus jellegét, a szétágazó alakzat organikus, sejtszerű képződményre utaló biomorf karakterét. A pad ebben a formában mégis megőriz valamit a természeti környezet sajátosságából, és mint ülőbútor, kulturális objektum, művészi igénnyel megformált absztrakt tárgy, ami a modernista design emberközpontú gondolkodásának hagyományát követi. E sorozathoz kapcsolódik a Terasz című fametszet, amely épp a hely művészeti hagyományát ütközteti a modern funkcionalista tárgyformálással, amikor a telepi kerítés geometrikus rácsa mellé helyezi a kultikus jelentőségű régészeti leletet, a nemzedékek óta a művésztelep kertjében álló, kőből faragott kád részletét.
Legújabb képsorozata szűkebb lakóhelyéhez, Zuglóhoz kapcsolódik, azon belül pedig az úgynevezett Miyawaki minikertek látványához. Az ember által uralt természeti táj témája itt is megjelenik. A városi minierdők telepítésének ötlete Akira Miyawaki japán botanikusról kapta a nevét, aki elsőként alakított ki a népes nagyvárosokban ökológiailag sokszínű szigeteket. Módszerének lényege, hogy kis területen – akár már tíz-húsz négyzetméteren – változatos, gyorsan növő fákat és bokrokat telepít, szokatlanul nagy sűrűségben. Budapesten már több ilyen kert kialakítása is elkezdődött, köztük egy Zuglóban is megvalósult. Jónás képein a növényzet nem jelenik meg, csak az azt övező alacsony kerítés. Mint munkáin oly gyakran, a környezetéből kiragadott motívum ismét jelszerű sűrítménnyé válik. A Miyawaki-kertek filozófiájának ismeretében a bekerített helyek nem üres terek, hanem új, környezettudatos gondolkodás ígéretei.
Ígéretek abban az értelemben is, hogy az emberi tevékenységnek köszönhetően az üres terekben új növények sarjadnak majd: az üresség tehát csak látszólagos, a felszín mögött már keletkezőben az új élet. Jónás redukált képi absztrakciója ugyanakkor megengedi a többirányú értelmezést. A kerítés egyszerre védelmez és elhatárol, a karám a benne élő állatokat megóvja a külső támadásoktól, de egyúttal be is zárja a benne élőket. Művészettörténeti összefüggésben ugyanakkor a bekerített kert szintén nagy múltú ikonográfiai elem. A kert a keresztény képi hagyományban hortus conclusus (zárt kert), amely utal az elveszett Édenkertre, Mária és a kis Jézus virágokkal és gyümölcsfákkal teli paradicsomi kertjére, amely kör formája révén a kozmikus teljesség szimbóluma is. Ezek a zárt kertek a középkori hagyományban a meditáció, szemlélődő imádság helyei voltak, ahol a szerzetesek a transzcendens isteni erővel kerülhettek kapcsolatba. Ilyen szent terek a nagyvárosi ember számára a parkok. Az alacsony kerítés karámja a minikert ökológiai oázisát leválasztja nagyvárosi terünkről, olyan látványossággá teszi, amelynek szemlélői lehetünk, de részesei nem. A bonsaierdő műtárgyként ékeskedik a metropoliszok aszfaltdzsungelében, mint karám burokba zárt elveszett édenkert.
Jónás Péter kiemelésre, redukcióra és absztrakcióra alapozott kompozíciói épp elég teret biztosítanak a szemlélőnek arra, hogy a neki tetsző hangsúlyokat, olvasatokat megteremtse. Egyedi grafikai eljárásai különleges érzéki hatásokat keltenek, arra késztetve a nézőt, hogy tudatosabban élje meg a hétköznapi tárgyak sajátos metamorfózisát.
A szerző művészettörténész
Fotók: Hernád Géza
