A szentendrei Ferenczy Múzeum kiállítása nem csupán egy tárlat, hanem a régóta várt alkalom, amely visszahozza Szóbel Gézát oda, ahová mindig is tartozott – a magyar művészet nagy alkotóinak sorába. Szóbel Géza 1905. december 6-án született Komáromban, ott kezdte iskoláit, később a helyi magyar gimnáziumba járt, ám tizenöt éves korában megszakította tanulmányait.
Tizenkilenc évesen, 1924-ben két festménnyel vett részt élete első csoportos kiállításán Kassán, majd az év végén Komáromban, a Jókai Egyesület téli tárlatán, amelyen már nyolc művel szerepelt. A húszas évek második felében tanulmányutakra indult: először Olaszországba, majd Bécsbe, Berlinbe, végül Párizsba, ahol látogatta a Fernand Léger és Othon Friesz igazgatása alatt álló Académie de l’Art Moderne-t. Feltehetőleg ekkor festette azokat a portrékat, amelyek megrendelésre készültek, többek között Mirza Riza Khan iráni hercegről, Johan Engström iparmágnásról és Barbara Woolworth Hutton amerikai filantrópról. Megfestette barátját, a fiatal művészettörténész esztétát, Tilkovszky Bélát is, akinek ezt a portréját a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteménye őrzi.
Első önálló kiállítása 1928-ban a komáromi Kultúrpalota nagytermében nyílt meg. Majd Prágába költözött, és a bevándorló oroszok által alapított Ukrán Akadémián folytatta tanulmányait mestere, Serhii Mako irányításával. Az intézmény viszonylagos szabadságot biztosított növendékeinek, szellemi légköre ösztönzően hatott, számos tehetséges művész indult innen.
1931 novemberében Párizsban állított ki az éppen akkor alakult Salon des Surindépendantson. A szalon függetlensége abban állt, hogy sem zsűri, sem értékesítési iroda nem működött benne. Aki képet akart vásárolni, megkapta a művész címét, és közvetlenül vele intézhette az ügyet. Párizs a világ minden tájáról vonzotta a tehetségeket, miközben máshol a félreértés fojtogató légköre elnyomta őket. Itt minden élő irányzat összecsapott anélkül, hogy bármiféle dogmát megpróbáltak volna felállítani.
A komáromi Kultúrpalota 1932 februárjában ismét egyéni kiállítást rendezett festményeiből, mintegy huszonnégy-harminc olajfestményét és számos grafikáját mutatták be. Áprilisban azonban már a párizsi Saint-Germain-des-Prés negyedben található Galerie Zak csoportos tárlatán szerepelt alkotásaival. Tilkovszky Béla visszaemlékezése betekintést ad ebbe az időszakba:
„Párizsi évei kezdetben tele voltak ámulással és megismeréssel. Találkozása a modern francia festészet kubizmuson és fauvizmuson nevelt szellemével nem maradhatott hatás nélkül művészi látásának kialakulására: formanyelve kicsiszolódott, színei feloldódtak, térérzéke elmélyült. Így tért vissza a harmincas évek elején – Berlinen át, ahol művészetét az expresszionizmus árama is érintette – az akkor avantgárd Prágába. Ott főként napilapok számára rajzolt, azzal kereste meg mindennapi kenyerét, de rengeteget festett is, mert műveiből kiállítást akart rendezni Pozsonyban. Ez a kiállítás – 1934 tavaszán, a Prímáspalotában – Szóbel Géza utolsó fellépése volt szűkebb hazájában. Közben ugyanis megismerkedett Lucienne Jolyval, a prágai francia gimnázium fiatal tanárnőjével, akit élettársának választott, és akivel még abban az esztendőben Párizsba költözött.”
