Lehet nagyobb termekért vagy kevesebb képért kiáltani, de a Musée Jacquemart-André nem akar klasszikus értelemben vett múzeum lenni, időről időre remekműveket zsúfolnak a bensőséges hangulatot árasztó, múzeumnak azonban mégis szűkös térben.
Szeptemberben nyílt és 2026. január 25-ig látogatható Georges de La Tour – Fény és árnyék között című kiállítása. A világ minden tájáról érkeztek a képek: Japánból, az Egyesült Államokból, az Egyesült Arab Emirátusból és több európai országból. Kurátorai az amerikai Gail Feigenbaum és Pierre Curie, a múzeum igazgatója, művészettörténészek. A változatos tematikájú, alaposan végiggondolt látványt megérdemelten fogadta kitüntető érdeklődéssel a francia publikum.
Nem véletlenül eshetett Georges de La Tourra (1593–1652) a választás, jól illeszkedik a mai, konzervatív ízlésvilágba, divatos lett a XVII. század, a közönség igényli a visszafogottan eksztatikus vallásosságot, a teátrális megoldásoktól sem visszariadó művészi megoldásokat. Nem tudjuk pontosan, La Tournak hány műve lehetett, többségük még életében tűzvész martaléka lett, ő és családja egyik percről a másikra halálos járványban haltak meg, nem adatott rá idő, hogy a művész rendezhesse a hagyatékát. Jacques Thuillier (1928–2011) író és műgyűjtő kutatásai szerint La Tour háromszáz-ötszáz képet festett, közülük mintegy negyvenet ismerünk, néhányuk pedig csak másolatban maradt ránk. Hiába volt korának elismert festője, elfelejtették, és őt is, mint Johannes Vermeert évszázadokkal halála után fedezték fel újra. A fény-árnyék kontrasztjai miatt a szakma szívesen helyezi el La Tourt a caravaggiói hagyományban. Gail Feigenbaum kurátor kétségbe vonja hasonlóságukat, úgy véli, Caravaggio testábrázolása plasztikus, szinte tapintható, míg La Tour alakjai már-már elvontak, de mindkettő művészi világa a profán és a szakrális között oszcillál. A másik kurátor, Pierre Curie a katalógusban olvasható tanulmányában La Tournak az aranykori holland zsánerképfestészettel, illetve az itáliai festészettel rokon vonásait elemzi.
A lotharingiai származású Georges de La Tour tehetős családban született, majd átélte a francia megszállást, a hercegség megszűnését, szülőföldje beolvasztását a francia monarchiába. Erős érvényesülési vágy fűtötte, vagyona mellett nemesi rangra vágyott, ezért behódolt XIII. Lajosnak és Párizsba költözött, ahol saját lakosztályt kapott a Louvre-ban. Az óhajtott nemesi rangot nem nyerte el, művészileg pedig csak a királyi festői címig jutott, ezért aztán visszatért lakhelyére, Lunéville-be.
Témáit a megrendelők igényei alakították, ugyanakkor szociális érzékenység is jellemezte: nagy méretű képeket szentelt a marginálisoknak, bűnözőknek, csalóknak, utcai zenészeknek, betegeknek, hajléktalanoknak. A két világ kontrasztját teátrálisan, de pszichológiailag megrázóan festette meg a Jövendőmondó című képén, amely sajnos ezen a tárlaton nem látható. Érthetetlen, hogy miért nem adta kölcsön a New York-i Metropolitan Múzeum, holott a Natixis a rendezvény fő anyagi támogatója, más szóval, a pénz nem lehetett akadály. A jövendőmondó rút öregasszony száján kitörő szavak nem pusztán a drága öltözetű patríciusok, hanem talán az egész univerzum nyugalmát megbontják. Egy másik, központi helyre került, hatalmas vásznon, a Borsóevőkön La Tour nagytotálban, frontálisan exponálja a kolduspár örök éhségre ítélt sorsát, a cseréptálkákban a sárgaborsó minden szeme drágakőként csillog. A fiatalok és az öregek, a profán (parázsfújó, kockajátékosok, hamiskártyás, bolhafogó nő) és a szakrális témák (Jézus születése, egyházatyák, apostolok, bűnbánó Magdolna, Szent Sebestyén) egyaránt megihlették. Az egyszereplős képek közül kiemelkedik a méltán világhírű Bolhafogó és az El Grecónál (és másoknál) is megjelenő téma, a Pipagyújtó, a Parazsat fújó lány. E két kis méretű kép a félelem nélküli magányosság hangulatába húzza be a nézőt. Kifinomultság, La Tourra nem jellemző arisztokratizmus lengi be mindkét fiatal alakot, különösen a parázstartóba életet lehelni igyekvő kamaszlányt. Arcát felfújta, és majd csak a következő pillanatban fogja kiereszteni lélegzetét, s lobbantja fel a tüzet. Megállított pillanat. La Tournál a gyertya gyakran áll a kép középpontjában, s közelről világít meg egy-egy átlagos külsejű embert, aki így a láng fénykörébe vonva szinte földöntúlivá válik, és azt a benyomást kelti, mintha a holtak birodalmában élne, olyannyira intenzív sötétségbe burkolta a festő.
