„Friss, ropogós a sós perec! Fogadja el az elvtárs, vigyen a családjának is! Perecet tessék!”
Micsoda világ van, mindenki az utcán, mi meg ingyen osztogatjuk. Annak idején éhen haltunk volna, ha a vurstliban vagy moziszünetben nem kérünk két fillért egy perecért. Ha jó napunk volt, hármat is fordultam a tálcával. Tudják, a jó perecnek az a titka, hogy előfőzik, de csak mutatóba ám, mert különben nyúlós lesz, mint a kutyagumi. Aztán kell bele egy kávéskanál szódabikarbóna. Attól lesz… á, ezek csak néznek rám, hogy miket mondok. Szolnoki elvtárs a pékipari szövetkezet elnöke, suszter volt már a nagyapja is. Neki magyarázzam? A sós perecnek ma egy titka van, hogy munkaversenyben készül. Mindegy az íze, bűze, állaga, csak legyen. Ünnepeken osztogatás van. Most is lesben áll a Dózsa György út sarkán a Ságvári brigád. Aki többet osztogat, az nyeri a brigádversenyt. A győztes mehet az Operettbe, a „Jaj cicára”.
„Április négyről szóljon az ének / Felszabadulva zengje a nép! / Érctorkok harsogva zúgják a szélnek / Felszabadítónk hősi nevét!”
Ez megy, meg a trapp, a díszszemle, a vonulás. Én már nagylány voltam negyvenötben, anyám a pincében rejtegetett fiúruhában, nehogy a ruszkik megerőszakoljanak. Romboltak és fosztogattak, ahol érték. Felénk úgy suttogták az emberek: tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás.
Nézzék a Mari naccságát, ezt a barnát itt, mellettem. Az ondolált hajával, a magassarkújában. Estére majd úgy bedagad a lába, hogy a cipőjét nem tudja levenni. A tálca meg csálén lóg, töri a vállát, de csak vigyorog kínjában, mint a tót rózsa. Azt beszélik a lányok, hogy gyárosok voltak ezek, Mari is úri dáma. Most legalább megkapta a beosztását ő is a Ságvári brigádban.
Vigyen egyet, fiatalember!
Három órája állunk itt, ha kifogyok a perecből, hozzák az újabb adagot. Nem lesz vége ennek soha már. Gúnyolódnak a lányok, hogy Mari, ne ordibálj, mert elnyomod a díszszemle zaját. Mit csináljak, ha arra tanítottak, hogy a figyelem nem a hangerőn múlik. Anyámmal egyszer mi is sütöttünk egy kosár perecet felvonulásra. Vittük az asszonyoknak ötvenhat december negyedikén, a néma tüntetésre. Mindenki egy szál virággal, mécsessel. Hangtalanul vonultunk át a városon. Nem a hangerőn múlik.
„Éljen és virágozzék a megbonthatatlan magyar–szovjet barátság!”
Négy éve sincs annak a vonulásnak. Az elvtársak gyorsan belaktak minket megint. Még az idén is voltak kivégzések. Mi meg ünnepelünk, mintha mi sem történt volna.
Mosolyogni. Csak mosolyogni, mert nincs megállás, itt is figyelik az embert, a Ságvári brigádban. Rózsinak, itt mellettem ez a szőke, persze könnyű. Akkor is perecet árult, meg most is, a proletárdiktatúrában. Viszont őt proletárnak nyilvánították. Mi meg maradtunk osztályidegenek. Mindegy, kiömlött tejbe ne sírj. Apus szerint az élet kiforogja magát, csak háború ne legyen.
„Vigyen egy perecet fiatalember, ma nem kell fizetni érte.”
/1959. Budapest VII. A felvétel a Dózsa György út 82. előtt készült, az április 4-ei katonai díszszemle alkalmával. Forrás: Fortepan/
