Álljunk egymással szembe, a kis lovagok bal kézzel felemelik a kisasszonyok jobb kacsóját, kecsesen fejmagasságban tartják. Mondom, kecsesen és fejmagasságban, Hornyák! Ma illő tiszteletet kérek, és némi áhítatot, mert a legrégebbi társastáncot tanuljuk, a Wiener Walzert, magyarul bécsi keringőt. Tivadar, kérem a zenét, három, és…

Szinte hallom ma is Melinda néni hangját, ahogyan az angyalföldi művház Táncláz klubjában ötórai teát tart, és próbál bennünket bevezetni a társastáncok világába. Reménytelen vállalkozás, de Melinda hajthatatlan. Azt mondja, valami csak ragad ránk, és akkor már nem jöttünk hiába.

Rajongtam Melindáért. Titokban szerelmes voltam belé, tizenhat évesen, miközben Melinda érett asszony volt, harmincas évei elején. Tivadar, a férje zongorázott. Én még a huszonnyolcas villamosról ismertem őket, ahol Melinda kezelte a jegyeket, és Tivadar volt a villamosvezető. Hosszú volt az út, a kalauz szívesen beszélgetett velem. Egyszer a nagynénémmel együtt utaztunk, nagyot nézett, és kezitcsókolommal köszönt, amitől Melinda zavarba jött. Tőle tudom, hogy valaha mindketten jobb napokat láttak. Sokkal jobbakat. Melinda egy mágnás lánya volt, Tivadar pedig a Kúria elnöke. Akkoriban nem ismerték egymást, csak itt, a Beszkártnál került egy járatra a két osztályidegen. A sok fordulóból szerelem lett, 1951-ben házasodtak össze. Méghozzá a bazilikában, fényes nappal. Melinda ragaszkodott hozzá, azt mondta, még hova hátráljunk? Persze, szabad pártnapon kiállították őket a plénum elé, hogy gyakoroljanak önkritikát. Nem tették, így a villamostól is menniük kellett.

Ha jól tudom, egy örökség mentette meg őket, amiből Melinda vett egy műhímzőgépet, és kiváltották az ipart. Melinda hímzett, Tivadar pedig piacozott az áruval. Ebből éltek, de kedden és csütörtökön a Táncláz klubban mindig megtartották az órákat. Ott kerültünk közelebbi kapcsolatba, olyannyira, hogy időnként fölmehettem hozzájuk. Rosenthal porcelánból ittuk a Garzon teakeveréket.

 

A legenda

Ötvenhat őszén megszakadtak a táncórák, és mire visszajöttek az oroszok, Melinda és Tivadar eltűnt az életemből. A tánciskola helyét átvette a dalárda, kedden és csütörtökön. Kerestük őket. Volt, aki esküdni mert rá, hogy Szabolcsba menekültek, ott húzzák meg magukat. Más az amerikás rokonától úgy hallotta, hogy Bostonban nyitottak tánciskolát. Akadt, aki a halálhírüket költötte, mondván, a forradalom alatt egy eltévedt sorozat végzett velük az utcán. De látták őket vásározni falunapokon, sőt, híre járta, hogy Tivadar visszakapta a praxisát, ügyvédkedik a Belvárosban.

Egyszer egy parkon szaladtam át. Földbe gyökerezett a lábam. Alig száz méterre tőlem ott ült a padon Tivadar. Kifogástalan klubzakó, hófehér ing, nyakában selyemsál. Közelebb megyek, nem, ez mégsem ő, nem is hasonlít rá. Csak a tartás, az a szálfaegyenes tartás, ami rá emlékeztetett.

/Indulókép: 1951. Budapest V., Szent István tér, A felvétel a Szent István-Bazilika északi oldalbejáratánál készült. Forrás: Fortepan. Adományozó: Hámori Gyula/