A kortárs magyar képzőművészet sokadvirágzását élő, jelentékeny tanúja a hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat. Évtizedes szokásrendjét, október eleji megnyitását a koronavírus-járvány miatt 2020 novemberére halasztották a szervezők. A kiállítás végül a szigorúbb korlátozások miatt novemberben már nem fogadhatott látogatókat, így megnyitása is csak szimbolikusan, az az évi díjazottak kihirdetésével valósult meg. A közönség csupán enteriőrfotókon csodálhatta meg a kurátorok által igényesen megrendezett kiállítótereket. A szigorúbb korlátozások feloldása után, május elején nyílt meg végül a kiállítás, amely – hála a művészek egyhangú beleegyezésének – 2021. augusztus 29-ig fogadhatja a látogatókat.
De miért is olyan jelentős országos léptékben is a hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat? Elsőként talán a formátummal kellene kezdenünk, hiszen különösnek hathat, hogy a XX. század annyi változását épp a legklasszikusabb kiállításforma, egy évenként ismétlődő, szalonjellegű kiállítás élte túl. A kortárs képzőművészet intézményrendszerében lezajlott jelentős paradigmaváltások ellenére mind a mai napig létezik egy olyan szabad beadásos, országos hatáskörű kiállítás, amely éves rendszerességgel vállalja a magyar képzőművészet minden jelentős irányának bemutatását és kiállítását. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy az 1990-es rendszerváltás után eltelt három teljes évtizedben milyen sebességgel változott az állami és a magánszféra képzőművészeti rendszere, rá kell döbbennünk arra, hogy egy hatvanhét éve folyamatosan megrendezett kiállítássorozat nem egyszerűen önmagában álló hagyomány, hanem a magyar képzőművészeti közgondolkodás meghatározó és azt egyúttal formáló része.
Felmerülhet a kérdés: mi jelentette a tárlatok folyamatos és mással össze nem vethető népszerűségét a magyar művészek körében az elmúlt hét évtizedben? A történelemkönyvekből, művészek visszaemlékezéseiből jól tudjuk, hogy az 1950-es évek felülről irányított, az elvárásoknak engedelmeskedő kultúrpolitikájához képest az Őszi Tárlatok egyfajta alternatívát, menekülési útvonalat jelentettek, olyan helyszínt, ahol szabadabban, kötöttségek nélkül jelenhettek meg műveik. Az 1980-as évektől kezdve pedig a korszak közéleti átalakulásaira reflektáló művek is a falakra kerülhettek. A jelenben pedig érezhető frissességet jelent az Őszi Tárlatnak az a műfaji és generációs sokszínűsége, amely évről évre augusztusban (idén szeptemberben) a zsűri munkája által születik. Mert bármilyen furcsán hangzik is, a szalonjellegű kiállítási és zsűriforma túlélte az elmúlt századot, és a klasszikus művészi megmérettetés minőségében minden más hazai kortárs képzőművészeti kiállítást megelőz a hódmezővásárhelyi.
Ezt talán jól bizonyítja, hogy az Őszi Tárlat legfontosabb elismerését az 1954 óta minden évben a legjobb kiállítónak járó, csak egyszer megkapható Tornyai-plakettet szinte mindig – és így az utóbbi évtizedben is – a jelentős életművel rendelkező, kiemelkedő mesterek és kimagasló színvonalú művekkel jelentkező fiatal alkotók nyerték el. Az előbbiekre Keserü Ilona és Gaál József, az utóbbiakra Szabó Klára Petra vagy Ámmer Gergő lehet a legjobb példa. A minőség jegyében születő döntés, amely a zsűri tagjai többségének véleményét tükrözi, segítette hozzá az Őszi Tárlatot ahhoz, hogy ne zárványként, hanem élő és megújuló platformként tekintsen rá a magyar művészvilág és a nagyközönség.
A 2020-as Őszi Tárlat teljes kiállítási anyaga tükrözi a magyar képzőművészeti élet vitalitását, a generációk közötti párbeszédet, illetve a jelen kihívásaira való azonnali reflektálás képességét. Maszkok, eltakart arcok, korábban csak filmekből ismert motívumok jelennek meg néhány művön, reagálva az idei év nehézségeire, az alkotómunkát sok esetben hátráltató szellemi és materiális körülményekre. Természetesen nemcsak a világjárvány volt az egyetlen olyan közéleti téma ebben az évben, amely a Vásárhelyen szereplő művészek érdeklődését felkeltette.
A különböző generációk együttes fellépése a frissen vagy alig pár évvel ezelőtt végzett fiatalok és a már beérett, idősebb generációk együttes szereplését jelenti. Az idei Őszi Tárlat két doyenje Keserü Ilona és Szurcsik János. A harmincas évek elején született két alkotó még pályája kezdetén, az 1950–1960-as évek fordulóján állított ki először Hódmezővásárhelyen, azonban ezt követően mindkettejük pályája teljesen eltérő irányba mozdult. Az idei közös szereplésen kívül közös bennük, hogy mindketten Tornyai-plakettesek.
