Szól az ének búcsúzóra… Ezekben a napokban újra és újra fülembe cseng ballagó énekünk. Vége az iskolának, befejeződött valami, és valami kezdődni fog. Még nem kezdődött meg, még együtt vagyunk, de a búcsúzó éneket énekeljük. Együtt voltunk, vitatkoztunk, barátkoztunk, jó volt együtt lennünk, figyeltünk a vezetőnkre, a tanárunkra… Megtanultuk, amit meg tudtunk tanulni. Tudtuk, hogy ez nem minden. Ahogy közeledett a búcsúzás, úgy erősödött bennünk az érzés: jó volna, ha még maradhatnánk. Együtt. De nem lehet, kezdődik valami más. Amit magunkba szívtunk, azzal kell mennünk tovább. Kinek-kinek a maga útján. A maga küldetésével. A maga felelősségével.
Kinek-kinek a maga útján, kezdődik valami más (a szerző fotói)
Jézus elköszön tanítványaitól. Nem arról van szó, hogy magukra hagyja őket, hanem egészen másról:
akik eddig tanítványok voltak, mostantól tanúságtevőkké kell válniuk.
Azzal a tapasztalással, amivel a Jézussal együtt töltött idő alatt gazdagodtak, menniük kell az egész világra. Hirdetniük kell, amit Jézus hirdetett: az Isten országáról kell tanúságot tenni. Tanítványból tanúságtevővé kell válni.
Elgondolkodtató, amit az evangélista rögzít: azoknak, akik majd hinni fognak Jézusban a tanítványok tanúságtétele által, nem árt a méreg, nem talál fogást rajtuk a sátán, mert egy
új világ kezdődött meg Jézus által. Erről az új világról tanúskodnak
majd azok, akik Jézus közvetlen közelében éltek, akik együtt voltak vele, amikor lecsendesedett a vihar, amikor néhány kenyérrel több ezer ember éhségét csillapította, amikor megnyílt a vakok szeme, amikor betegek gyógyultak…
Új jel – mindenütt a világ világossága legyenek
Új világ jeleit tapasztalták a tanítványok, és új világnak, az Isten országának a munkatársai lesznek majd az emberek között a Mester távozása után. Most már – így is mondhatnánk – a saját felelősségükre, küldetésük biztos tudatában. Azért, hogy Jézus tanítása nyomán az emberek a világon mindenütt a világ világossága legyenek. Hogy ízt adjanak ennek az ízét vesztett, elembertelenedett világnak.
Hogy örömhírt hirdessenek a szegényeknek,
szabadulást mindazoknak, akiket fogságban tart ennek a világnak megszámlálhatatlan vonzása, csábítása. Az élet Igéjét kell hirdetniük.
A mennybemenetel ünnepe számunkra, mai keresztények számára figyelmeztető ünnep. Felelősségünk van. Az apostolok ott, az Olajfák hegyén tétován, megilletődve, alighanem a felelősségtől megrettenve bámultak. Néztek, föl az égre. A Mester már nincs velük. Megígérte a Lelket, amely majd minden igazságra megtanítja őket. A Lelket, aki majd erősíti őket az úton, amelyen végig kell menniük. De most az ígéretektől függetlenül inkább azt érzik, hogy magukra maradtak.
Együtt maradtak, volt miről beszélniük egymás között
Az apostolok nem hagyták el egymást. Érezték, tudták, hogy a felelősség közös. Volt miről beszélniük egymás között: hogyan tovább? Kikhez is szól az örömhír, amit Jézus hozott? Vajon szembe kell-e fordulni régi szokásokkal, hagyományokkal, vagy
kinek-kinek a maga helyén, a maga hagyományaival kell kitárnia a szívét,
és befogadni a jézusi tanítást?
Nem hagylak árván titeket! – mondta nekik. De az is világos volt számukra, hogy az Úr újra eljön. Hogy mikor? Hogy hogyan? Senki nem tudja. De eljön. Előre kell tekinteni, jövőt kell építeni, az Úr országának kiteljesedésén kell dolgozni. Nem maradhatnak zárt világban, mert Jézus, a Názáreti, a Mester, aki nem szolgáknak, hanem barátainak tekintette apostolait, mindenkiért odaadta az életét. Kivétel nélkül. A pogányok közé is menniük kell.
Nem lehet senki személyválogató, aki megkapta a küldetést. Hirdetni kell az élet üzenetét, akár alkalmas, akár alkalmatlan. És vállalni kell, ha úgy adódik, az üldöztetést, a bebörtönöztetést, sőt akár az élet feláldozását is.
Hirdetni az élet üzenetét, akár alkalmas, akár alkalmatlan
Szól az ének búcsúzóra… Mennybemenetel ünnepe különösen is hangsúlyos ünnep. A felelősség tudatosításának a napja. Nem egyszerűen emlékezés az apostolokra, akiktől Jézus elvált, és ahogy a hitvallásban mondjuk: fölment a mennyekbe. Nekünk, akik a hitünket az apostoli hagyományra alapozzuk, tudatosítanunk kell a saját felelősségünket. A keresztségben már vállaltuk, hogy Jézushoz tartozunk. Ha gyermekként, még dönteni nem tudó kisgyermekként történt ez az életet meghatározó esemény, akkor szüleink, keresztszüleink vállalták helyettünk, hogy nem úszunk együtt az árral, hogy ellene mondunk ennek a világnak. Amikor a Lélek erősítő kegyelmét fogadtuk a bérmálás szentségében, már tudatosabban mondtuk ki: ellene mondunk! De
vajon él-e bennünk, hogy Krisztus feladatot bízott ránk, mindannyiunkra?
Félelem uralkodik a világban. Egymástól félünk. Félünk azoktól, akik képesek arra, hogy megöljék, elpusztítsák a testet. Vajon gondolunk-e arra, hogy a lélekgyilkosok, akikkel tele van ez a világ, sokkal veszélyesebbek minden atomháborúnál? Gondolunk-e arra, hogy a háborús fenyegetések nem léteznének, ha nem ölték volna ki az emberekből a lelket? Az élet tiszteletét. Az egymás megbecsülését. Ha nem ölték volna ki az emberekből az érzéket az igazi értékek iránt. Ha nem földi kincseket akarnánk gyűjteni, hanem tekintetünket valóban fölemelnénk az égre.
Nagy a kísértés, hogy másra mutogassunk. Hogy a felelősséget megpróbáljuk áthárítani másokra. Nagy a kísértés arra, hogy mástól várjuk a világ megváltoztatását.
Egy sötétségben botorkáló világban világítani
Jézus azért jött, hogy életünk legyen. S hogy ez az élet bőségben legyen. Arra tanított mindannyiunkat, és ezt a tanítást nemzedékről nemzedékre tovább kell adnunk, hogy
az Isten nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megváltoztassa életét – és éljen.
Egy sötétségben botorkáló világban nekünk kell világítanunk: „Ti vagytok a világ világossága!” Egy igazságra, testvériségre vágyakozó világban nekünk kell igaz emberként, igaz testvériséget teremtő emberekként élnünk és hirdetnünk az örömhírt: Jézus él! Az élet erősebb, mint a halál.
