Két formája van a böjtnek, böjtölésnek: egyrészt az abstinentia, másrészt a ieiunium (ejtsd: jejunium). Az abstinentia bizonyos ételektől (élvezetektől) való megtartóztatást jelent, a ieiunium pedig a napi egyszeri étkezést. Történetileg minden melegvérű állattól származó ételről le kellett mondani, nemcsak húst, hanem tejet és tojást sem volt szabad enni. Az egyház böjti előírásainak fokozatos enyhítése következtében azonban épp a tojás és a tejtermékek váltak tipikus böjti ételekké.
A hagyomány erejét mutatja, hogy a böjtölést elutasító protestáns egyházak népi vallásgyakorlatában sok helyütt máig mégis megmaradt a nagypénteki böjtölés
szokása. Abaúj vármegye több falujában meghatóan szép és tudatos példáit lehetett látni a református böjtölésnek még a közelmúltban is.
Már a középkorban elterjedt az a felfogás, hogy „a folyadék nem töri meg a böjtöt” (liquidum non frangit ieiunium), ezért például a Hajdúság vidékén a már-már „rituális” nagypénteki pálinkázás szokása maradt fenn az 1970-es évekig. A hajdúsági református családok egy részében is csak pattogatott kukoricát ettek, amihez a férfiak nem vetették meg a jóféle pálinkát. Voltak, akik a dohányzásról mondtak le a böjt idejére, vagy nem éltek házaséletet a nagyböjti hetek alatt.
A nagyböjti vasárnapok neve egyrészt a böjtölés formáira, másrészt az ünneplés tartalmára utal: farsangot a húshagyó vasárnap, húshagyó hétfő és húshagyó kedd zárja le, előre utalva arra, hogy hamvazószerdával a római katolikusoknál megkezdődik a nagyböjt, ami a bizánci rítusú katolikusoknál, a görögkatolikusoknál már korábban beállt. Erre utal ott a vajhagyó vasárnap elnevezés. A Jászságban húshagyókor a főzőedényeket kiforrázták, nehogy zsiradék maradjon bennük. A tehetősebb családoknál pedig külön böjti edénykészletet tartottak.
Mára nagyon meglazult a katolikus egyház korábbi szigorú böjti fegyelme. Az általános pénteki hústilalmat napjainkban jó cselekedettel ki lehet váltani, és megszűntek a vigíliai böjtök, csupán hamvazószerda és nagypéntek maradt szigorú böjtös nap, amikor a tizennégy és hatvan év közötti, felnőttnek tekintett emberek háromszor étkezhetnek, de csak egyszer lakhatnak jól, s fennáll a hústilalom.
Csak előkészíti és kiegészíti a testi böjtölés a lelki megtisztulást,
hiszen a katolikus egyház elvárása szerint évente legalább egyszer szentgyónáshoz kell járulni, lehetőleg húsvét táján. Az ősegyházban a nagyböjtben kezdődött meg a keresztségre várók felkészítése. Ezzel is összefüggött a lelki megtisztulás igénye.
Lila lepellel takarják el a feszületet (St. Martin in Tannheim, Németország, Wikipedia)
Már a VII. századtól vált szokássá a római egyházban, hogy a nagyböjt hamvazószerdával kezdődik, s ez a szokás fokozatosan elterjedt a nyugati egyházban. Ilyenkor lilában (viola) misézik a pap, kivéve a nagyböjt negyedik vasárnapját, az öröm vasárnapját (dominica Laetare), akkor a miseruha színe rózsaszínre vált. Az ötödik vasárnapot fekete vasárnapnak hívják. Az előtte való hét neve fekete hét. Sok helyütt ekkor valóban feketében mennek a hívek a templomba. A nagyböjt hatodik vasárnapja, egyben a nagyhét kezdete virágvasárnap, az előtte való hét pedig a virághét. E nap neve dominica palmarum, azaz pálmaágak vasárnapja.
Ez annak az emléknapja, amikor szenvedése előtt
Jézus bevonult Jeruzsálembe, ahol az emberek királyként, pálmaágakat lengetve fogadták.
Nálunk bimbózó fűzfaágakat, barkát szoktak a templomban megszentelni és a körmenetben ennek emlékére körülhordozni. A szentelt barkát a hívek máig szentelményként becsben tartják, és széles körben a húsvéti hangulat és dekoráció megjelenítője a lakásokban.
