Miként festene a tartammal bíró örökkévalóság? Maga a kifejezés is, első pillantásra, paradoxnak tűnik időfilozófiai szempontból. A tartamot valamilyen lefolyással rendelkező időegységhez szokás kötni, viszont épp az örökkévalóság az a mértéktelen mérték, amelyhez aligha kapcsolódhat bármilyen feloszthatóság vagy változás. Pontosabban szólva, a változás eszméjét, mint olyat, száműzni látszik magából az „örökkévalóság” fogalma. Ennek ellenére a középkori teológiából ismerjük a duratio stans, az „álló tartam” kifejezést. Ez az örökkévalósággal bíró tartam, a tartamosságnak ama formája, amely minden időt magába foglal. Dobos Tamás fotóművészete a tanulmányunk elején feltett kérdésre kínált válaszkísérletként fogható fel.
Dobos Tamás maga úgy véli, „állószerűség” jellemzi fényképeit. Azt a pillanatot kívánja megragadni, amint a mozgás pillanatszerűvé válik. Ezen az esztétikai stratégián belül nélkülözhetetlen szerep jut a szimmetria-gondolatnak. A görög ’szün’ és ’metrón’ szavakból származó ’szimmetria' mindazt jelöli, ami „mértékkel bír”. Dobos Symmetric című fényképsorozata egyszerre vállalkozik a fényképészet eredendő állószerűségének megőrzésére, de egyben a mozgékonyság ábrázolására is. A fényképeken előálló szimmetria-effektusok tehát egyszerre szándékolt és szándékolatlan tényezők, mellékhatások és tudatos célkitűzések. A hűség a pillanat üzenetéhez megköveteli a szimmetriát. Nem úszhatjuk meg a párhuzamossággal való szembesülést, ha találkozni kívánunk az álló tartammal. A differenciálódás megvilágító erejű: az álló, örökkévaló tartam móduszában az arcokat képező vonalak megsokszorozódnak.
Dobos alakjai egyszerre időbeliek és időn túliak. Ahhoz, hogy kellő módon szemlélhessük fényképeit, szakítanunk kell szokványos időkezelési módozatainkkal. Dienes Valéria egyik rövid esszéjében felveti az emberinél magasabb rendű intelligenciák lehetőségét, spekulatív filozófiai gondolatkísérlet gyanánt: „elgondolni tudom, hogy lehetnek lények, akik többet bírnak. Nemcsak egy vonalat, hanem többet győznek, és azoknak egyidejű pergése mégis egy lélek, egy magára maradt lélek, amelynek sok időtengelye van. Ezeknek külön is kell lenniök, együtt is.” Az álló tartam módozatába helyezkedő szemlélő egészen eltérően tapasztalná az időt. Számára egyidejűségként tárulkozna fel az, amit saját, korlátozott szemléletünkkel egymásutániságként látunk. Dobos fotóművészete kísérteties, ugyanakkor furcsa módon vonzó betekintést kínál, Dienes kifejezését kölcsönözve, „más eszmélésekbe”. Ezek a világló tapasztalatok, az időn túlról érkező felvillanyozódások valami olyasmit kínálnak a nézőnek, ami egészen pontosan a válasz és a kérdés közötti tartományba helyezhető.
A pillanat üzenete átmeneti struktúraként kísérteties hatással bír. Szükségtelen a párhuzamos világok hipotézisét mozgósítanunk. Sokkal inkább az egymásutániság egyidejűséggé történő szétterítésének lehetünk tanúi. Minden egyes differenciálódás itt egyazon szereplőnek a sokszorozódása. Kölcsönös kapcsolódás áll fenn múlt, jelen és jövő között; az egyidejűségben a linearitás valósággal szétrobban, mint a karjait lengető táncosnő. Amikor „időtlenként” jellemzünk valamit, ezt a dicséret hangsúlyával tesszük. A különböző jelenetekben szereplő ruházat és egyéb kellékek pontosan a lineáris idő „legyőzésének” a képzetét hivatottak erősíteni a nézőben.
Dobos fényképei spekulatív erővel bíró filozófiai gondolatkísérletek, amelyek szinte telepatikus módon kapcsolatba hoznak bennünket a kommunikáció határtalanságával. Hétköznapi időélményünkből kiemelkedni több mint pusztán esztétikai vállalkozás. Egy helyütt a művész világosan fogalmaz, amikor a fekete-fehér fényképészetben a modern világból hiányzó „elemeltséget” fedezi fel. A több mint emberi időészlelési mód felemel bennünket, túllendítve szemgolyónkat a pusztán emberi látásmódon.