A jövőre kilencvenéves Szurcsik János alig harminckét éves ifjúként már a 10. Őszi Tárlaton Tornyai-plakettet nyert, Keserü több évtizednyi távollét után, 2017-ben kapta meg ezt az elismerést. Keserü Ilona ebben az évben egy korábbi, az 1960-as években elkezdett lenvászon-domborításos művének újragondolásával, vörös és fekete gesztusokkal kiegészített művével jelentkezett.
A kiállítás anyagából természetesen idén sem hiányoznak a hódmezővásárhelyi alkotók. Sokan közülük (Fülöp Erzsébet, Hézső Ferenc, Nagy Attila) az évtizedek óta kiállító „régi iskolát” képviselik, míg számos fiatal művész (Donka Gábor, Nagy-György Ágnes) új hangvételű és szemléletmódú alkotásokkal jelentkezett. Ennek ellenére nem lehet azt állítani, hogy az országos jellegű Őszi Tárlaton a hódmezővásárhelyi művészek dominálnának.
A 2020-as évben a szobrászati anyag is jelentős alkotásokkal örvendezteti meg a közönséget. Szabó Menyhért összeroskadó női arcai, portréi és Fekete László égetettkerámia-oszlopai a nagy léptékű térformálás átlényegített plasztikai mondanivalóját hangsúlyozzák, Ámmer Gergő két Dávid-szobra, vagy épp az idei Tornyai-plakettel díjazott Kotormán Norbert életnagyságú, de címadásával provokatívan értelmezett lószobra a klasszikus szobrászati hagyományt követik.
Sok alkotó van jelen az idei válogatásban, akiket bizonyára az utóbbi egy évet uraló járvány és az annak hatására kibontakozó társadalmi feszültség ihletett meg. Az évtizedek óta kiállító Hézső Ferenc képein maszkot hordó sétálók jelennek meg, a Szegeden alkotó Pataki Ferenc Helyzetkép című triptichonjának alcímével (Szorongás, Bizonytalanság, Föloldás) reflektál jelenünkre. László Dániel képén a végállomáson ürességtől kongó metrószerelvény tűnik fel, míg Szabó Ábel „üres város” sorozatának egy jellegzetes darabján a főváros külvárosának, a régi Ganz-gyár kereskedelmi lerakattá pusztult világa jelenik meg. Szabó Franciska sárga mellényes ázsiai munkásai talán épp a járványügyi eligazításokat hallgatják, Kovács Johanna Covidos rémálom című alkotásának expresszív alakjai pedig az utóbbi hónapok depresszív érzésvilágát sugározzák. Remélhetőleg néhány év múlva már nem a hétköznapi valóság részeként, hanem kortörténeti dokumentumként fogjuk tanulmányozni ezeket a műveket az idei tárlat katalógusának lapjain.
Ugyancsak fontos kérdéseket feszegetnek a művészettörténeti relevanciával bíró emlékművekre reflektáló alkotások is. 2019-ben a tárlat legjelentősebb díját elnyerő – idén a kiállítók helyett a zsűriben szereplő – Szabó Klára Petra egy experimentális kompozícióban hő hatására eltűnő, a szocialista korszakban állított egykori köztéri emlékművek „emlékképeit” festette meg. Idén, a 2020-as év válságjelenségeit a nyugati világban kísérő kulturális revizionizmus évében – amely a köztéri szobrok elleni támadásokban és rongálásokban csúcsosodott ki – Végh Júlia munkáin a művészre jellemző, újraértelmezést segítő képi elemek jelennek meg. A gonosz eltapostatásának emlékműve című alkotása az 1948-ban felállított, Pátzay Pál által készített „kígyóölő” férfialak többször áthelyezett és így más jelentést kapó Wallenberg-emlékművének átértelmezése, amely a felfelé törő piros lufik között egy május 1-jei ünnepség részeként jelenik meg.
Nem lennénk kiegyensúlyozottak, ha nem szólnánk a kortárs festészeti tendenciák között erősen jelen lévő, az ember és az őt körülvevő természeti és technikai világ viszonyát tematizáló alkotásokról. Vető Orsolya Lia nagy méretű, expresszív gesztusokat felvonultató vásznán vagy Papageorgiu Andrea erőteljes színvilágú, változatos felületkezeléssel készült zománcművein a festő élettel teli, intenzív gesztusai figyelhetők meg. Czene Márta több mediális nézőpontot egyesítő képein a jelenkor vizuális reflexeit érezzük, Rózsa Luca Sára Feloldódva című festményének lendületes gesztusai között pedig megbújó figurákat fedezhetünk fel. Ennek az rejtőzködő enigmatikus testhasználatnak a példáját láthatjuk Sipos Boglárka római ihletésű, nagy méretű metszetén is.
A 67. Őszi Tárlat, bár megnyitása a rendkívüli körülmények miatt először csúszott át a következő évre, számtalan jelentős alkotó kiemelkedő művének köszönhetően az idei nyár egyik legfontosabb kortárs magyar képzőművészeti seregszemléje.
