Ott éltél a nyolcvanas években New Yorkban, amikor a város igazán a világ művészeti központja volt. Szerinted mi változott azóta a képzőművészetben és az életünkben?
Döntően a művészeti piac kiszélesedése, és persze a művészek tömeges megjelenése globális méretben. A nyolcvanas években a multikulturalizmusban alternatívát láttunk a „centrumok” hegemóniájával szemben – ma ez maga a fősodor. Ugyanez történt más mozgalmakkal is, például a feminizmussal. Az LMBTQ-mozgalom viszont mintha kisodródott volna a képzőművészetből, legalábbis úgy érzem, a feminizmus erősebb. A gay culture alig vagy egyáltalán nem jelenik meg (Susan Sontag, Camp).
A politizálás is sokkal inkább az identitások kinyilvánításáról szól, kevésbé az adott társadalmi helyzet kritikai vizsgálatáról. Ernst Bloch szavaival: a „rosszul meglevő jelen” kritikája háttérbe szorult. A piac jobban tűri az „absztrakciót” – ez már a nyolcvanas években is látszott, azóta csak felerősödött. A képzőművészet konformizálódott. Formailag továbbra is az appropriation (felhasználás, kisajátítás) és a „maradék” művészet jellemzi. Ehhez társul a „fesztivalizmus” (Peter Schjeldahl, The New Yorker), ami szinte kötelező műfajjá vált: a művész, mint egyéniség uniformizálódik a kereslet igényei szerint. És persze a celebkultúra sem mond ellent ennek: csak a rangsorolás és az árképzés számít.
Hol élnél most a legszívesebben? Visszamennél a nyolcvanas évekbe, netán New Yorkba?
Negyven évvel fiatalabban bárhol! New York csodálatos volt – még Budapest vagy Párizs után is. Ma viszont már öreg vagyok, és ennek mindenütt csak a hátrányait érezném.
Ha az akkori Amerikát összehasonlítod a mostani politikai és társadalmi helyzettel, mi jut eszedbe először?
A történelem nem ismétlődik, hanem reprodukálódik. Szinte minden eleme már egyszer megvolt. Olyan ez, mintha Photoshopban egy asztalhoz ültetnék Van Goghot, Picassót, Dalít, Warholt és Basquiat-t.
Trump retorikáját sem érzem újnak: mindent elmondtak már korábban az amerikai történelemben. Ő inkább hamisítvány, egyfajta reprodukció.
„Macarisztánban” – így nevezem Magyarországot, jelezve, hogy ez inkább ázsiai operatív terület, mint ország – ugyanúgy, mint Amerikában, senki nem hajlandó szembenézni a saját történelmével. Az Occupy-t, a woke-ot sem itt, sem ott nem értik. Az iszlám követelései vagy a baloldal „iszlámosodása” is csak a hatvannyolcas mozgalmak utánérzései. Akkoriban elképesztő intelligencia és leleményesség jellemezte a tiltakozást, ma viszont leegyszerűsített, humortalan változatot látunk.
Lehet valaki próféta a saját hazájában?
A „próféták kora lejárt” – mondták a zsidók Edinában Mohamednek. Ma sem lehet senki próféta a saját hazájában. De azt gondolom, a prófécia ott kellene, hogy legyen minden művészeti alkotásban: az „utópikus funkció” (Ernst Bloch) lényege éppen a „rosszul meglevő jelen” kritikája.
A politika mindig ennyire része volt az életünknek, vagy a digitális technológia erősítette fel ezt a folyamatot?
Mindig! A digitális technológia csak felgyorsítja és felerősíti. Elárasztotta a világot, megváltoztatta az emberi viszonyokat. Filozófiai értelemben „tehermentesít”, mégis mérhetetlenül megnöveli a szenvedést (Sloterdijk).
Mint „gyalogos festő” szolidáris vagyok a technológiával, és értékelem a hasznos oldalát – politikailag és munkaeszközként egyaránt. Az uniformizálódás óriási veszély, de úgy tűnik, ez most mégis elkerülhető. Heidegger nácizmusában például ez nem volt lehetséges.
