Nem a véletlen „szövegesztétikája”, hogy Arisztotelész eme nyakatekert fölvetése a mottónk. Volker Schwarz formai, szellemi attitűdje ékes reflexió a fentebb citált idézetre.
Arisztotelész ültette át metafizikájába a preszokratikus gondolkodók princípiumelméletét. Némi eufemizmussal élve, árnyalta a princípium fogalmát, amelyet nagy elődei, az atomisták, Leukipposz és Démokritosz vallottak, vagy ahogy Anaxagórasz és Empedoklész fogalmaz: a sokaság nem jöhet létre az eredeti egységből; ha létezik sokaság, akkor az a kezdetektől kell, hogy létezzen. Mindezen fölvetéseket a monista Diogenész is igazolta bölcseletében, azzal a föltételezéssel, hogy a semmiből nem jöhet létre semmi.
Volker Schwarz cáfolni, de legalábbis bontani igyekszik ezt a bölcseleti dogmát: elmosódni látszanak a „kinyilatkoztatott” logikai igazságvélekedések. Alkotónk számára a princípium egyrészt az üres, ám kitöltendő képkivágást jelenti, másrészt a kihívást, fölkínálkozást a képi fogalmazásra, késztetést a felület tartalmi, esztétikai kitöltésére, elkerülve a horror vacui nyomasztó kísértését, sőt (!) sokkal inkább hangsúllyal a táblaművész interakciós kísérletező, ám szín és forma tekintetében mindig magabiztos esztétikai igényével.
Volker Schwarz, ha úgy tetszik, hagyománytisztelő művész. Erős szellemi kötődést vélek fölfedezni a klasszikus német expresszionizmus különböző csoportjai törekvéseivel, ezek a formációk a korai német avantgárd programalkotó csoportjai, szervezői voltak – amélyen belenyúlva a goethei német szimbolizmusba, színtanba, nem mellesleg Caspar David Friedrich figurális, ám megragadóan absztrakt melankóliájába is kapaszkodva. Hagyományteremtő erejük később a Neue Sachlichkeitben ér utol bennünket – a háború borzalmai után. Ugyanakkor nem szabadna Joseph Beuysról sem megfeledkeznünk, annak ellenére, hogy nem kötődött semmilyen mozgalomhoz, a második világháború érzékiségét tárta a publikum elé, ami megújuló, mégis tradicionális, mondhatni kulturális kontinuum.
Akár egy Grimm-mese.
Azért fontos megemlíteni, mert expresszív, direkt „rossz” rajzai éppen abból a káoszból szólnak hozzánk, ami – főleg – a hatvanas években a nyakunkra ült. A kortárs nagy német mesterek közül Schwarz életműve ismeretében talán a nálunk is jól ismert Gerhard Richter is látótérbe kerülhet – nagyméretű tasiszta, spachtlizott vásznait elnézve. Másfelől pedig ne feledkezzünk meg az amerikai Jackson Pollockról sem, Schwarz ugyancsak előszeretettel használja az intuitív, csukott szemű fröcskölést, ami nem föltétlenül a művészi finomságot, sokkal inkább a magabiztos fölületkezelést jelenti. A végső kép persze az alkotó teljes belső fölszabadultságát tárja elénk, megvalósítva azt az esztétikai értéket, ami képes összehozni alkotót és befogadót.
(Fontos megemlíteni, hogy Schwarz kivételesen szerencsés, Misch Ádám, a Soroksári Hármak egyike vette a szárnyai alá, aki számos – mára jól ismert alkotó – mestere volt. Volker Schwarz óhatatlanul továbbviszi a Bartl–Lux–Misch-hagyományt, szebben fogalmazva szellemi, alkotói örökséget.)
Volker Schwarz meghatározó alakja Dunaharaszti – azaz szűkebb pátriája – közösségi életének. Emellett vagy éppen emiatt szakadatlanul fest, fröcsköl, csorgat olyan nemzetközi színvonalon, ami csak kevés művésznek adatik meg. Számos alkalommal volt szerencsém abban, egy légtérben dolgozni vele. Mindig ámulattal néztem, ahogy nekiesik a vászonnak. Ösztönből fest (ahogy a hagyományőrző íjászok „instinctiv” lőnek), ekként a képi, formai megfogalmazás mindig jellegzetes, mondhatnánk schwarzi marad.
Létezik a matematikában a kommutatív paradoxon. A megszámlálható megszámlálhatatlan, illetve a megszámlálhatatlan megszámolható. Ilyesféle Volker Schwarz alkotói mentalitásának nonszenszlogikája. Tudattalanul tudatos, a képkivágás, számára valódi meditációs tábla, ösztönfestő, aki úgy dobál színeket, formákat, hogy az összkép megfelel a föntebb említett matematikai paradoxonnak.
Ám mégsem csupán képlet…
Képek: Galéria '13 sajtóképek.
Volker Schwarz kiállítása február 27-ig látogatható Hétfőtől péntekig 11-17 óráig cím Galéria '13 Bp. 1238 Soroksár Hősök tere 13.
