•Kélek, mesélj a gyermekkorodról, a családodról és arról is, hogyan lettél festőművész!
Úgy gondolom, a festővé válás a gyermekkori élményekben gyökerezik. Az apai nagyszülőkkel és apám nővérének családjával többlakásos nagy családi házban éltünk, amely alatt a pince hátsó, leválasztott része izgalmas dolgokat rejtett a magamfajta gyerek számára. Apai nagyapámat három és fél éves szibériai hadifogságból hazatérve a román állami vasutak festő-mázolóként foglalkoztatta, az ő festőeszközeit, szerszámait tartotta ott. Egy-egy nagyobb állami vagy maszek munkát megelőző este nagy figyelemmel készült fel a feladataira.
Vödrökben keverte ki a megfelelő színű festékeket és nagyobb kartonlapon próbálta ki azokat a különböző mintájú gumirolnikat, melyeket az ezek számára szépen kialakított faliállványról vett le. Gyermekként varázslatosnak láttam a kartonlapon megjelenő színek és mintázatok kavalkádját, főleg ott, ahol a nyomatok átfedték egymást. Ezután kiválogatta a megfelelő vastagságú ecseteket, amelyekkel a mennyezeti részt választották el a rolnival kialakított falfelülettől. Ehhez szénporba mártott kicsapózsinórt használt, amelyet – ahogy nekem is megmutatta – kihúzott és gyors pattintással jelölte fel a vonalat a falra. Mindezek később, az egyetemi éveim alatt tanult murális festészeti technikák kapcsán elevenedtek fel, amikor – a régi eljárás szerint – szénporba mártott puha ronggyal, pauzált papíron keresztül vittük át a fresco/secco-terv rajzát az adott falfelületre. Mindebből, az izgalmas vizuális ingereken kívül, az maradt meg bennem, milyen nagy gonddal, akár órákon keresztül készült fel a szobafestői feladatokra.
•A kolozsvári évekre visszaemlékezve: mit kaptál a várostól és az iskolától?
Fiatalkoromban számos magyar és román kulturális eseményt rendeztek Kolozsvárt, amelyeken családtagjaimmal és a barátaimmal is részt vettünk. Ezért nem jelentett kihívást számomra, hogy tízévesen a Művészeti Szakközépiskola kizárólag román nyelven folyó oktatásába bekapcsolódjam. A ma hetvenéves intézmény akkor is színvonalas képzést nyújtott azoknak a diákoknak, akik komolyan meg akartak ismerkedni a képzőművészet különböző műfajaival és technikáival. A középiskolai évek alatt nagyszerű rajz- és festőtanárom volt Kádár Tibor személyében (aki később, 1988-tól Veszprémben élt és alkotott).
Az érettségit követően egyértelmű volt, hogy a nagy múltra visszatekintő, ma már kilencvenöt éves Kolozsvári Képzőművészeti Egyetemre jelentkezem. Itt korábban is olyan elismert tanárok oktattak, mint Abody Nagy Béla, Kós András, Miklósy Gábor, Mohy Sándor, Feszt László… Alkotói, műtermi tevékenységünket lelkesen irányították a szaktanárok, és mi főleg azokon a délutánokon, amikor nem voltak elméleti óráink – ahogy azt egy Melbourne-ben élő sikeres egykori évfolyamtársam Popovici Cristina mondta – „életre-halálra”, egymással versenyezve festettünk.
•Mit tapasztaltál ehhez képest a pécsi egyetemen, és miképpen alakult át – ha átalakult – a saját festészeted az új környezetben?
A pécsi Doktori Iskolában ugyanolyan elmélyült munka folyt, mint Kolozsváron, de talán nagyobb hangsúlyt kaptak a színek, és a képi absztrakció tágabb területeire is kinyílt a szemem. Keserü Ilona hallgatójaként rengeteg figyelmet kaptam, elsősorban szakmailag, de emberileg is. A mester lényeglátó tekintete hamar felfedezte azokat a stílusjegyeket és képességeket a festészetemben, amelyeket a tanácsai nyomán azután továbbfejlesztettem.
•Hogyan élted meg a Plan B Galéria köré szerveződő Kolozsvári Iskola nálad majd egy évtizeddel fiatalabb művészeinek világsikerét? Miben látod ennek a jelentőségét, lehetséges kapcsolódási pontjait vagy eltéréseit a saját festészeti kutatásaiddal összevetve?
