Nem bírom a feltűnést. Erre fel anyósom a legnagyobb látványosság a csepeli Merkúr-telepen. Az a sokszoknyás
parasztasszony, a csicsás váróban. Képtelenség rábeszélni, hogy ez egyszer öltözzön úgy, mint a városiak. Minek viszed? – kérdezték a fiúk a kocsmában. Minek, minek, hát mert a nevén van a kiutalás. A Wartburg. Neki kell átvenni. Azt kaptuk nászajándékba a nejemmel, mikor megesküdtünk. Azóta már Rozikánk is óvodás. Hamarabb jött, mint a Wartburg. Sebaj, addig is lehetett élére rakni a forintokat. Fut át az anyósom a minap: benne van a sorszám az Autó-Motor legújabb számában, mehetünk Pestre, haza már a Wartburggal jövünk. Ez már az új típus, elöl hűtős, bimetálos hőkapcsolóval. Gyártják tolótetős Delux-változatban is, de nekem nem kell a felhajtás. Így is elég irigyünk lesz a faluban. Olyan régóta vártunk erre a percre, el se akartam hinni. Este összegyűlt a család, ittunk rendesen, másnap alig bírtam műszakba menni. De hát mikor ünnepeljen az ember, ha nem a gépkocsi-kiutalás hírére!

Én megmondtam a bratyómnak ötvenhat után, hogy kész, vége. Ebben az országban többet nem politizálok. Meg is van az eredménye. Kalákában felépült a házunk, a hitelt törlesztjük rendesen. Működik a háztáji, most meg a fiúkkal csinálunk egy fusi műhelyt a garázsban. Amit lehet, megbütyköl az ember, ha kell, ezt-azt elhozok az üzemből. Mértékkel, hogy ne legyen feltűnő.

Marad ott éppen elég. Nem mondom, gürcölünk napestig, de végre jutunk valamire.

A Wartburggal más lesz a világ. Mi is elmehetünk kempingezni a Balatonra, sőt, még Cseszkóba is átruccanunk. Ott jó sörök vannak. Ki tudja, később talán elgurulunk az Endékába. Azt mondják, arrafelé tizenöt évet is várni kell egy kiutalásra. Ahhoz képest mi ez a három év?! Csak jobb itt, mint az Endékában.

Tudják, minek örülök? Hogy nem a sógorom nevén befizetett Trabant jött meg előbb. Nem mondom, azt is átvettük volna. Naná, jobb, mint a Pannónia csettegő. De egy kétütemű Wartburg az mégiscsak más. Az már nem papundekliből van, abba beletették az anyagot rendesen. Egy haverom az amerikás rokonától vette a sztorit, hogy állítólag átkerült oda egyszer egy Trabi.

Megálltak vele egy hulladéktelep kerítésénél. Kiszálltak, mire visszanéztek, volt Trabi, nincs Trabi. A kerítés mögül átnyúlt egy bazi nagy markoló, és beemelte a szemétkupac tetejére. Azt hitték, hogy hulladék. Szerintem nagyzolt a haver, de akkor is jó a sztori. Amerika… ménkű messze van tőlünk. Nekünk viszont jövő hónapban megalakul a lakóközösségi gázműtársulásunk a Szamuely utcában. Még az is lehet, hogy év végére bent lesz a vezetékes gáz a házban. Öcsém! Wartburg, gáz – egy éven belül. Mi kell még?!

Anyósnyelv

Úgy bámulnak ezek itt a flancos várójukban, mintha az az olasz színésznő lennék, akit múltkor láttunk a Haladás moziban. Noszogat a vejem, hogy mama, vegyen már föl valami rendes gúnyát, mert azt hiszik Pesten, hogy népi táncos. Hadd higgyék, már csak nem vetkezek ki magamból. Nem mondom, ügyes gyerek ez a Jóska, a munkától se szalad el, de azért mást szántunk Mariskámnak, nem ilyen éhenkórászt. A Wartburgot is mi fizettük be apussal, nem volt ennek semmije. A Trabant papírját meg csak adja ide szépen, jó lesz az a fiaméknak. Még így is nyer rajta a Jóska. A fiamék Pestre mentek, mert kaptak egy vállalati lakást a József Attila-lakótelepen. Elkél a segítség. Majd dűlőre jutok a lányommal, Jóskát nem avatjuk be, mert csak akadékoskodna. Örüljön, hogy befogadtuk.


/Indulókép: Budapest, Csepeli Szabadkikötő, Merkúr személygépkocsi-értékesítő vállalat, váróterem, 1974 Fotó: Fortepan/Adományozó: UVATERV/