Az, hogy a graffitisekre jellemző egész falas festményekben és a sokkal inkább street art körökben bevett matricázásban is otthonosan mozog, nem az egyetlen, amivel elmossa a határokat a két, sokban hasonlító, mégis markánsan különböző utcaművészeti ág között. Pedig, ahogy meséli, a kezdetek még tipikus graffitis jövőt vetítettek elő: 1995 nyarán egy osztálytársammal kezdtünk el tagelni, meg a sulis füzetekbe, később blackbookba (a graffitisek által használt vázlatfüzetek neve) graffitiskicceket rajzolgatni. Karaktereket is tervezgettünk, de ezek csak kiegészítő elemek voltak, a lényeget a betűk stílusos formáiban kerestük.
A képzőművészet azonban nem maradt meg hobbiszinten: tanulmányait Angliában, a Cumbria Institute of the Arts (ma Cumbria University) főiskolán végezte Bachelor of Arts (BA hons) kitüntetéses diplomával, 2005-ben. Védjegyévé váló egyedi stílusa azonban már korábban, az ezredforduló idején kezdett kialakulni, s ebben kulcsszerepet játszott, hogy érdeklődése más területek felé fordult. Engem nem sokáig kötött le a betűk tekergetése, ezért a 2000-es évek elején váltottam a figurális ábrázolás irányába. 2006 környékén kezdtem kerek és ovális formákba helyezni az emberi, később állati arcokat. Az elején addig próbáltam absztrahálni az arcot, amíg az még a felismerhetőség határán maradt.
Ezzel párhuzamosan eszköztárában is meghatározó változás történt, amikor – hol külön, hol pedig a szabadkezes festékszórós festéssel vegyítve – elkezdett stencilekkel, azaz előre kivágott sablonokkal is dolgozni. A stenciltechnikával a 2000-es évek elején ismerkedtem meg a külföldi street artistok munkáin keresztül, és nagyon megtetszett a gyorsasága. Ez az utcán nagyon fontos, mert sajnos nem lehet sok időt tölteni egy alkotás létrehozásával – meséli, tehát részben praktikus okok vezettek az új technika alkalmazásához. A kis matricáihoz hasonlóan, melyek egyre gyakrabban bukkantak fel szerte a városban, az egész falas graffitifestéseknél is használt stencilek szintén inkább a street art eszköztárába tartoznak, s ennek köszönhetően mindkét irányzat képviselőinek körében hamar ismertté és elismertté vált a neve.
A Void az illegális munkák miatt született, mert nem akartam a hivatalos nevem monogramját használni az utcán. Ami érthető, viszont később, amikor a legális munkák felé fordult, mégis ez a név maradt meg. Azért maradt inkább a Void, mert akkoriban sokkal többet festettem és matricáztam az utcán, és egy idő után inkább ezzel azonosított a szélesebb közönségem. A név angolul annyit tesz, hogy űr, vagy üres tér. Azért választottam, mert amikor a sablonokkal dolgoztam, a kivágott üres felületekre fújt festékkel alkottam meg a képeimet. A másik oka, hogy a betűkben benne van a három alapforma: V = háromszög, O = kör, I = négyzet (széles I) és egy plusz félkör a D betű.
Viszont, ha már ennyiszer szóba került a graffiti és a street art, tegyünk egy kis kitérőt, és nézzük meg, mi is a különbség (és a hasonlóság) a két utcaművészeti műfaj között!
Graffiti
Történészek szeretik a falakon történő nyomhagyást egészen az emberi kultúra kezdetéig visszavezetni, az ősi barlangrajzokig vagy a római kori utcákon talált falfirkákig (melyek a történelmileg sok helyen meglepően pontos Brian életében is szerepet kaptak). A mai értelemben vett graffiti története azonban a hetvenes években, New Yorkban kezdődött, amikor helyi fiatalok egy csoportja elkezdte a házfalakra és a metrókocsikra felfirkálni a becenevét. Először csak páran, majd egyre többen, idővel a kis firkák egyre nagyobbak és bonyolultabbak lettek, és hamarosan eljutottak egész metrókocsikat befedő festményekig. És persze a hatóságokkal igazából mindmáig tartó hadakozásig.
A nyolcvanas években a jelenség – részben a szintén akkoriban ébredező hiphopkultúrával összeforrva – nemzetközivé vált, Magyarországra pedig 1991-ben tört be, amikor a tévé leadta az akkor egyébként már majd tízéves, a graffiti korai éveiről szóló dokumentumfilmet, a Style Warst. Katalizátorrá válva a film kitermelte a hazai firkászok első generációját, pár év alatt az egész várost ellepték a tagek (a falakra gyorsan feldobott kis névfirkák), majd hamarosan jöttek a komolyabb alkotások is, többek között a később a legfontosabb hazai legálfallá váló filatorigátas gyárfal környékén.
Habár a graffitinek mindmáig szerves része az illegális festés, a jelenség hamar túlnőtt a házfalakon és a törvényenkívüliségen, és a tehetségesebb, egyedi stílusban alkotó festők hamarosan a galériák falain találták a munkáikat, egyre hétköznapibb jelenséggé váltak a legális megbízások, melyekből Budapesten is egyre több van, helyenként egész tűzfalakat beborító munkák formájában.