Kifejtenéd, mire gondolsz Heidegger kapcsán?
Heidegger személye mindig vitatott volt. Egyrészt filozófiai életműve – főként a Lét és idő – óriási hatással bírt, másrészt ott van a náci párttagsága, amit sokféleképp próbált magyarázni. Például idézik tőle azt a gondolatot, hogy „az ember uniformizáltság nélkül a borzalom benyomását kelti”. Egyes értelmezések szerint a pártba azért lépett be, mert a nemzetiszocializmusban látta a modern technológia kiteljesedését.
A hetvenes években Heidegger szinte „divatfilozófus” lett, rengeteg műve megjelent magyarul is. Itthon a Magyar Tudományos Akadémián és más fórumokon is sokat vitatkoztak róla. Későbbi írásaiban maga is kritikusan reflektált a nácizmusra, és a háborús bűnök alól hivatalosan felmentették.
Van egy híres esszéje Van Gogh „cipő”-festményéről, amelyet annak idején a Nagyvilágban olvastam. Ott a cipőt egy parasztasszony lábbelijének értelmezte – „a föld súlyát” hordozó darabként. Nekem ez mindig erőltetettnek és hazugnak tűnt, inkább propagandaízűnek, mint filozófiai mélységűnek. Ezért mondtam rá, hogy szinte goebbelsi esztétika. Talán nem véletlen, hogy a „föld-sár festőjeként” ismert Anselm Kiefer is játszott a náci szimbolikával, például a karlendítéssel.
Mit hoztál magaddal az Egyesült Államokból, amit itthon is hasznosítani tudtál?
Hatéves koromtól „művésznek” készültem, de Amerika kitágította a mentális horizontomat. 1972 és 1979 között nagyon aktív voltam Budapesten, de New York lett az én „világháborúm”. Fantasztikumát csak töredékesen tudom átadni.
Egy csóró jampecből szupergazdag – mentálisan szupergazdag – ember lett belőlem. Nem én valósítottam meg magam, hanem a körülöttem lévő csodaország emelt ki a sárból. Egyéni látásmódom mindig volt – családi háttér, gyerekkori fejsérülések, traumák formáltak –, arra kellett vigyáznom, hogy el ne veszítsem. Ez volt a kihívás: győzni és túlélni. Szlava i geroji – dicsőség és hősiesség.
A gyerekkori fejsérülés hogyan történt? Ez az eset valóban hatott a művészetedre?
Négyéves koromban egy szanatóriumban láttam utoljára az édesanyámat. A folyosón egy üvegtábla esett a fejemre. Néhány évvel később egy nyújtóról átlendülve fejre estem. Anyám korai halála miatt apám úgy ítélte meg, hogy nem lesz belőlem normális ember, de szeretek rajzolni. Festékeket vett, albumokat, és amikor festettem, iskolába sem kellett mennem. Leonardótól Fernand Légerig mindenkit másoltam, szinte naponta. Gyerekrajzot soha nem csináltam (illetve a fiammal együtt, amikor hatéves volt, rekonstruáltuk az anghiari csatát)
Milyen érzés ennyi világjárás után itthon élni?
Az LSD-s álmok maradtak. Amikor disszidáltam, visszatérő rémálmom volt, hogy Budapesten hagytam a kabátomat, vissza kellett mennem érte, és persze letartóztattak – ami egyébként a rendszerváltáskor tényleg megtörtént.
Walter Benjamin flaneurje jut eszembe, aki mindenütt idegen. Paradox módon én bárhol otthon tudtam lenni. Ma a lakásom a magánkórházam: az első gondolatom reggel a gyógyszerek bevételének sorrendje. Világjáró csak akkor voltam, ha dolgom akadt – turista soha.
A kabát, mint motívum nagyon szép. A kabát meg is jelent a képeiden?
Szinte minden évben festek egy párat. A legutolsó (zakó) pont hozzád került. 2024-ben is bemutattam egyet az Indigo Fine Art galériában (szintén magángyüjteménybe került).
