Próbáljuk elképzelni az életünket úgy, mintha átlátszó lenne – transzparens. Persze nem az, hiszen itt a teremben, ha mindenki a mellette állóra néz, akkor nem fogja tudni, hogy az éppen milyen élethelyzetben van, mi foglalkoztatja, mik voltak a gyermekkorában vagy akár épp a közelmúltban a meghatározó élményei, vagy azt, mint és hol evett ma délben.
Az egyéneknek ez az elkülönülése, hogy mindannyian a magunk kis dobozában élünk, látszólag falakat húz egymás közé, addig, ameddig egy élethelyzet, mint akár ez a megnyitó, egymás mellé nem rendel minket, hogy esetleg egy rövid beszélgetésben is kiderüljön egymásról ez vagy az. A művészet egyébként erre való, hogy akár a nézők közti kapcsolatteremtést, akár a művésznek a világ fele való nyitását is segítse, hogy a művész magáról mondjon közvetve vagy közvetlenül információkat, jeleket adjon arról, hogy ő kicsoda, milyen érdeklődésű személyiség is valójában.
De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza az egyén megismerhetőségéhez vagy transzparenciájához. Míg azon morfondírozunk, hogy egymásról mit sem tudunk, addig egy más, hálózati vagy algoritmikus szinten viszont egyre inkább átlátszóak vagyunk, nem is tudjuk mennyire. Illetve tudjuk, mert amikor egy keresési találat után néhány perccel már egy reklámfelületen az azzal kapcsolatos fogyasztási lehetőség jelenik meg, akkor azért megrettenünk. Belegondolva, a közérttől a közlekedési szokásainkon és a könyv-, színház- vagy mozijegy-vásárlásainkon át a teljes életünk átlátható, csak ez ellen már nem tudunk mit tenni.
Ahogy egy bankárismerősöm felvilágosított, ne higgyem, hogy csak a költéseim rajzolják meg a profilomat, hanem az is engem jellemez, hogy mi az, amire nem szánok pénz. Olyan spirálba kerültünk, amelyből nincs kiút, ami ellen már rég nem lehet semmit tenni, csak együtt élni vele, és elfogadni azt, hogy egy hatóság, ha akar, az utolsó percünket is látja, míg itt a megnyitón, a mellettem álló személy előtt még titkolózhatok, szerepet játszhatok, vagy feltárulkozhatok, akaratom szerint.
Nos, visszatérve a művészetre, attól egy kicsit elvárjuk, hogy „átláthatóvá” tegye a művészt, mindannyiunk számára nagyon érdekes, hogy ő vajon milyen személy, mennyit ad ki magából egy műben, mire enged következtetni, de mégis, nem ezért szeretjük a művészetet, hanem épp azért, mert játékteret enged annak is, hogy magunkat és a művészt is többféleképpen lássuk. Hogy beszédtémát ad, hogy elgondolkodtat, hogy olyan élményhez juttat (még), ami a digitális világban nem élhető át.
Gáspár György és Kóródi Zsuzsanna közös kiállítása a Belső érintő, szándékosan az átláthatóságukat segíti, olyan, mint egy feltárulkozás, utal a két művész munkásságának fő karakterjegyeire és párhuzamaira. Én soha nem kerestem párhuzamokat a műveikben, két különálló üvegművészként figyeltem munkásságukat, amíg néhány héttel e kiállítás megnyitása előtt meg nem tudtam, hogy férj és feleségről, egy közös gyermek boldog szüleiről van szó. Ez a kiállítás tehát arról szól, hogy ők is most először keresik az alkotások egymás mellé állíthatóságát, azokat a formai elemeket, színárnyalatokat, amelyek esetleg igazolják a térbeli és szellemi közelségüket, amit a rendezéssel is érzékeltetni akart a művészpáros.
Az első párhuzam triviális, a képek optikai játéka, ahogy a néző a képek előtt mozogva egy változó, mozgó vonalrendszernek látja a képeket. Három dimenzióként éli át az egymásra rétegzett síkfelületeket, szerkesztett rajzok egymáson való elmozdulásából végtelen szín és formajátékok, interferenciák alakulnak. Kettőjük megközelítése más, amennyiben Gáspár György rajzolással, kézi munkával alakít, visszakapar, és indusztriális vagy design formarendszerek konfrontálásával és elmozdításával játszik, Kóródi Zsuzsa pedig nyomtat, a színek precíz körkörös árnyalataival dolgozik, sokszor csak két réteggel, amit viszont mi optikai varázslatnak, vibráló rendszereknek látunk.
Ez a rétegzettség szintén közös karakterjegy, amely az üvegművészet egy lehetséges, hangsúlyos eleme, a műveket a síkszerűségből a térbeliség felé mozdítva úgy, hogy azok falra akasztható objektumok legyenek. A sok réteg számomra a transzparencia fő szimbóluma, mert attól függetlenül, hogy az üveg önmagában is áttetsző, ez a játék viszi a szemet és az elmét a látható világ mélyére, olyan képi felületek felfedezése felé, amelyek egyrészt ténylegesen a felületek „alján” vannak, másrészt viszont „interaktívaknak” tűnnek abban az értelemben, hogy a mi felfedező tekintetünk szerint, egyéni módon változó nézőpontokat eredményeznek. Amit én látok a képen vagy annak mélyén, azt más nem biztos, hogy látja, ezért van az az érzésünk, hogy valamiféle titok lelepeződik le a művek nézése során, valami olyan, ami a világ létezésének, mozgásának szavakkal nehezen leírható meghatározója.
Következő közös karakterjegy, amit már nem olyan könnyű észrevenni a műveken, az a hétköznapi motívumok transzformációja, átalakulása a műveken. Zsuzsa absztrakt víziókat tesz át a kompozíciókba, nem véletlen, ha a művekbe bolygó együttállásokat fedezünk fel, de emellett nagy szerepet játszik bennük a zene mindennap megélt élménye, ezért lepődnének meg, ha rákeresnének műveinek címére, honnan is erednek a furcsa szóösszetételek. Segítek: Black Sabbath, David Bowie többek között a kulcs. Gyuri viszont konkrétabb, nála a formák eredete hétköznapi tárgy is lehet, például a többfunkciós kinyitható bicska, vagy kreatív gyerekjátékok elemei, amelyek formai absztrakción és variációkon átalakulva válnak a kép rétegeinek izgalmas motívumkincsévé.
A műveken a szélsőséges precizitás persze triviális párhuzam. György és Zsuzsa számára ez technológiai értelemben mást és mást jelent, viszont a végeredményeket nézve ennek fontossága a műfajban evidens. Egy rétegenként nyomtatott, festett, ragasztott, majd oldalán csiszolt műnél nem lehet semmilyen hiba, mert azt a néző nem fogja szándékolt gesztusnak látni, mert karakterében nem olyan: a buborék az buborék, arról nem lehet azt mondani, hogy az oda lett tervezve. Nem lehet buborék a rétegek között.
Ez a kiállítás az áttetszőség miatt feltáruló titkokról és a felfedezés öröméről szól. Ezért arra kérem Önöket, hogy ne azt keressék, hogy mely művet ki alkotott, hanem azt, hogy milyen módon enged bepillantást az ismeretlenbe, és ez milyen örömöt vált ki Önökből.
Gáspár György és Kóródi Zsuzsanna Belső érintő című kiállítása április 5-ig látható a Molnár Ani Galériában (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.).