Street Art
Habár a street art a graffitihez hasonlóan illegálisan létrehozott utcai alkotásokat jelent, mégsem jelöli az a stigma, amely a graffitit, jórészt annak köszönhetően, hogy – amint a nevéből is sejthető – sokkal inkább szól arról, hogy az amúgy hagyományosan elismert művészeti ágakat – a festészettől a grafikán át egészen a szobrászatig – viszi ki az utcára. A leggyakoribb formátum a matrica, a plakát és a falragasz (paste-up), de vannak, akik szabadkézi rajzokat, festményeket alkotnak a házak falára, telefonfülkékre, utcatáblákra, vannak, akik kisebb-nagyobb szobrokat helyeznek ki a városba, de az eszköztár szinte végtelen. A nagyobb festmények esetében pedig valójában inkább csak a téma és a stílus választja el a graffitit a street arttól.
A graffiti hagyományosan illegális voltával ellentétben a street art inkább amolyan szürkezónában létezik, és mind a hatóságok, mind a városlakók sokkal szívesebben élnek együtt vele, sőt a nagyobb, feltűnőbb művek gyakran válnak a helyiek és a turisták fotós zarándokhelyeivé.
A jelenség Voidot is utolérte. A Kazinczy utca 12. szám kapuja hihetetlen közkedvelt lett, hetente kapok értesítést, amikor bejelölnek a róla készült képeken – meséli a közkedvelt belvárosi látványossággá vált, a Szimpla Kert szomszédságában található kapura készült gigantikus arcról. Az ajtók, a kapuk valamiért újra és újra megtalálnak megrendelések formájában – teszi hozzá, ugyanis nem ez az egyetlen ilyen jellegű munkája a városban, számos helyen jönnek szembe hasonló festményei, akár a belvárosban, az Arany János utcában járunk, akár Zugló mélyén, ahol egy közösségi műhely bejáratára készített bringás tematikájú, stencilekkel feldobott művet.
Egyébként is gyakran érkeznek a felkérések: hol valamilyen tematika mentén, hol pedig szabad kezet kapva kell egy-egy helyre megálmodnia a dekorációt cégek, magánemberek vagy éppen tévécsatornák számára: többek között a legnagyobb hazai csatornák egyikének kellett egy sorozat faldekorációit készítenie. Ugyanilyen emlékezetesek, igaz, egészen más módon, a jótékonysági felkérések is. Fantasztikus érzés jótékonysági festéseken részt venni. Különleges és kicsit kettős érzés volt a Dankó utcai hajléktalanszállón festeni két napot, és hasonló a helyzet, amikor romaszegregátumokba jutok el, s láthatom az örömöt a gyerekek és felnőttek szemében, amikor elkészül egy falfestmény.
Habár a stencilek sokáig meghatározó szerepet kaptak a munkáiban, és részben ezek tették ismertté (olyannyira, hogy 2011-ben már stencil-workshopot tartott a Sziget Fesztiválon), idővel mégis egyre inkább kikoptak az eszköztárából. Egyszer csak már kevesebb időt tudtam a sablonok kivágásával tölteni, és az illegális festések is háttérbe szorultak. A technikát a mai napig szeretem és használom, de sajnos új sablonokat ritkán vágok. Időnként azért még most is előkerül a technika, többek között a Tilos Rádió lakókocsiból kialakított mozgó stúdiójára készített dekornál. Imádtam festeni azt a lakókocsit, teljesen rám bízták, csak a Tilossal és a rádiózással kapcsolatos pár dolgot kértek. Stencileket is használtam, ebből is látszik, hogy a sablonozás nem tűnt el teljesen a munkáimból.
De a megbízásos munkák mellett persze kedvtelésből is rendszeresen fest még, és ilyenkor rendszeresen visszatér az egyik régi kedvenc helyszínre, az M0 galériához. – A törökbálinti M0-ás völgyhíd 2008-ban került képbe számomra. Nagyon szeretek azokra a hatalmas betonpillérekre festeni, mert szinte a semmi közepén vannak, ami miatt nem sok ember jár arra, és általában nyugodtan lehet dolgozni. Közel van a lakóhelyemhez, így adta magát a hely, de sokáig nem mertem ott dolgozni, aztán jött egy ötlet, amit mindenképpen oda szerettem volna kifesteni, és a gát ledőlt – meséli, majd hozzáteszi, hogy közben a falakkal és betonpillérekkel szembeni másik végletnek ott vannak a talált tárgyak is. – Nagyon szeretek talált tárgyakra festeni, valamiért különösen a bőröndöket szeretem, több utazóbőröndre készített képem van. Lehet, hogy azért, mert szeretek utazni. És mert szeretem a tárgyak újrahasznosítását, meg az sem utolsó, ha nem kell a vászonfeszítéssel bíbelődni. A bőröndös festményekből a kiállításon is felbukkan majd pár, s ezzel el is jutunk az utcai művészetek legrégebbi dilemmájáig: vajon mennyire való a galériákba az, ami az utcán született, és aminek sokszor az a természetes
közege, így zárásként rákérdeztem, hogy Void hogyan látja ezt: – Ez megosztó kérdés, sokat beszélgettem már erről hozzáértő művészekkel és laikusokkal egyaránt – válaszolja.
– Az egyértelmű, hogy ha egy helyspecifikus alkotást kiragadunk a környezetéből, a jelentése alapjaiban megváltozhat. Ez a graffitire különösen igaz. A street artban is van sok ilyen alkotás, de talán ebben a műfajban könnyebben kiemelhető és új környezetbe helyezhető egy-egy munka. Én úgy vagyok vele, hogy azok a művek, amelyek igazán időtállók, bárhol megállják a helyüket, legyen szó utcáról vagy egy galériafalról.
A kiállításról megjelent:
www.papageno.hu
Képek a megnyitóról:
