A megyeszékhely egyik kisvendéglőjében vagyunk, kellemes, nyár végi este, 1920-at írunk, az asztal körül a helybeli nobilitás. Hallgassunk bele a beszélgetésbe.

– Uraim, azért  gróf Apponyi jól odamondott ezeknek az antantistáknak. Olvasták a beszédét? A békediktátum elutasítása vagy aláírása nem más, mint választás az öngyilkosság és a halálos ítélet között.

– Nem így mondta, direktor úr, hanem úgy, hogy az aláírás vagy a visszautasítás közötti kérdés olyan, mintha azt tenné fel magának az ember, hogy öngyilkos legyen-e, vagy haljon meg inkább.

– Maga mindent jobban tud, Wagner, most mi a különbség, kérdem én?! Hanem azt hallották-e az urak, hogy mi van a Trianon mögött? Biztos forrásból tudom, mert a kuzinom bejáratos külügyi körökbe, hogy ez a Clemenceau annyira utálja a magyar menyét, hogy Trianonnal akart bosszút állni rajta. Most mondják meg, hogy min múlik egy ország sorsa…

– Ha már a híreknél tartunk, uraim, én is hallottam egyet, mégpedig fővárosi rokonoktól. Állítólag a román örömlányok befolyásolták az antant embereit a határkérdésekben.

– Nekem a gróf Apponyi ne beszéljen! El se ment a dekrétum aláírására. Valami huszadrangú senkit küldtek.

– Még szép, így fejeztük ki a tiltakozásunkat. Ezt úgy hívják, hogy diplomácia. Nem az ilyen szűk agyakra van bízva, Hertelendykém.

– Ugyan, kérem, azt se tudják, mit beszélnek. Vitéz Benárd Ágost volt az aláíró magyar részről. Munkaügyi miniszter a kormányban, és egyébként, mint ezredorvos, háborús hős. 
Az a baj, hogy maguknak senki se jó. Az élő fába is belekötnek.

– Na, azért mégsem a kormányzó őfőméltósága ez az orvosdoktor.

– Nem marad ez annyiban, nekem elhihetik. Aki magyar, nemet mond! Lesz itt még népszavazás Trianonról, és akkor rövidesen visszatér, ami ősidők óta a miénk. A világ ezt nem hagyhatja annyiban, ha elég hangosan mondjuk, hogy skandalum.

– Igaza van a jegyző úrnak. Ne felejtsék el az urak, hogy Amerika nem írta alá a békét. Mert az egy szabad világ, kérem, ott ilyesmit nem fogadnak el. Meglátják, Wilson még kijátssza a magyar kártyát.

– Amerika, megint Amerika, mintha a messiást várnánk, uraim. Nekünk kell erőt mutatnunk, sereggel bevonulunk a Felvidékre, aztán a Partiumba, és visszavesszük, ami a miénk. Csak a gyávák maradnak otthon, ha jön a toborzás.
– Maga is beáll, patikus úr? A donga lábával? Ugyan, kérem, ne legyünk gyerekek! Károlyi az oka mindennek. Hisz az a marha gróf leszerelte a hadsereget, nyugállományba vonultatta a tisztikart. Az ilyet kell felkötni a lámpavasra.

– Meg az olyan hétszilvafásokat, mint maga, Kovách! Aki azt se tudja, hogy harmincötezerben maximálták a magyar haderő létszámát. Még hogy erős hadsereg…

– Maga kivel van?! A Benešsel? A csehekkel?

– Kikérem magamnak ezt a hangot! Hallották az urak?! Elégtételt követelek! Nekem, kérem, ősi magyar vér csorog az ereimben, nem tűröm…

– Uraim, uraim, foglaljuk el a helyünket a terített asztalnál, mert elkészült a vadas, méghozzá a ház híres zsemlegombócával. Hozhatják, főúr, és egy rundót a jobbik rizlingből, az én kontómra! Fotográfus úr, ne piszmogjon, mert elhűl a nyúlhús.

Epilógus

Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. 

Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: „A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.”

/Indulókép: Kerthelyiség, 1920 Fotó: Fortepan/adományozó: Ongrádi Melinda/