Jelentések Lyukóbányáról

A friss Magyar Szemléből ajánljuk

Így vagyok én a Dunatáj Alapítvány lyukóbányai sorozatával. Nézem, nézegetem a filmeket évek óta s tologatom, halogatom a feladatot. Tíz éve is van már, hogy a sorozat első filmjét, a Panorámát Surányi Z. András forgatni kezdte a fáradhatatlan, állandó témafelfedező gyártásvezető, Szederkényi Miklós biztatására. Lyukó egyébként kincsesbánya az elesettek, a hátrányosan halmozott helyzetűek bemutatására. Nem volt ez mindig így, hisz a hetvenes, nyolcvanas években a lyukói bánya még ontotta a szenet, s a természeti szépségekben gazdag területen a bányászok hétvégi házai, kiskertjei virultak. Igaz, a házak nagy része csak összetákolt, az eső elől védő raktár volt, mások azonban lakható házakat építettek. 2004-ben azonban ez a bánya is bezárt, s megkezdődött a munka nélkül maradt bányászok elszegényedése. A lakótelepen élők nem tudták fizetni a közüzemi díjakat s kiköltöztek a hétvégi házakba.

Csapó nagymama és még óvodás unokája volt az első film főszereplője. A gyerek szülei már munkanélküliként, alkoholistaként tengődnek Miskolcon. Vezetékes vizük és áramuk nincs a házban, de a nagymama tisztes szegénységben, hihetetlen akaraterővel neveli a gyereket. „Nem nyafogunk, megyünk…” – ezzel biztatja a kisfiút, s ez az életelve is. A hegy tetején laknak, s naponta három kilométert mennek úttalan utakon az óvodáig, iskoláig. Az asszony csak tíz évet kér a jóistentől, hogy a gyerek támasza lehessen, amíg az kitanul egy szakmát. A film szívszorítóan, de érzelgősségtől mentesen, természetes empátiával ábrázolja nagymama és unoka egymásra utalt, rendkívül szoros kapcsolatát. A nézőkre akkora hatást gyakorolt a film, hogy gyűjtést rendeztek és az egyik iskola elég támogatást gyűjtött ahhoz, hogy egy kicsit jobb házba költözzenek, s közelebb a buszmegállóhoz. Amikor a nagymama váratlanul meghalt, egy tanárnő fogadta örökbe a fiút a sajátjuk mellé, és tíz év elteltével, az idén teljesül a nagyi álma: a fiú érettségizni fog.

Erre a filmre 2014-ben a Médiatanács dokumentumfilmes kuratóriumától a készítők még kaptak állami támogatást s ezáltal rendszeresen követhették a család életét, bemutathatták környezetüket, elidőzhettek náluk, beszélgethettek múltról, jövőről. A jó dokumentumfilm időigényes műfaj, össze kell szokniuk a szereplőknek és az alkotóknak, hogy azután megnyíljanak s természetesen viselkedjenek az éles helyzetekben. Lyukóbánya aztán nem engedte el Surányit és alkotótársát, Sívó Júliát. Ahogy Almási Tamást sem engedte el Ózd vagy a Gulyás testvéreket Penészlek, Varga Ágotát a világtalan házaspár és látó fiúk szimbiózisa. Mivel a hátuk mögött volt egy stúdió – a több mint harmincéves Dunatáj Alapítvány –, újabb filmekbe kezdtek a környéken.

Egy miskolci általános iskolába két megszállott zenetanár meghonosította az L-szisztéma módszert, amelynek lényege: a zenén keresztül megfogni a csellengő, unatkozó gyerekeket s a sikerélményen keresztül növelni önbizalmukat, kitágítani világukat. Hiszen a kulturális versenyekre már elutazni is nagy dolog, szállodában aludni pedig maga a csoda. Ezt mutatta be Surányi Z. András és Sívó Júlia filmje, a Rézangyalok (2017). A két zenetanár hatalmas vállalását, akiknek nemcsak a gyerekek, hanem a szülők kezdeti bizalmatlanságával is meg kellett birkóznia, nem beszélve a kollégáikról. A két évig, 2015-16-ban forgatott filmet még szintén támogatta a Médiatanács.

