Nem szigorúan vett ikonográfiai rendszerben valósul meg a képteremtés, hanem élettapasztalatként szublimálva emelkednek az átélt egyediségek az általános szférába. Ez a kettősség adja a lírai, egyben drámai hübrisz szorongató érzését, amikor megérezzük, hogy a jelképek világrendszere a változékonyság ellenére is archetipikus rendszerré áll össze. A természetfölötti hiánya vagy rejtettsége ellenében a sors meghatározottságának bénító ereje fonódik össze a tragikus életérzéssel.
A fenyegető éjszaka, ám a feloldozás ígéretét adó sötétség lebegő líraisággal, mindent elnyelő mélységgel mutatkozik meg. A mulandóság tudomásulvétele, annak megnyugtató állapota a melankólia, amely a jelképként felderengő figurák, lényfragmentumok fő alkotóeleme. A meghatározottság, a determináló hübrisz ellenében a lírai, intuitív megszépítés személyes rituáléja a megformálás részleteiben, a mitikus állandóság megbontásában születik. Az egyéni sors és a mitikus, rituális komplexitás köztes állapota jelöli ki a művek terét. A körülöttünk lévő világ a profán valóság, kaotikus labirintus, amelynek mitológiai komplexuma jelöli ki az utat. A racionálisnak nevezett technikai, technológiai modell is hamis evolucionizmuson alapuló mitikus messianizmus, ám valójában klímapusztító önmérgezéssé vált.
A mitopoetikus rendszer
Baksai József tudatos és tudattalan képteremtése, a képi mitologémákkal való építkezés nem választott módszer, hanem kezdeti látásmód. A mitikus alap az életen belül található, annyiban metafizikai, hogy szimbolikus világfelfogása átfedésben lehet a vallási képzetekkel. A mondavilágokból kiemelkedve a mitikus már az egyéni alkotás meghatározó váza, ahogyan a verbális, úgy a vizuális kifejezésben a történés jelképi ereje törvényszerűen a mitikus világfelfogás rendszerébe ágyazódik. Amikor szubjektív narratívákról beszélnek, akkor a relatív világolvasatok tudományoskodó magyarázatait veszik számba. A műalkotás kohéziós erejét azonban valójában a mitikus beágyazottság biztosítja. A mitopoetikus rendszer megkonstruálásának alapja a metaforikusság, melynek alapja a kép, a képzet – a képi metafora.
A szimbolizációs képteremtés Baksai József alkotómódszere, s ennek különböző, mégis összefüggő láncolata egész eddigi életműve. Kezdetben a materiális anyagból kivont mágikus, kvázi mágikus tetten keresztül fejezte ki, konkrétabb megfogalmazásban. Később az illékonynak tűnő mitologizmus tágabb értelmezést generáló módszerét használja a jelenlegi képi allegóriaként jelentkező kollázsimprovizációkig. A Jung által meghatározott archetípus eredete a mitológiai képek, ennek gazdag vetületeként a képi összetettség adja meg azt a sokszólamú tartalmi üzenetet, amely költői, transzkulturális szövedékké válik. A művész visszahajol a képi eredethez, így a mártír szentek emblematikus alakjai nem a régi képek továbbgondolásai, hanem minta nélkül, az első embléma erejű képzetnek adnak formát. Redukciója sokszor nem követi az ikonográfiai hagyományt, nem felfejti a szimbolikus képi rétegeket, hanem az általa elképzelt képi eredet vállalásával formázza meg a mitikus jelenséget.
Nem életre kelti a legendát, hanem olyan lényegi formát ad, amelyben a jelen személyiségkaraktere a fő kiindulópont. Ilyen értelemben a viszony nem idomulás, hanem lényegi tömörítés, nem múltba vetítés vagy a múlt aktualizálása, hanem a jelenből kivetített állandósított tapasztalat. Mindez számomra alkotáslélektani szempontból fontos, mert az általam meghatározott mitomorfikus képi alakítás Baksainál sem stíluskérdés, és nem archaizálás az aktuális tartalmak rovására. A mitomorfia sűrítettsége nem a mítoszok prototípusa, hanem elemi létállapotok kivetülése, egyediségükben rejlő szimbolikus utalások kulturálisan beágyazott, de nem kötött formációira. A társadalmi lét erkölcsi vázát adják, az egyénre fókuszált művészet szférájába átkerülve, ahol az egyéni kifejezés új jelentést ad a mitikus keretnek. Az élethelyzetek tömörítve, tapasztalatok rétegeiből stilizálódnak akár fantasztikummá, az intellektuális, etikai összetevők az életforma változásával is megmaradnak, sokszor
a módosulás által tágul jelentésaurájuk.
