Maszk, ami megvéd és eltakar

A műtermedben látható munkáidat nézve mintha visszarepülnénk a nyolcvanas évek Romániájába… Milyen volt szülővárosod, az akkori Csíkszereda, amely visszaköszön ma is az alkotásaidon?

Az „öntudatra ébredésem” idejét a nyolcvanas évek elejére datálnám, amikor tudatosan kezdtem gondolkodni a környezetemről, az emberekről, különböző történésekről és arról a kis, zárt világról, amelyben éltem. Abban az időben az emberek nagy része nem utazhatott külföldre, így mi sem. A világot számomra az akkor erőteljes átalakulásban lévő városkép, nagyszüleim minden kedves bájával rendelkező vidéki környezete és a közelben lévő hegyek, a természet jelentették. Ebből az időszakból származnak azok a kristálytisztán felidézhető gyermekkori emlékek, amelyeknek elemeit műveim egy részébe beépítem. Így egy idő óta munkáimban hangsúlyosabban van jelen az emlékezés témaköre, valamint a saját, emberi kapcsolati hálóm viszonyrendszerének kérdései. Lehet, hogy ez a megközelítés túl szentimentálisnak tűnik, de ez a motívumrendszer a mai napig nagyon meghatározó számomra.

Miért éppen a fotó és a furnérlemez kombinálása mellett döntöttél a legújabb munkáid esetében?

Gyűjtött – vagy talált –, de leginkább személyes, családi fotókat már egy ideje felhasználok a munkáimban. Az utóbbi időben készült képeim esetében a fekete-fehér fotók alapként szolgálnak. Ezekhez kapcsolódnak a furnérlemezből kézzel kivágott, szimbólumszerű ábrák, olyanok, amelyek meghatározók az emlékeim „jelképkészletében”. A kettő együttes kapcsolódása adja meg azt a hatást, amely vissza-„teleportál” az időben. Ez számomra az emlékezés kifejezési lehetőségeinek egyike. A munkafolyamat során újra átélhető gyermekkorom „műhely”-óráinak mindennemű emléke, az ujjaim elzsibbadásától a fa illatán keresztül addig az érzésig, amikor váratlanul elpattan a fűrész éle… Én ezt meditatív folyamatként élem meg.

Eszköztáramban fontos szerephez jut a talált tárgy, és beemelem a „provinciám” tárgyi kultúrájának egy-egy elemét is, ily módon hangsúlyt adva a lokális, tradicionális értékek fontosságának. „Jó lesz valamire” alapon nem működik a dolog. Az átértelmezni szánt tárgyakat céltudatosan keresem meg, hogy kapcsolódhasson ahhoz, amit szándékomban van elmondani. Ez akkor a legideálisabb, ha egy tárgyhoz személyes kötődésem is van. Ezért a legtöbbször privát tárgyaimból, családi fotóimból kollázsolok, installálok, újraértelmezek. 

Kép szimbólummal 06., 2021

 

Már a világjárvány előtt belekezdtél a maszkos sorozatodba. Miért éppen munkavédelmi maszkok a főszereplői ezeknek az alkotásoknak?

A maszkos képeimet 2013 óta készítem. Az alapgondolat akkor indult, amikor kezdtem felfigyelni bizonyos – a hétköznapokban is érzékelhető – férfi és női társadalmi szerepkörök vagy életkori sajátosságok felcserélődésére, megváltozására. Mai napig megtapasztalhatunk olyan szociológiai jelenségeket, mint például: hogyan válnak férfiak által dominált szakterületek erőteljesen a nők sajátjává is, vagy hogyan nőiesedik el egy bizonyos szakma, és adott esetekben mindez fordítva. Az elején éppen ezért tudatosan át is építettem a hegesztőmaszkokat, perszonalizálva az adott témára. Később ez a tartalmi háttér kezdett kicsit megváltozni, fellazulni. A maszk (hegesztőmaszk) nemcsak egyszerűen a munka kellékeként vagy visszatérő motívumként jelenik meg, hanem az inkognitóba vonulás és a cselekedeteink fel nem vállalásának dadaisztikus színpadi kellékeként is. Például a Szkánder címet viselő, legutóbbi loopolt videómunkám arra a véget nem érő „erőfitogtatásra” próbál reflektálni, ami világpolitikai és szűkebb, makrotársadalmi szinten egyaránt tetten érhető. Ez a jelenség egyértelműen kitapintható a művésztársadalmakban is. A „döntetlen szkánder” erre a folyamatos, olykor erőteljesen egocentrikus rivalizálásra próbál rámutatni. Nem mellékes az sem, hogy az akcióhoz két művész asszisztált, helyszínéül pedig egy vidéki köztéren található, látszólag üres fémketrec szolgált.