Valóságfeltáró dokumentumfilmre az utóbbi években azonban a Nemzeti Filmintézet kuratóriuma nem ad pénzt, ezért Surányiék Dubaj (2025) című filmje, amelyet március elején mutattak be szakmai közönségnek és barátoknak a Tabán moziban, lényegében esetleges, csurran-cseppen alapon készült. Ha muszáj volt forgatni, a stúdió átcsoportosított egy másik, amúgy is szűkös költségvetésű filmből.

2019-ben kezdték és 2024-ben zárták le a forgatást, melyben egy család történetét, drámáját mutatják be. Pedig olyan szépen indul minden, mint Sára Cigányokjában: a gyerekek elmondják, hogy milyen foglalkozást szeretnének űzni, ha felnőnek. Norbi harsonaművésznek készül, s láttuk is őt versenyen a Rézangyalokban, tehetséges, még saját hangszert is kap. Mariann csillogó szemű, élénk csitri, pincérnő szeretne lenni, családot alapítani és elutazni Dubajba. Az iskolai farsangon forgatnak legközelebb. Nagy buli van, de Mariannt anyja hazazavarja, mondván terhesen nem bulizhat, üljön otthon. Tavasszal az alig 14 éves Mariann megszüli kislányát Valentina-Seront, az apa pedig az alig 16 éves Norbi. A két gyerekember persze nem tud mit kezdeni sem magával, sem az újszülöttel, sem egymással. „Mindennek én vagyok az oka” – mondja Norbi (no meg persze az, hogy csak négy hónaposan mutatták ki a terhességet). A kislányt Mariann állandóan a hóna alatt hordja, mert ha leteszi, sír. Ha le kell szűrnie a tésztát az ágyra teszi s a két-három évesek állnak mellette, hogy le ne essen. Norbi szakmát akar tanulni, de ahhoz gyámra lenne szüksége, a gyámságot pedig senki nem vállalja. Mariann anyja sem. Norbi bátyja Veszprémben él, a fiúnak oda kellene költözni. A fiú elutazik Veszprémbe, Mariann pedig három hónap múlva elmegy egy új fiúval Nyírbéltekre. A pici ott marad a lány anyjánál és nagyapjánál, számos óvodáskorú gyerek között. Hogy ki kié, az nem igazán derül ki. Annyit tudunk, hogy Mariann anyja 17 éves volt, amikor első lányát szülte, Diát. S született még Fédra, Csilla, Mariann és a tíz éves Nikolasz, egy későbbi házasságából. Mindkét férje meghalt. Mariann hároméves volt, amikor árván maradt. Soha nem hiányzott az apa, mert „anya mindent megadott, ami kell”.

Három hónap múlva Mariann hazamegy, mert hiányzik neki a gyerek vagy inkább mert összeveszett a fiúval. Buzgón főz és időnként sepreget az irgalmatlan koszban. Pár hónap múlva megint elmegy a fiúhoz, de ismét visszatér, mert amikor dolgozni megy a csokigyárba, a fiú féltékeny lesz. Közben nővére, Csilla is babát vár, akiről egy dolog biztos csak, hogy a neve Zelina-Aise lesz. A gyerek apja azonban egy másik lányt vesz el, ezért újabb lányanya lesz a családban. És így tovább… (A film befejezése óta Mariann-nak és Csillának is újabb gyereke született. Továbbá Norbinak is van újabb két gyereke Veszprémben.) Férfit, fiút alig látni a filmben, csak pillanatokra tűnnek fel. A keresztnevüket mondják, s hogy munkájuk nincs. Az egyetlen férfi a családban a hatvanöt körüli nagypapa, aki trombózisos lábával, sántikálva hordja s vágja a fát. Büszke, hogy még dolgozhatott kohászként húsz évet, aztán füvet nyírt a közterület fenntartónál s közmunkás is volt. Műtétre nem megy a lábával, talán mert érzi, hogy ennek a rengeteg gyereklánynak – legyenek bár anyák is közöttük – szüksége van rá.