Nagy büszkeséggel töltött el az a tény, hogy néhány nálam fiatalabb, ugyancsak a kolozsvári egyetem festőtanszékén végzett művész elért – úgymond – a világ csúcsára. Ez nagyon határozott visszajelzés volt számomra, hogy az intézmény, amelyben én is tanultam, valóban nagyon magas szakmai ismereteket tudott és tud átadni – természetesen, ha megvan a kellő befogadói készség. Ami a hasonlóságot illeti, azt elsősorban a munkák szellemi attitűdjében látom: az én festészetemnek is van befelé forduló, drámai vagy akár szenvedő mögöttes tartalma.
•Immár negyedszázada tanítasz a PTE MK festő tanszékén, ahol tizennyolc esztendeje kollégák vagyunk. A művészeti anatómia és a festészet főtárgy oktatása kapcsán sokszor beszélgettünk az elmúlt két évtizedben, ezért is merem megkérdezni, mit gondolsz a festészet oktatásáról, és ezzel összefüggésben a festészet lehetséges jövőjéről?
Azzal a véleménnyel szemben, amely szerint a művészet, a festészet nem tanítható, mert ösztönös, én egy kicsit másként gondolkodom. A képzőművészeti oktatási intézményei meg sem alakultak volna, ha nem lenne mit tanítani, és itt nem feltétlenül csak szakmai fortélyokra gondolok, hanem azokra az emberi tartalmakra, érzésekre és helyzetekre, amelyekbe egy alkotó a munka során óhatatlanul belekerül, és amelyekkel kapcsolatos tapasztalatokat a fiatalokkal is meg kell osztani.
•Festői programodban az ezredforduló táján szemmel látható változás történt. Az intenzív, látszó ecsetvonások megmaradtak, de a korábbi, szabadon feldobott gesztusképekbe oltott-oldott emberalakok helyét különös, az ír-brit festőre, Francis Baconre emlékeztető, metafizikus tartalmakkal telített, nagyméretű kvázi-csendéletek vették át. Van-e összefüggés a témaválasztásod és aközött, hogy mi, vagyis az 1967-ben születettek, az ezredfordulón töltöttük be a harmincharmadik életévünket?
Az, amit a krisztusi korral kapcsolatban említesz, ilyen konkrétan még nem fogalmazódott meg bennem. De igen, valóban úgy éreztem, hogy az új évezred kezdetével a saját életemben és művészetemben is megváltozik valami. A változás általában együtt jár a múltba való visszatekintéssel is. A festők a történelem során a láthatón keresztül a láthatatlant is megpróbálták ábrázolni. Egyszer a képeimen látható ecsetnyomokat „csapkodóknak” nevezted, amelyekkel igyekeztem az időt és az érzéseket a vászonra rögzíteni. Mégis, emellett úgy éreztem, hogy a folyó víz, mint jelenség szimbolikusan megidézi az idő múlását.
•A 2009-körül festett Vizuális fantázia már-már monokróm sorozatában az intenzív ecsetvonás-gesztusok szinte kilapulnak a képsíkon, és az ábrázolt madarak és halak az all-over gesztusrendszer szerves részeiként, csak bizonyos idő után bontakoznak ki a néző számára. Ezek közül a két legnagyobb méretű kép, a Keserü Ilona által alapított Színerő – Léptékváltás műhelygyakorlaton készült. Mennyiben mozdította elő a pályádat és a festészetről való gondolkodásodat a Színerőkön való részvétel?
Érdekel a fizika, az elméleti fizika is. Akkortájt olvastam arról, hogy az atommag térfogata jóval kisebb, mint maga az atom, így az utóbbi leginkább üresnek mondható… Annyira elvarázsolt, hogy mibennünk, ahogy minden létezőben, több az üresség, mint az anyag, hogy eldöntöttem, a festmények negatív terét olyan sűrűn töltöm ki, mintha az is anyagból lenne. Az említett sorozat képeiben a pozitív formák és a negatív térfelület kezelése között alig van különbség, a néző vizuális fantáziájára, képzelőerejére van bízva, hogy „kihámozza” a motívumokat a sűrű szövetű ecsetvonásokból. És valóban a Színerőn készült két nagyméretű kép talán a legsikeresebb ebből a sorozatból.