Kölcsönhatások folyamata
Baksai József lényei az álom, a vágyakozás világában mozognak, ám az antikvitáskép tragikus vetülete a klasszika és romantika keretéből kilépve a mitológiai attribútumok nélkül, a heroikus toposzokat elhagyva mint valós élettapasztalat válik fontossá. Ezért az esztétizáló művészetmitológia önreflektív módszereit elengedve az antik kötődések formakellékei helyett a mélylélektani ábrázolás csupasz testbeszédeivel fejezi ki a létállapotot meghatározó látványt. Valójában számára az „ősképek” nem a meglévő hagyomány konkrét feltárása, nincs megelőlegezett ikonográfiai minta, a mítoszkonstrukciók beemelése helyett saját rendszerré alakított képi összefüggéseket hoz létre. Kölcsönhatások folyamata által válik egyéni láncolattá az életmű. Így a hermeneutikai rendszer is idomul az érzéki, vizuális egyediséghez. A konkrétum, a perszonalitás biztosítja a megformálás és a gondolat spontaneitását, miközben reflektált viszonyban van a mitikus világgal.
A művész szén- és pasztellrajzainál ez a kettősség még inkább egybeolvadva jelentkezik. Egyfajta remitologizálási folyamatként a személyesség erejével aktivizálódik, az idealizált konzerváltság helyett, az antikizálás formai kötöttségén kívül helyezkedve a mitikus létállapotban rejlő identitás problémáit fejezi ki. A befelé irányuló drámai helyzetek eszkatologikus auráját fokozza a faszénnel rajzolt háttér negatív, inkább eltűnést sugalló térnélkülisége. A figurákat elnyelő feketeségben, a feloldódás és kihasítottság kettősségében az önfeladó áldozathozatal magányát, a mártíromságból fakadó gyötrelem misztériumát érezzük. A lecsupaszított térben a létezés mint egzisztenciaprobléma a beteljesületlen vágy vagy gyötrelem állandósága miatt a napvilágra kerülés előtti derengésben jelenik meg. A barokk tenebrizmus, a titokzatos komorság festői látomásként egy kimerevített pillanatot hasít ki a sötétségből, a mítosz történetekből, cselekvésekből szövött jelkép, amely túlmutat önmagán. Ikonikus képben tömörítve emblematikus egyszerűségben létezhet a mitikus történet, s ez a tömörítés mégis tágító asszociációs aurává válik.
Az emberi esendőség mitikussá emelése
Az immanens, pillanatban élő egzisztenciából elrugaszkodva a transzcendentális ideális felé mutat Baksai minden műve, melyben a legfontosabb az emberi esendőség megjelenítése. Ezért vállalja az individuális esetlegességet – az egyéni sorsban jelentkező mítosz nem heroikus, nem távoli idea, hanem az egyéni sors mitikussá váló felemelése. Nem fentről száll ránk a mitikus lét, nem távoli ideák világából tekint ránk, hanem itt, a megélt valóságban válhat realitássá. A katarzis modern kori krízisének öröksége az értelmezés ambivalenciája, a többértelműség, a pusztító és teremtő ember kettőssége, az elmúlásba való belenyugvás és a reménytelen lázadás a sors ellen.