A szimmetriában való emeltség közösséget feltételez mindazokkal az észlelésmódokkal, amelyek a miénktől eltérő módon tapasztalják az időt. Ne feledjük, az egyidejűség távolról sem jelenti a tartamosság kirekesztését! Az örökkévalóságban a temporális áramlás megmarad, csak éppenséggel kiterjesztett formában. Egy temporális mutáció folytán megtanuljuk szétteríteni az egyébként összezsugorított formában fennálló tartamosságokat. A görög ’szün’ szó eredeti jelentése az ’együttlét’, és ez találó jellemzése lehet az örökkévaló tartamnak is. Olyan mértéket jelölne ennek alapján a „szimmetria”, amelyben az idő minden egyes tapasztalásmódja otthonra lel. Nyitott közösség, amelyben valamennyi korábban összehúzódott elem kitágulhat. Legyen szó az emlékezetről, a jövőről, vagy bármely egyéb linearitáshoz között időbeli mozzanatról – ezek valamennyien átmeneti fogalmak, a közös felé tartó úton.
Dobos Symmetric fotósorozata a differenciálódásban rejlő lehetőségeket aknázza ki, amelynek eredményei bámulatos módon elbizonytalanítják a nézőt. Egy férfi és egy nő alakja sokszorozódik meg. Van közük egymáshoz, vagy csupán két, tetszőleges módon választott alany válik a fénykép keretén belül minden keretet nélkülöző átmenetté? Az arc elmosódása az önmagával való együttlét előszobája. Önmagában mi egy arc és egy test? Az örökkévalóság, azaz, egyidejűség szempontjából ezek a szinguláris elemek a fény terjedésének gátat vető akadályok, elhárításra váró káprázatok. Legyen szó egy dologról vagy akár egy érző életről, a kép csupán akkor léphet át az együttlét kapuján, ha szétszakítja egyéni alakját és integritását egy magasabbrendű egységbe való belehelyezkedés érdekében.
Akár úgy is jellemezhetnénk az álló tartamot, mint a szinkronicitás temporális formáját. Nemcsak egy időben történik egyszerre egynél több esemény: az állószerűségben minden a jelenben zajlik. Az eredmény egy kiterjesztett, az emberi észlelésnél összetettebb és kifinomultabb esztétikai tapasztalat. Mivel túlságosan is emberi módon fogadjuk be a műveket, könnyen összekeverhetjük ezeket a felvételeket valamilyen „múlt” iránti nosztalgiával. Valóban nosztalgikus elemként hathat a cilinder, de a válasz mégsem a történelmünkben keresendő. Ami múlt, az számunkra elmúlt, ám az állandóságban a már megtörtént esemény is megőrződik. Mindannak az integritása, ami megtörtént vagy meg fog történni, az álló tartamban: történik. Ezt nevezhetjük életen túli életnek, és bár a találgatásnál kevés „filozófiátlanabb” cselekedet van, talán ebből fakadhat Dobos fényképeinek kísérteties, furcsán melankolikus légköre. A szinkronicitás egyetlen időn belül bontakoztatja ki valamennyi tartamot, így ami múltbéli volt, új életet nyerhet, amennyiben túléli a pillanat próbáját. Ennek a bámulatos eseménynek egy további, nagyon is lényeges következménye van, ami a fotográfia lényegére mutat rá: jelenvalóvá teszi a hiányt. Több mint pusztán esztétikai élményt jelent a szinkronicitásban való elmélyülés: Dobos mintha egyfajta morális irányváltásra is szólítana bennünket. Azt sugallják a művei, hogy szokványos időtapasztalatunk illúzió, s vissza kell térnünk az egyidejűségbe, önmagunk, valamint, ami még fontosabb, más idők megismerése érdekében. Az arc félrevezetően sima hasonlósága, az identitás önazonosságának látszata mögött felleljük a különbség erejét, az önelidegenedés jegyében. Hová vezethet az elkülönböződés, ha nem egy magasabb együttlétbe, a szün-metrónnak megfelelő magaslátásba?
Az egyidejűségben, abban a temporális közösségben, amelyet Dobos „állószerűségnek” hív, megtanulunk együtt élni más tartamokkal, bizonyos értelemben a hiány jelenlétében időzni. Fényképei kiutat jelentenek a linearitásból, kötelet, amellyel egyensúlyozhatunk a kiindulópont és a cél között. Új értelmet nyer Friedrich Nietzsche hasonlata, aki így fogalmaz az Im-igyen szóla Zarathrustrában: „az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett – kötél mélységes mélység fölött.” Nietzschénél az ember köztesség, Dobos alakjai pedig az idő kötéltáncosai. Ez a kötéltánc a minden lehetőséget már eleve aktuálisként magába foglaló tiszta megvalósulás, a jelen, amely együttlétként adott, egyszer s mindenkorra. A lezártság, előre determináltság unalma volna ez? Ellenkezőleg: itt még bármi lehetséges, a kauzalitás akauzális, a közvetítés pedig valami egészen eltérő időélményt nyit meg a szemlélő számára. A lehető legmagasabb intenzitás azon a ponton lép működésbe, ahol a kötéltáncos előadásába belép a véletlen tényező: leesik, majd a mélység és magasság egybeesnek, egyetlen döntő, ugyanakkor szórakoztató pillanattá sűrűsödve. Mindez egyetlen játék, egyetlen örökkévaló egybehangzás, alázuhanás, amely felér a leghibátlanabb felemelkedéssel.
