Merevnek tetsző kánonja és a többszöri szélső értékekig jutás ellenére is képes volt a megújulásra. A geometrikus absztrakció örök toposzai, különféle variánsai, ezek továbbélései, valamint a jelekor kontextusában való újraértelmezései mindmáig élénken foglalkoztatják az irányzat iránt fogékony kortárs alkotók viszonylag szűk, de meghatározó csoportját. A szigorú mértanias formákat és éles elhatárolásokat alkalmazó „hard edge”, és a klasszikus négyszög formátumtól eltérő, formázott vásznakat felvonultató „shaped canvas” tendenciái is az előző század második felének művészeti jelenségeihez rendelhetők.
Az alkotófolyamat koncentrált figyelmet, megfontolt stratégiát feltételez, továbbá ennek konzekvens véghezvitelét, egész egyszerűen diszciplínát követel. Részben legalábbis. Hiszen fontos megemlíteni, hogy bár látszatra teljességgel a ráció, az objektivitás fennhatósága kormányoz minden mozzanatot, így a spontaneitás lehetősége kizártnak tűnik (esetleg csak egészen korlátozott mértékben juthat szerephez), a művész – elmondása szerint – mégis különös figyelmet szentel az intuíciónak és a játékosságnak. Hangsúlyozza, bármennyire is úgy tűnhet, nem a hűvös, mértanias beállítódás határozza meg attitűdjét, hanem a befogadó figyelmét finoman regulázó struktúra termékeny kettősségben áll, kiegészül a munkamódszer oldottabb jellegével.
Utóbbi leginkább talán induló fázisban, az ötletelés során érhető tetten és ragadható meg. Ha alaposabban górcső alá vesszük a processzust, valóban feltűnhet, hogy meglepően sok szubjektív döntés, fesztelenség társul a szeriális szigor és a formanyelv kényszerítő ereje mellé. A kész képek kiindulópontja régebben sok esetben készen talált alapforma volt, melyet a művész továbbgondolt, kollázzsal, kivágással modifikált. Miután meghatározta a számára megfelelő alapformát, az erre kerülő felületi „rajzolat” tervezése következik. Merő játék színekkel és formákkal, illeszkedésekkel és elkülönbözésekkel, hangsúlyokkal és ellensúlyokkal.
Érdekes lehet, hogy a „vázlatolás” újabban már digitálisan történik, és egy-egy műhöz akár száz vázlat is készülhet. Bár a művész eszközként használja a digitális programokat is, jelzésértékű, hogy kitartóan ragaszkodik a manuális technikákhoz és alkotásainak in situ tapasztalható sajátosságait, fizikai tényezőit helyezi középpontba. A digitális képtermelésre való reflexió gesztusaként, az erre való visszautalásként értelmezhető továbbá az is, hogy festményeit gyakorta a végleges verzió digitális megfelelőjének fájlnevére kereszteli.
Az eredményeket szemlélve a nyugalmi állapot, a harmonikus kompozíció elérésének állandó vágya, de ezzel együtt szimultán módon annak szüntelen tagadása is tetten érhető, ami leginkább a szimmetriának és a felület homogenitásának való aktív ellenállás logikájában nyilvánul meg. A képelemek puritán tisztasága, statikussága tehát korántsem uralja el a percepciót, rendre mozgásban tartja azt egy finom kis nüansz: a vonalak eltérő volumenéből fakadó kontraszthatás, esetleg egy alig észrevehető eltolódás, vagy valamely térasszociációkat keltő, síkból és egysíkúságból kizökkentő elrendezés. Fokozzák a dinamikus jelleget, és az alakulóban levés érzetét keltik a sűrűn alkalmazott diagonálisok, valamint az olykor ütközőzónákat képező szokatlan színhangzatok is. Ha már térhatást említettem, ez mindenképpen a művek egyik kulcsfogalmaként jelölhető meg. Egyrészt a formázott képtestek eleve kilépnek a szokványos keretek közül, a táblakép határait feszegetik, sokkal inkább mint objektek állnak előttünk, ezzel együtt paradox módon a megfestett kompozíciók – az alapformával összhangban – a legtöbb esetben imaginárius teret is képeznek: alapvető perspektivikus torzulásokra, a térbe vetettség benyomásaira reflektálnak.
A reciklikálás szintén kulcsfogalom, mellyel közelebb kerülhetünk a művek megértéséhez. Az egyes képek ugyanis egymás előtt is teret nyitnak: újabb variációk, összetettebb konstrukciók, önelvű formaszerveződések további lehetőségeit vetik fel. Egy-egy megoldás újrafelhasználva integrálódhat újabb és újabb alkotások sorába. Sőt, előfordul, hogy párhuzamosan több mű is készül, formáik sajátos szimbiózisba szerveződnek. Érdekes adalék lehet, hogy a művész elemi formák felé fordulását szinte tudattalanul is meghatározták korai élményei, hiszen családjából többen is modellkészítőként dolgoztak, fémművek és vasöntödék számára készítették öntésre szánt alkatrészek modelljeit. A meghatározott funkcióknak alárendelt szikár, szoborszerű alakzatok emléke leginkább talán újabb munkáin köszön vissza, az egykori behatás talán most kezd igazán tudatossá válni. Az egyenes vonalak dominanciáját új elemként egyre inkább megtörik a határozottan futó ívek vagy körök. Újabb sorozatainak darabjai így minden eddiginél inkább hasonlítanak maguk is – esztétikai tárgyakká transzformált – modellekre, ismeretlen funkciókat betöltő enigmatikus objektekre. A művész legutóbb a Viltin Galériában, Baráth Áronnal közösen megvalósult Gravitáció című duókiállítása keretében már ezekkel a munkáival szerepelt.
Pál Katja összességében mű és befogadó interakciójának egyedülállóságában értelmezi az alkotómunka lényegét, melyben az időfaktor is fontos szerephez jut. Festményei a ráfordított idő mértékében válnak élő tapasztattá. Minimalizmusát erősen táplálja a befogadó figyelmének fókuszálására irányuló szándék. Célja, hogy a külső környezet zajosságának következményeként fellépő ziláltságot és csömört enyhítse, az ebből való időleges kilépésnek teret biztosítson. Az érzékelés lassú folyamataihoz való visszatérés, egyfajta vizuális purizmus szellemében igyekszik megtörni a mindenfelől áradó képi ingerek és stimulációk sodrában elvesző egyén dezorientáltságát, hogy visszanyerhesse azt, amit már régóta elveszített: lényeges és lényegtelen elkülönítésének létfontosságú képességét. Munkáival a – mesterségesen is generált – képéhség azonnali kielégítése helyett a tekintet türelmének gyakorlására, szemlélődő jelenlétre, kreatív koncentrációra sarkall.
Képek: A művész engedélyével.