A Színerőkön kicsit úgy éreztem magam, mintha absztrakt expresszionista festő lennék, olyan nagy élmény volt ezeket a hatalmas képeket elkészíteni. Van egy nagyon eleven fiatalkori emlékem ezzel kapcsolatban. Ha jól emlékszem, 1980-ban Nixon amerikai elnök, aki jó viszonyban volt Ceaușescuval, aminek köszönhetően az év őszén nagy absztrakt expresszionista kiállítást hoztak el Kolozsvárra. Ezek a képek olyan nagyok voltak, hogy be sem fértek a múzeumba, ezért a sportcsarnok lelátói mögött, a tágas folyosókon volt a kiállítás. Most is látom magam előtt a hatalmas Willem de Kooningokat.
•A Szembesítés című, 2014-ben festett sorozatodban újra hangsúlyosabbak lettek a narratív tartalmak. A félalakos portrékon a fiatal és szép, fehér ruhás nők kezében bárd, piszkavas vagy machete. Az egyetlen kivétel egy önarckép, amelyen a szúró-vágó fegyvereket festőkés (spachtli) helyettesíti. A gyönyörűen megfestett képeket nézve megfogalmazódik a probléma: a nők kiszolgáltatott helyzete egy férfiak által uralt társadalomban – és persze a művészeti életben.
Volt egy időszak, amikor sokat dolgoztam Baranya megye és a régió rendőrségének. Nyomozást segítő fantomképeket készítettem, vagyis az elkövetők portréját a bűncselekmények tanúinak vagy elszenvedőinek elmesélése alapján rajzoltam meg. Ezt a sorozatot valóban effajta események ihlették.
•Számos munkádon láthatóan nagy figyelmet szentelsz a portréfestészetnek. Mit gondolsz utólag erről a vállalkozásról és általában a portréfestés műfajáról manapság?
Úgy vélem, a portréfestészet az AI korszakában is fent fog maradni. Az Egyesült Királyságban a National Portrait Gallery, amelyet 1856-ban alapítottak, most már csak a királyság területén élő művészeknek ír ki portrépályázatot, régebben azonban nemzetközi lehetőség volt. Akkoriban és talán még ma is, kikötötték, hogy a beadott portrék csakis élő modell után készülhetnek, a fotó utáni festészetet kizárták. Véleményem szerint a beavatott szem azokat a sajátos érzelmi tartalmakat is látja a portrén, amelyek munka közben az alkotó és a modell között jönnek létre.
•Legutóbbi ciklusod címe Dans Macabre. Különös álomképek ezek, kutyával, báránnyal és nőalakokkal: áhítattal telt, erotikus boudoir-jelenetek. Ahogy a korábbi munkáid, ezek is ezer szálon kapcsolódnak a közel- és a régmúlt festészetéhez. Megneveznél néhány olyan festőt, akikre – nyíltan vagy burkoltan – hivatkozol festői pályád során?
Nagyon nehéz csupán néhány nevet kiemelni azok közül, akik festészeti értelemben hatással voltak/vannak rám. Vannak olyanok, akik a komponálás mesterei, mint Raffaello vagy Caravaggio. Vannak, akik a rajztudás, a formák érzékeltetésének mesterei: Leonardo, Rembrandt, Rubens, Charles le Brun, Artemisia Gentileschi, Van Gogh, Julie Mehretu, Jenny Saville, Abody Nagy Béla… Vannak, akik az ecsetnyom magabiztos könnyedsége miatt: Elisabeth Vigée le Brune, John Singer Sargent, Ştefan Luchian, Mary Cassat, Márffy Ödön, Vaszary János, Adrian Ghenie. A színek mesterei: Matisse, Alice Neel, Keserü Ilona, Katharina Olshbaur… De fontos számomra a látvány személyes átírása is: Anguissola Sofonisba, Paula Moderson Becker, Király Gábor, Ezer Ákos…
•Az Életbe festés sorozat szívbe markoló, félalakos önarcképeit a kortárs magyar festészet egyik legőszintébb vállalkozásának érzem. A könnyed és elegáns, kegyetlenül pontos gesztusrend, a befejezettség és a befejezetlenség közötti szűk mezsgye megtalálása megkapóan egyszerű, ám rendkívül összetett érzelmi tartalmakat magába rejtő festményekhez vezetett.
Nagyon megtisztelő szavakat mondasz erről a sorozatról! Félévszázados földi létem ünneplésére készültem akkor, és ezt festőileg is ki akartam fejezni. Mivel addigra már négy évtizede foglalkoztam festészettel, azt reméltem, hogy ennek a szakmának a lencséjén keresztül fogalmazódik meg leginkább a személyiségem; attól válok valóban létezővé, ha megfestem magam, ha belefestem magam az életbe.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