Mire emlékszel legszívesebben a korai magyar és USA-beli éveidből?
Szeretettel? Inkább küzdelemmel. Rita Fletcher (Chelsea Hotel) mondta nekem: Art is a dogfight. Én mindent küzdelmesen éltem meg: ritka győzelmek és sok vereség. Sebek az egómon, de kitartottam. Péter bátyám mondta egyszer: „Nem a te hibád, hogy nem vagy világhírű.” Ez volt a legnagyobb dicséret, amit kaptam. De bevallom: utólag mégis az én hibám volt.
A hetvenes években (Rózsakör, FMK, kultúrházak) minden lehetőséget kimerítettem, de nagyon más volt, mint Nyugaton. Itthon a bohém, intim közeg szűkkörű volt, de nem színvonaltalan. New Yorkban viszont minden nagyobb súlycsoportban zajlott: több energiát, figyelmet igényelt, és ott már eltűnt az intimitás.
Belgiumban, Gentben csapott meg először a Nyugat szele (1980). Azt hittem, a nyelvi nehézségek hátráltatnak New Yorkban, de rájöttem, nem a nyelv, hanem a beláthatatlan tér és a csúcsok elérhetetlensége a kihívás.
A Squatban nem szerepeltem – a színház már 1984 körül megszűnt. 1997 körül Koós Anna és Buchmüller Éva állított össze katalógust a Squatról az Artist Space megbízásából. A kéziratot megmutatták nekem és én segítettem nekik, hiszen – bár teljesen külön életet éltem – rendszeres látogatóként ismertem a Squat működését. Azt is mondhatnám, hogy nem volt hatással a művészetemre.
Közben – 1981-től – a megélhetésem alapja a kommersz illusztráció lett: milliós közönségnek dolgoztam, miközben a PS1-ben húszezres látogatottságú kiállításokon állítottam ki. Az amerikai „nagyok” közül sokan hasonló úton jutottak el az egyéni művészséghez.
Egyik reggel Nico mellett ébredtél…
Az első két hetemet (1980 szeptemberében) a Squatban töltöttem. Egy üresen álló szobában. Már az első éjszakán fekete muzsikusok használták a szobát „as a shooting gallery”. Én nem osztoztam a heroinozásban (hála a rossz LSD-trippeknek Párizsban). Másnap Nico ült az ágyamnál és pénzt kért, hogy tudjon dope-ot venni. Amúgy ő is ott csövezett a színházban. Nem volt pénzem, ezzel ötperces kapcsolatunk megszakadt. Párizsban már megismerkedtem a tudatmódosító szerekkel. Szerencsére belebetegedtem, egy magyar orvosnő segítségével viszont hamar kigyógyultam.
Hogyan kell elképzelni, mekkora bulik voltak ezek a New York-i undergroundban?
A legendás Studio 54-ben sosem jártam, de 1980–1981 körül több kisebb underground klub és diszkó nyílt meg New Yorkban. Gyakran megfordultam a Pyramidban vagy a Danceteriában, ezek voltak többek között a kor ikonikus helyei. Tulajdonképpen mindenki, aki valamit is számított, legalább egy rövid időre felbukkant ott.
A hangulat nagyon más volt, mint amit Budapesten ismertünk: az alkoholfogyasztás például háttérben maradt, legfeljebb egy-egy gin-tonikot vagy vodka-tonikot ivott az ember. A drogok viszont meghatározók voltak – az East Village szinte „szuper drogpiaccá” vált. Voltak methadon-programok, ingyenes tűosztás, de ez sem oldotta meg a problémát. Bevallom, én is kipróbáltam a PS1-ben a „fehér tigrist” – persze mértékkel, ahogy a környezetemben szinte mindenki.
Utólag úgy látom, hogy a képzőművészet és a popzene is rengeteget merített ebből a közegből. A kísérletezés, a határok feszegetése, az extatikus állapotok mind hozzájárultak ahhoz a paradigmaváltáshoz, ami a nyolcvanas évek művészetét jellemezte. Hasonló fordulat a rendszerváltás után Budapesten is végbement, csak jóval kisebb léptékben.
