Kedves Irénke!

Ne haragudjék a bizalmas megszólításért, de tudom, hogy Jóska is Irénkének hívta. A frontról küldöm soraim, Jóska bajtársa vagyok, Horváth Károly tizedes. Fájdalommal tudatom, hogy Jóska a doni áttörés másnapján fegyveres harcban elhalálozott. Kegyed bizonyára megkapta a hivatalos értesítést. Fogadja őszinte részvétemet. Tanúsíthatom, hogy Jóska bátran kitartott, hősiesen védte a hazát itt, a Don-kanyar poklában*.

Mi Jóskával olyanok voltunk, mint a testvérek. Sokat mesélt Kegyedről. Azt a képet 1937 szeptemberéről mindig magánál tartotta. Mi még a leveleinket is együtt írtuk haza. Nekem sajnos nincs családom, feleségem idejekorán távozott, elvitte a tüdőgyulladás. Az az igazság, Irénke, hogy a fotó, mely a Sas-hegyi kisvendéglőben készült, Jóska halálával hozzám került. Mondhatni, rám bízta. Melengető érzés, ha nézhetem, és felidézem azt a napot a magam életéből. Képzelje, akár találkozhattunk volna, mert én is ott voltam a tömegben, a Boráros térnél, a Horthy Miklós híd avatásánál. Csakhogy én utána mulatni mentem a Lizsébe. Jóska jobban járt, biztosíthatom.

Mi ezekből az emlékekből élünk.. A doni áttörés pár nap alatt szétzilált bennünket, keserves visszavonulásban vagyunk, állandó életveszélyben, miközben az orosz fogság talán a halálnál is rosszabb.

Ne vegye tolakodásnak, Irénke, hogy írok Kegyednek, egy meggyötört katona lelkén könnyít, ha nem utasítja vissza a leveleimet. Nem várok választ Öntől, de ha mégis megtisztel pár sorával, hálás leszek érte.

Tisztelettel köszönti: Horváth Károly tizedes (2. magyar hadsereg)

 

* Az áthúzással jelölt sorokat a katonai cenzúra kihúzta.

 

Mielőtt megjött Károly

Igen, Maricám, ez én vagyok harminchétben. Annyi idős voltam, mint most Te. Jóskámmal, az édesapáddal aznap találkoztunk a Horthy híd avatásán. Szemtelen volt, de tetszett valamiért. Nagyapád Sas-hegyi kisvendéglőjében kötöttünk ki. Látnod kellett volna, a hársak alatt piros kockás abrosszal letakart asztalok, a rácsos kerítést vadszőlő futja be, a virágosládákban futómuskátli. Becsületes hely volt, megbízható étlap, jéghideg rizling, persze szikvízzel, olyan marhagulyás rotyogott a kondérban, aminek az illata becsalogatta a kirándulókat.

Nagyapádnak mindene volt a kocsma. Még a dédapád alapította – jól van, tudom, ezerszer meséltem már – eredetileg mészárszék volt, és a dédmama találta ki, hogy miért ne nyitnának a friss húsárura egy kiskocsmát, pár asztallal. Mészárszék, bolt és mellé a kocsma. Végleges, édes rabszolgaság. De egyben tartotta a családot. Mikor ötvennégyben ledózerolták az egészet, mi már hármas társbérletben éltünk. Nagyapád belehalt a veszteségbe.

Istenem, de boldogok voltunk Jóskával azon a délutánon! És azonnal szerelmesek. Utoljára a vonatnál láttam, mikor a frontra indult. Nem tudtam, hogy ezt a régi képet kivitte magával.

Na, gyere, megjött apád. Károly jó ember, hálásak lehetünk érte a sorsnak.

/Fotó: 1937. Fortepan/Csermely Károly/