Ezt az időszakot, gondolom, mindenki más-más stratégiákkal próbálta túlélni, mindnyájunkat másként viselt meg. A járvány vége felé, amikor már félhivatalosan megrendezhetővé válhattak a szakmai rendezvények, a művésztelepek, csináltam egy akciót, aminek a végső lenyomata a Pandémia-fotó a barátommal című fénykép formájában öltött testet. Ebben az időszakban, konkrétan ebben a munkában érte el igazán aktualitását, igazi üzenetét a „maszk” mint motívum, ami eltakar, megvéd vagy inkognitóban tart. 

Piroskák a napsütésben, 2022

 

Melyek azok a társadalmi problémák, amelyek most foglalkoztatnak?

A szűkebb és tágabb társadalmi szinteken egyaránt tapasztalható, véget nem érő „erőfitogtatás” és a természeti környezet pusztulásának, pusztításának problémái egyaránt foglalkoztatnak. Gyerekkoromban még úgy beszélhettünk a székelyföldi természeti tájról, mint arról a helyről, ahol még érintetlen erdőrengetegek vannak. Sajnos ez ma már nem mondható el. Természeti forrásaink féktelen kiaknázására több installált jellegű munkámban reflektáltam. Ezeknek gyakran szimbolikus szereplője a szarvas vagy az őz (Deer story). 

Recycled memories, 2015

 

Amellett, hogy művészeti iskolában tanítasz, kurátora vagy a Székelyföldi Grafikai Biennálénak is. Milyen szempontok szerint döntesz, hogy mi kerüljön be a benevezett alkotások közül?

2017-től vagyok a sepsiszentgyörgyi Székelyföldi Grafikai Biennálé megbízott kurátora. Most már kétezer körüli a kétévente benevezett művek száma, csaknem nyolcszázötven művésztől, több mint hatvan országból. Nagy feladat ebből a mennyiségből – a zsűri többi tagjával együttműködve – a biennálé törzsanyagát jelentő háromszáz művet kiválasztani. A biennálé legfőbb célja a továbbiakban is az, hogy középpontba állítsa a kortárs grafikai törekvéseket, átfogó képet nyújtson a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A döntések során ezek számomra a legfontosabb szempontok. Számos visszajelzés alapján már joggal mondhatjuk el, hogy a Székelyföldi Grafikai Biennálé felkerült a nagy grafikai rendezvények nemzetközi térképére, és jó érzéssel tölt el, hogy ehhez én is hozzájárulhattam. 

Ferencz S. Apor

Egy korábbi interjúban említetted, hogy nem akarsz „nagyon kortárs”, nagyon elitista lenni, reményeid szerint a te alkotásaid nem csak a „kiváltságosak” számára értelmezhetők. Ezt megmagyaráznád, kérlek?

Nem áll szándékomban, hogy saját művészetem és a művészethez való viszonyom elitista szemléletet képviseljen. Időnként megtapasztalom a „jelenséget”, a kortárs művészet elitista attitűdjét, amikor a művész (vagy csoport) tudatosan kódolt, zárt nyelv- és motívumrendszert használ, és azt ráadásul minden más érték elé helyezi. Ezt a szemléletet mindenképp szeretném elkerülni. Azt akarom, hogy a munkáim tartalmi szempontból értelmezhetők maradjanak, még akkor is, ha a befogadónak némi felkészültsége vagy jártassága kell legyen a művészetekben.

Nyitókép: Bajai szirén

A szerző kulturális újságíró