Hogy kerültél a PS1-be? Felvételizni kellett?
1981-ben találkoztam Lakner Lászlóval, aki akkor féléves német ösztöndíjjal került a PS1-be. Ő biztatott, hogy én is próbáljam meg a felvételit. Akkoriban a PS1 volt az egyik legfontosabb avantgárd központ New Yorkban. Az igazgatótanácsban olyanok ültek, mint Leo Castelli, Roy Lichtenstein, Andy Warhol, Robert Rauschenberg vagy Paloma Picasso.
1982-ben beadtam a jelentkezésemet, fel is vettek: tízezer pályázóból mindössze tízet választottak ki. Egy évfolyamon mindig voltak külföldi ösztöndíjasok is, bár engem amerikaiként kezeltek. A második évben, 1983-ban a MOMA átvette az intézményt a várostól, így én is kaptam hosszabbítást, s egészen 1984-ig maradhattam.
Ez idő alatt személyesen is találkoztam a korszak nagy alakjaival. Leo Castelli például meglátogatott, Henry Geldzahler, a Metropolitan egykori igazgatója még gyakrabban jött. Ezek az évek olyan sűrűek és különlegesek voltak, hogy akár egy egész regényt is megérne a történetük.
Már korán kísérleteztél a számítástechnikával. Hogyan indult ez?
1965-ben a hadseregben T–34-es tankszimulátoron tanultam egy keveset. Igazi tankot egyszer vezettem, sikertelenül. Pár évvel később a Sztakiban láttam leporellóra nyomtatott adathalmazt. New Yorkban 1982–1983 körül megtanultam a fényszedést, és még abban az évben egy lengyel technikus segítségével Amiga-rendszeren dolgozni kezdtem a Katona sorozatomon.
Később Macet vettem, grafikai és szerkesztőprogramokat tanultam, majd 3D modellezést és animációt. De a festészet maradt az igazi művészetem.
Felértékelődhet az analóg festészet, technika a sok digitális fejlesztés hatására? Mármint az igazi unikum az lesz, ha valaki még mindig kézzel dolgozik?
A kézi munka önmagában nem lesz unikum. Ahogy a fürdőkádban is szívesen énekelnek az emberek, de ettől az még nem lesz művészet.
Mit gondolsz az AI generatív rendszerekről?
Én magam még nem használtam, de figyelem a fejleményeket, lelkesedem az újdonságokért. Ez már egy „új világ”. Az időm viszont rövid ahhoz, hogy mélyen beleássam magam.
Az AI-t a komputerizáció természetes fejlődésének látom. Talán képes lesz felváltani a mi elmeszesedett, rugalmatlan világlátásunkat. A kérdés az, hogy a belátás képességét hogyan keverjük össze a kontrollal. Én mindig is úgy tanítottam (MKE), hogy a gyakorlat szüli az elméletet – nem fordítva.
Ha lesz egyszer általános mesterséges intelligencia, el tudod képzelni, hogy autonóm módon művészetet alkot majd?
A művészet autonómiája már most is kérdés. Shakespeare drámái is Erzsébet királynő propagandistáinak munkái voltak – a költő legfeljebb nyelvi-esztétikai tökéletesítést adott hozzá. Ha a gépek unatkozni fognak, talán művészettel egymást szórakoztatják majd. Vicces gondolat!
Szerinted mi hiányzik ma leginkább a képzőművészetből?
Semmi. Minden van. A hetvenes években sokat foglalkoztunk a Void (Hiány) témájával, ma már nem érzem ezt központinak. A Beatles fogalmazta meg a legjobban: „There are no problems, only solutions.”
Ha visszaforgathatnád az időt, változtatnál bármin a művészeti praxisodban?
Amit megtettem, azzal nincs baj. Amit nem, azt bepótolni már nem lehet.
A szerző festőművész, a yes! galéria tulajdonosa
Képek Halász András archívumából, engedélyével.
|