Ebből az időszakból viszonylag kevés Szóbel-művet ismerünk, ám ezekből egyértelműen kitűnik, hogy a kubizmusból merített, ugyanakkor leginkább a színek kutatása foglalkoztatta. Színvilága kifinomult, a rétegzett tónusok használata pedig rendkívüli technikai felkészültségről árulkodik. Fatáblákra felvitt szemcsés, érzéki felületei freskóhatást keltenek, dörzsölései sajátos vibrálással töltik meg a képet. Festményei olykor gótikus üvegablakokra, máskor a bizánci mozaikok vagy zománcok kifinomult minőségére emlékeztetnek. Egyéni és csoportos kiállításairól a sajtó rendszeresen beszámolt, a párizsi Salon des Surindépendants állandó kiállítója lett. Barátságot ápolt Szenes Árpáddal, Vieira da Silvával és António Pedro portugál művésszel, akinek két verseskötetét is illusztrálta, majd olajportrét készített róla, amelyet a művész örökösei őriznek.
Kinyílt előtte Párizs: megismerkedett Le Corbusier-vel, Aragonnal és Chagall-lal, valamint Elkán Lászlóval, művésznevén Lucien Hervével – Hervé otthonában járva különösen szép és ritka, 1937-es posztkubista Szóbel-akvarellt láttam. Segítette őt Robert és Sonia Delaunay is, az ő vezetésükkel Szóbel az 1937-es párizsi világkiállítás egyik pavilonjának művészi kialakításán dolgozott. A Vasúti Pavilon grandiózus csarnokát
Sonia Delaunay két hatalmas falképe díszítette, amelyek a központi lépcső fölött kaptak helyet. A munkák kivitelezésén Delaunay barátai, az öt főből álló, Équipe nevű művészcsoport dolgozott: Maurice Estève, Fedor Loevenstein, Alfred Pellan, František Rykr és Szóbel Géza. 1938-ban Szóbel a Montparnasse szívében működő Galerie L’Équipe-ben vett részt csoportos tárlaton.
A kiállításról André Lhote írt elismerő kritikát: „Lowein-stein és Szobel – ragyogó és türelmes alkimisták – elmosódó építmények tábláján alkotnak, vagy inkább ideális szerkezetek tükröződését jelenítik meg, amelyeket a belőlük fakadó mélységes víz nyaldos szét. Loweinstein tengeralatti tájai, amelyeket fénylő halak vonulása csíkoz, Szobel hatalmas rovarok csatáit festi meg, amelyek ollókat, lándzsákat és tüskéket emelnek – kimeríthetetlen álomforrásokat nyújtanak számunkra. Távoli, kissé romlott tanítványai ők Leonardónak, aki arra buzdította növendékeit, hogy a vakolat repedéseiben is hősi témákat fedezzenek fel…”
1939 márciusában Németország megszállta Csehszlovákiát. E vészterhes hónapokban alakult meg a csehszlovák légió, amelyhez Szóbel is csatlakozott. Franciaország gyors katonai összeomlása után a csehszlovák katonák és pilóták Nagy-Britanniába menekültek, ahol száműzött hadseregként folytatták a harcot a tengelyhatalmak ellen. Szóbel 1940-től Londonban teljesített szolgálatot – ám nem a fegyverek oldalán, hanem művészként szállt szembe a nácizmussal. Grafikái, plakátjai és festményei a nácizmus brutalitására, a háború embertelenségére irányították a figyelmet. Művei vizuális vádiratok a kor erőszakos ideológiáival szemben. Bekapcsolódása a szövetségesek propagandagépezetébe nemcsak védelmet, hanem új lehetőségeket és kapcsolatokat is hozott számára.
Művészi pályája nem tört ketté a pusztítás éveiben, épp ellenkezőleg: a háború alatt is egyre jelentősebb galériákhoz és gyűjtőkhöz jutott el. A francia főváros 1944 augusztusában szabadult fel, Szóbel leszerelt a hadseregből, és útnak indult Párizsba, hogy mielőbb megtalálja feleségét. Tilkovszky Béla így emlékezett: „Szóbelt londoni éveinek egész termésével együtt 1945 májusában nagy kiállításon mutatták be a felszabadult Párizsban, ahol találkozhatott a feleségével, s ahonnan rohant haza Komáromba, hogy a családjáról hírt szerezzen. Ám a szülői házban idegeneket talált. Apját, anyját, fivérét és nővérét elhurcolták és megölték a fasiszták. Ez a tény annyira lesújtotta, hogy visszatért Párizsba, felvette a francia állampolgárságot, s többé nem lépte át régi hazája határait.”