A Bolhafogó külön termet érdemelne, magához vonz, mint a mágnes, olyan erősen vibrál a két közönséges tárgy, a narancsvörös szék és rajta a gyertya, hogy szinte leparancsolja a vászonról a főalakot, a turbános, mellénél-hasánál szétnyíló köntösben ülő nőt. Szolgálólány vagy prostituált? Rusztikus arca az előbbire, öltözéke az utóbbira enged következtetni. Rózsafüzért mond, vagy szétlapít egy bolhát? Mindegyik feltételezés lehetséges. Egy értelmezés szerint akkoriban a bolha terjesztette a pestist. A nőben fejlődő élet és a halálos kórt terjesztő rovar hétköznapi szinten, míg a gyertya szakrális értelemben sűríti magába a kezdet és a vég ambivalenciáját. A fiatal nőnek mindene kerek: az arca, apró mellei, a hasa, a térde, a két keze, amellyel egy vonalban ott áll a fallikus attribútum, a gyertya a szilárd struktúrájú széken. Életben marad-e vagy elviszi a járvány? A már-már leégett gyertya a közeli halált sugallja, ez a láng azonban fölfelé, a transzcendencia felé nyújtózik. Az alabástromszínű keblek, a viaszsárga has és az alulról megvilágított arc más és más, a kereten kívül elhelyezett fényforrásokból származhatnak.
A Keresztelő Szent János a sivatagban című kép miatt jöttem ide, azért verekedtem át magam a tömegen, hogy láthassam ezt a remekművet. Éppen az örökké kattogó, forgóvillás kiléptetőkapuhoz értem, amikor megpillantottam. Ferdén lóg a falon, ízléstelen keretben ül a gondolataiba mélyedő, androgin alak. Nem a sivatag tágasságában, talán egy föld alatti odúban kuporog – magyarázza Gail Feigenbaum a kép mellett kibetűzendő ismertetőben –, baljában a kereszt formájú pásztorbotot tartja, jobbjával a bánatos szemű bárányt eteti egy maroknyi fűvel. Nehéz elképzelni, hogy ez a vézna fiú hamarosan térít, keresztel és Jézus eljövetelét hirdeti, ítélkezik az uralkodó és mások erkölcse felett, bűnbánatra és új életre szólít fel. Szemét lehunyja, sematikus arcvonásai homályba vésznek, a kívülről beszűrődő fény két karjára, s bal térdére hull, majd a bot vertikális részére érve felemelkedik. Bársonyosan puha barna, a krumplihéj és a föld színei burkolják be őt, aki próféciáival fenekestül fel fogja forgatni a világot. Az ambivalencia, a melankolikus bizonytalanság elgondolkodtatóbb, mint a mártírium elszenvedése, amelyet Caravaggio Szent János lefejezése című képén láthatunk a vallettai Szent János-katedrális egyik kápolnájában. A tragikus beteljesülés egyértelműsége korántsem olyan felkavaró, mint a fátum megsejtése.
Utaltam arra, hogy Georges de La Tourt halála után elfeledték. Ám Hermann Voss német művészettörténésznek köszönhetően 1915-től az érdeklődés középpontjába került. A Jacquemart-André Múzeumban most mintegy negyven műve látható. A feledés évszázadai alatt utánozták és másolták a műveit, jelen volt a vallási intézményekben és a polgári otthonokban. A Szent Sebestyént gyógyító Irén több másolata közül a legjobbnak ítéltet hozták el ide. A fény-árnyék játék miatt az ismert történet csupa részletre, mozaikra hullik szét. Nem a mártírt, hanem az esendő embert, és nem a szent buzgalmat, hanem az érzéki szépségű nőt látjuk a lanterna fénykörében. A képről képre vándorló gyertya, fáklya, a lámpás el-elkalandozó figyelmünket a fizikai és a spirituális szépség megsejtése felé terelik.
Nyitókép: A csalás a gyémánt ászával, Georges de La Tour, Public domain, Wikimedia Commons
|