Utolsó vacsora, XVI. századi falkép a bulgáriai kremikovci kolostorban (Wikipedia)
Virágvasárnappal megkezdődik az egyházi év egyik legrégebben kialakult ideje, a nagyhét. A VIII. századtól már éneklik ekkor a virágvasárnapi passiót, elővételezve Jézus szenvedéstörténetét. Ennek leghangsúlyosabb része a szent három nap: nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. A II. vatikáni zsinat előtt ekkor énekelték Jeremiás siralmait. E régi szokást sok helyen elhagyták, néhol pedig felújították. Segíti a bensőséges ráhangolódást Krisztus szenvedésének átélésére.
A nagycsütörtök esti szentmise végén van az oltárfosztás, annak jeleként, hogy
e nap az utolsó vacsora, az Oltáriszentség alapítása mellett Jézus elárulásának és elfogatásának is az emléknapja.
Ezzel vette kezdetét a Getszemáni-kertben Jézus kereszthalálához vezető szenvedéstörténete. Jézus elfogatására emlékezve sok helyütt nagycsütörtök éjszaka virrasztottak, és a vérrel verítékezésének emlékére írt ájtatosságot végezték.
A nagycsütörtöki szentmise Gloria részénél szólalnak meg a katolikus templomokban utoljára a harangok, hogy azután elhallgassanak a feltámadási szertartásig. „A harangok Rómába mennek” – tartotta a régi mondás. Ettől kezdve a katolikus templomokban három napon keresztül mindmáig kerepelnek. A szertartás végén az Oltáriszentséget a pap a szent sírhoz viszi.
Tipikusan közép-európai szokás volt a Szent Sír-állítás (sepulchrum Christi) is. Annak az igénynek kifejezője, hogy az üdvtörténeti esemény megjelenítése révén az ember részese akar lenni az egykori eseményeknek. Ám a teatralitás előtérbe kerülése miatt az egyház a XIX. században megpróbálta visszaszorítani ezt a szokást. Németországban ez sikerült is, ám
Magyarországon legtöbb templomunkban a mai napig
látható. A XVIII–XIX. század fordulóján sok templomban látványos Szent Sír-kápolnákat alakítottak ki.
Rudnok, Szent Sír-kápolna (a szerző felvétele)
A régi barokk Szent Sírok szép emléke a Jászó melletti Rudnok Szent Sír-kápolnája vagy a makói Kálvária-kápolna Szent Sír-oltára, amelyen festett deszkalapokon ábrázolják a sírban holtan fekvő Krisztust és a sírt őrző római katonákat. A Szent Síroknál Jézus kínszenvedésének eszközei is megjelennek, a virágdíszek között a sok fehér hortenzia ártatlanságára, egy-egy piros virág pedig kínszenvedésére utal.
Gründonnerstag, azaz zöldcsütörtök a neve ennek a napnak a hazai németek nyelvén. Ebben kifejezésre jut egyfajta tavaszünnepként
való világi értelmezés. Nagycsütörtökön a püspöki székesegyházakban a püspökök megmossák tizenkét férfi hívő lábát, annak emlékére, hogy az utolsó vacsorán Jézus is megmosta tanítványai lábát; megszentelik a betegek és a katekumenek olaját, valamint a papszenteléshez használt krizmát.
Nagypénteken nem mutatnak be szentmiseáldozatot, csak az úgynevezett csonkamise szertartásával fejezik ki a Krisztus halála miatt érzett gyászt. A nagypénteki szertartás három fő része: az igeliturgia (olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel), a kereszt előtti hódolat és a szentáldozás. Nagypéntek a gyász és fájdalom napja.
A papság és a hívek hódolnak a Szent Kereszt előtt, amelyet ekkor leplez le a pap, azaz az addig lila lepellel letakart feszületen láthatóvá teszi a korpuszt,
a kereszthalált halt Üdvözítő alakját.
Nagypénteken sírban fekszik holtan az Isten Fia, látszatra győzött a Gonosz, a Sátán. A néphit szerint ezért ekkor tartani kellett az ártó erőktől, amelyeket zajcsapással, kolompolással igyekeztek a házaktól elűzni. A kolompolás szokása egykor országszerte, a Dél-Alföldön is élt.
A hamvazószerdától húsvétig tartó negyven böjti nap során az egyház évről évre felidézi Jézus szenvedéstörténetét és halálát, amellyel megváltotta az emberiséget az örök kárhozattól, s elővételezi húsvét, a halálon aratott győzelem ünnepét.
Nyitókép: Kálvária Ásványrárón (Wikipedia)