A betekintés ebbe a létalatti életformába – jóllehet a nagylányok divatos ruhákban járnak s elképesztő műkörmöket csillogtatnak – megrendítő a néző számára. Még annak is az, aki nem rózsaszín szemüvegen keresztül látja az országot, hanem van ismerete arról, hogy ez az irdatlan káosz, ami a család helyett és helyében kialakul, nem egyedi jelenség. Ez a mélyszegénység, ahol tízen-tizennégyen élnek két szobában, a vizet kilométerekről hordják kannában s gázpalackra sem futja. Vagy mégsem? Hiszen disznót, kecskét tartanak, s talán még hűtőláda is van. Sőt pénzt is keresnek, mert vérplazmát ad, aki él és mozog. A film legmegrendítőbb jelenete számomra, amikor Mariannt telefonon keresik. A lány arcán szorongás és öröm, majd valami végtelen felszabadultság. Értesítették, hogy holnap mehet plazmát adni, így lesz húszezer forintja, amit a testével keres meg. Sajnos, épp azok, akiknek megváltás a vérplazma adás, nemigen tudják betartani azokat a szabályokat – például – fehérjegazdag és zsírszegény étkezés – amelyek segítségével nem károsodik a plazmaadó egészsége. Igen, anyagilag talán van még lejjebb, de a család széthullása, az emberi viszonyok zűrzavara, a gyerekek érzelmi bizonytalansága, a reális jövőkép hiánya az totális.

Talán még 1993-ban javasolták a parlamentben, hogy a házasságkötés idejét a lányoknál 14 évre csökkentsék. Szerencsére nem fogadták el a javaslatot. Kérdeztem ekkor egy cigány ismerősöm véleményét, mert köztudott, hogy náluk hamarabb házasodnak. „Marhaság, nagy marhaság. Tizenhárom és fél éves volt a feleségem, amikor összeházasodtunk. Én meg tizenkilenc. Hát mondhatom, szerettem volna akkoriban hajtani az időt, hogy csak egy kicsit nőjön föl. Hiszen gyerek volt még sokáig. Nem jó ez senkinek, mondhatom. Hisz annak a gyereklánynak nemcsak a férje előtt nincs tekintélye, de az apósa és az anyósa előtt sem. Csak szenved mire igazi asszony lesz belőle. No és az igazat mondva, azért egy tizenhárom-tizennégy éves lány még nem nő, csak gyerek. Érti, ugye? Nekem is van lányom, de nem engedem férjhez menni 16 éves kora előtt.” A pszichológusok is egyértelműen állítják, hogy 16-18 éves kor előtt a lányok pszichikailag nem érettek az anyaságra. Még akkor sem, ha nem alkalmi kapcsolatból, véletlenül születnek gyerekek.

Vajon mikor lesz „igazi asszony” Mariannból, Csillából és a többiekből? A film megszólítja a nézőt, a felvetődő kérdések nem hagyják nyugodni, jóllehet érződik, hogy nem volt idő a szereplők mélyebb megismerésére. Nincs alkalmuk – vagy talán nem is tudnák – elmondani érzéseiket, csak egy-egy vállvonással jelzik, hogy nem érinti őket mélyen a társ hiánya. De vajon tényleg nem?

Nincs dialógus a szereplőkkel, csak életképek vannak, jóllehet beszédesek. De pénz nélkül dokumentumfilmet sem lehet forgatni, hiába ragaszkodnak a témához az alkotók. Az azonban már egy másik cikk témája lenne, hogy miért épp a valóságfeltáró dokumentumfilmet nem támogatja a filmirányítás, továbbá miért nem támogatja a stúdiórendszert, ahol mégis, csak azért is születnek filmek a másik Magyarországról.

Az írás megjelent a Magyar Szemle 2025/3-4. számában

Nyitókép: a Dubaj főszereplőinek otthona. A film készítőinek engedélyével.