A háború utáni években Szóbel művészete új szakaszba lépett: ismét kapcsolatba került a párizsi közönséggel, majd Londonban és Dublinban állított ki. Rotterdamban a Musée Boymans egyéni tárlatot rendezett számára. 1947-től jelentős kiállításai követték egymást ezekben a városokban. Michel Courtois így írt róla: „Teljesen birtokában van eszközeinek, és pontosan tudja, mit keres.”
Az 1945-ben indult új kezdeményezés, a Salon de Mai szinte azonnal Párizs legpezsgőbb éves képzőművészeti eseményévé vált. Míg az Indépendants és a Surindépendants zsűrizetlen és mindenki számára nyitott volt, a Salon de Mai meghívásos, modern irányultságú kiállítás lett. Kiállítói ismertek voltak, és néhányan, köztük Picasso, valóban korszakalkotónak számítottak.
Véleményem szerint Szóbel ekkor érte el karrierje csúcsát, és nem véletlen, hogy éppen ebben az évben a Salon de Mai katalógusában, Léger, Hartung, Magnelli és Soulages mellett Szóbellel is készített interjút Yvon Taillandier A kortárs művészet és a kortárs vizuális klíma címmel. Így nyilatkozott: „Hol a metróra váró tömeg látványa hat rám, hol egy gyönyörű filmkép, vagy pedig, az egyedüllét iránti vágyamnak engedve, a barlangfestészetbe menekülök. De mindig arra törekszem, hogy festményeim az én koromat ábrázolják, annak vizuális aspektusát tükrözzék, anélkül azonban, hogy aktualitássá válnának. Nem vizuális újságírást akarok csinálni: a festők vizuális regényírók és költők, nem pedig újságírók.”
A következő években a szalonok mellett számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, főleg Párizsban. Festményein ekkor egyfajta metamorfózis figyelhető meg: a kompozíciók geometrikus figurákká egyszerűsödnek, sokszor alig felismerhetővé válnak. Az alakok és a tárgyak teljesen feloldódnak a színekben és a művek textúrájában. A színek gondos alkalmazása és tervezett kölcsönhatása harmonikusan össze-
hangolt. Sokak számára ezek a képek misztikus, spirituális élményt nyújtottak – szinte érezni lehetett őket. Ezáltal új képi világ született, ugyanazzal a színkavalkáddal és belső tűzzel, amely addigra Szóbel névjegyévé vált.
Művészete 1956 után újabb fordulóponthoz érkezett: már nem volt előre eltervezett koncepció, a festés folyamata vált a legfontosabbá. Formái mozgásba lendültek, felszabadultak és jelekké bomlottak. A fény elárasztotta a teret, a színek könnyedebbé és világosabbá váltak. Öt éven át visszahúzódott a műtermébe, és szinte semmit sem mutatott meg munkáiból. Majd hosszú hallgatás után harminc friss vásznával tért vissza a párizsi művészeti életbe. A kiállítás sikeresnek bizonyult, kedvező kritikákat kapott; ugyanaz a galéria 1963-ban ismét egyéni tárlatot rendezett számára, katalógussal kísérve. A kiállítás ideje alatt, június 12-én Párizs peremén, Boulogne-ban, a Rue Liot sarkán, ahol a műterme volt, szívrohamot kapott, és pillanatok múlva meghalt. Ötvennyolc éves volt.
Nyolcvankét évet kellett várni arra, hogy Magyarországon is bemutatkozhasson: most, 2025-ben a Ferenczy Múzeumban végre létrejöhetett a Szóbel-kiállítás. Életműve több hagyatéki árverésen szétszóródott, mégis, négy termékeny évtized munkája az École de Paris egyik kiemelkedő alkotójává tette. Remélhető, hogy a magyar művészettörténet is méltó helyére emeli, és büszkén tekint páratlan életművére.
Fotók: Deim Balázs / Ferenczy Múzeum Centrum