Az utóbbi évek szén- és pasztellrajzai szinte esszenciálisan tükrözik alkotói módszerét. A képcímek nem szűkítik, hanem asszociatív továbbgondolásra késztetik a befogadót. Iréné neve például számos legendában felbukkan, legismertebb a Diocletianus-féle keresztényüldözés idején keresztény hitük miatt máglyahalált vállaló nővérek, Agapé, Khionia, Iréné története, vagy más legendában, amikor az életben maradt Szent Sebestyént felépüléséig egy jólelkű keresztény özvegyasszony, Iréné a házába fogadva ápolta. Baksai József szénrajzain Irénét törékeny áldozatként, a mártír leánytestvérként látjuk, ám a vértanúk kezükben tartott pálcái miatt önkéntelenül a Szent Sebestyént sebző nyílvesszőkre is asszociálhatunk. A sorozatban szereplő mártír Sebestyént egyetlen nyílvessző járja át, rézsút, mint felülről jövő áldás, inkább fényrésként, hasítékként érzékelhetően. A sötétségbe belehasító fény legtöbb munkájában az áldás vagy a kegyelem fényvillanásaként értelmezhető. A szénrajzoknál ezt sokszor a fekete felület felsértésével, kihasításával éri el, ez a felsebzés is valamiféle stigmaszerű hasíték, amely valójában a papír fehér anyaga, elvonatkoztatva, de még érzéki módon az anyagi és a kép mögötti éteri világot is szimbolizálja.
A teljesség meghasadtsága
A tépettség, a felhasadás az utóbbi évtizedben a kis méretű munkák kollázstechnikájában valósult meg, amelyekből szinte képversszerű etűdök születnek. Megtartva ugyan a szűkszavúságot, de oldottabb felfogással alakítja a szinte tenyérnyi kompozíciókat. A kulturális hagyományokat itt is sajátos módon aktivizálja, saját szimbólumláncolat bontakozik ki, mint egyéni tarot kártya, jelképek hálózata által létrejött poétikus univerzummal. Áttetszően lavírozott umbra és vörös krétarajzai lágyítják a komor, kormosan fekete éjszakai rajzokat, ahol a derengő fény inkább a lírai melankólia hangulatát árasztja. Aganippé, a Helikonon eredő forrás nimfájának áramló folyamba belesimuló arca utalás lehet arra a mítoszvariánsra, amelyben a költői fantázia forrását fakasztja. A Helikonhegy oldalában fakadó forrás vize múzsák kínálta italaként az ihlet mámorát adja.
Legutóbb készült, test nélküli fejei viszont horizontálisan helyezkednek el a képen, melyen már a halálérzet melankóliája az uralkodó. Mártírságukra utal a nyakukon lévő vörös ív, kerülve a vér naturális ábrázolását, mégis a kivégzésre utalva. Ebben a szakrálissá váló közegben a test magánya mellett az áldozati zuhanás utáni állapot mint lefejezettség válik láthatóvá. Az a csend, amely a cselekvés nélküli figuráknál már érezhető, a végső zuhanás által a halál csendjével teljesedik ki. Mintha a magányos figurák szorongó cselekvésnélkülisége örökre megszűnne. A hiány és csonkaság a művészetben a torzó szépsége, a forma felülemelkedése a formátlan fölé, mikor a töredékben szépséget látunk, s valójában a mulandóságot akarjuk szépként elfogadni. A teljesség meghasadtsága azáltal, hogy az élő test csupán illúzió, a művészet mágiája megbicsaklott, a torzó szépsége a halott anyag, csak az élő tükröződése.
Ha aktualizálnánk a képek összhatását: a magárahagyottság egyben a szétesettség állapota, az a polarizált létállapot, amelynek lényege a szekularizálódó dezorientáltság. A szent mártírok magánya a hitért szenvedők választott és dacos akarata. Felfokozott létérzékelés a lefokozott létérzékelhetetlenséggel szemben. Nem értékvesztés, hanem a hitben megtartott értékért való önfeláldozás. A csend és a magány érzete teljesedik ki az utóbbi évek szénrajzaiban, azt sugallva, hogy a magába zártság erőgyűjtés, csak a hit visszanyerésével léphetünk ki belőle. Olyan indirekt jelentéseket hordoznak a képek, amelyeket csak a magányt, s a kapcsolat által kettős magánnyá nemesedő állapotot megélt ember érezhet, a magányból való kilépés ígéretével, hiszen a másik szenvedésének átélése már kilendít a bezárkózásból. Az egyik képnek Nap a címe, melyen a melankolikus arcú figurának csak a feje búbja éri a horizontot. Arcán a csorgások bánat és tápláló víz a kihajtáshoz, a napfelkeltéhez. Mintha alkimista kódex átrajzolt allegóriája lenne: a lélek tükörképeiként a természeti elemeket használja, sok esetben összeolvadó vagy átáramló képi metaforaként a szóban kimondhatatlan jelentéseket érintve.
