Jézus személye titokzatos. Kicsoda is ő? Az ács fia? A názáreti? Ő az, akire vártak, aki majd helyreállítja az országot? Csodadoktor? Vándortanító? Mindenképpen oda kell figyelni rá, mert különleges erő árad ki belőle. Tanítása nemcsak szokatlan, hanem hatásos is…
Nem maradhat közömbös vele kapcsolatban senki. Követlek, bárhova mégy! – mondja valaki. Máskor: legyen ő a király! De miféle ország, amiről ő beszél?
Nehéz felfogni. Tanít, gyógyít, hatása van az emberekre. Mégis furcsán ért véget a hároméves szüntelen tevékenysége.
Üres sír, majd akit keresztre feszítettek, eltemettek, megjelenik először a tanítványoknak, majd sok embernek. Nem lehet hallgatni róla, le kell írni, amit mondott és amit cselekedett. Sőt: folytatni kell, amit Jézus tett az emberek között.
Nehezen érthető, hogy az Istentől jött. Az egyik súlyos vádpont ellene, hogy „Isten fiává tette magát”. Beszél az Atyáról, akivel ő közösségben van: olyannyira, hogy azt mondja:
Én és az Atya egy vagyunk… (Jn 10,30) Meg is akarják kövezni, mert megbotránkoznak ezen a kijelentésen.
Szeretetről beszél. Tanítványainak mondja: maradjatok meg az én szeretetemben. Szeretetét azzal teszi hangsúlyossá, hogy ezt mondja: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki a barátaiért életét adja. Tanítványait pedig barátainak nevezi. Barátainak, akiknek elmondott mindent. Elmondta nekik, amit az Atyától hallott. (Jn 15,9–17)
Barátainak nevez (a szerző fotói)
Ki az, aki ezt fel tudja fogni? Nehezen hihető, hogy egy ember, aki mint mindenki, el tud fáradni, aki megéhezik, akinek érzései, indulatai vannak, az Istent teszi jelenvalóvá az emberek között.
Mégis erről van szó, nem másról.
Nem emberi bölcsességről, emberi tudományról.
Valami olyasmiről, ami után titokban mindenki vágyakozik. Az Isten közelségéről. A Végtelenről. A teljességről.
Jézus közel hozta tanítványait a titokhoz. Feltárta előttük, ami rejtve van, s aminek feltárulását mindenki, aki komolyan veszi az életét, sóvárogva várja. Jézus a tanítványok számára az Isten közelségét jelenti. Megjelent, mi láttuk őt, tanúságot teszünk róla – mondja János apostol, és hirdetjük az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. (Jn 1,1–2) Barátainak mondja Jézus a tanítványokat. Szembeállítja a barátot a szolgával: a szolga parancsra teszi, amit tesz, akkor is megteszi, ha nem tudja, miről van szó. Jézus barátai azonban tudják, mi a feladatuk: tudtul adtam nektek mindent, amit az Atyától hallottam.
Életet adja sokakért
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk: Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja sokakért. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki barátaiért életét adja. Az a tény, hogy Jézus a tanítványait egész közel veszi magához, nem menti föl őket a szolgálat alól. Jézus barátai kell, hogy
ugyanúgy készek legyenek az önátadásra, mint Jézus.
Itt van a titok lényege. Meg kell változnunk mindannyiunknak, ha Jézushoz akarunk tartozni. Nem élhetünk önmagunknak. Készen kell lennünk a szolgálatra.
Üres minden szavunk, ha úgy próbálunk beszélni az Istenről, hogy közben mi magunk nem keressük az Istent. Keresnünk kell a jeleket, amelyekkel szól hozzánk. Föl kell ismernünk az ő jelenlétét.
Meg kell hallanunk a hangját. Mert szól. Jelenléte beszédes. Hozzánk szól, emberekhez. És szól énhozzám is. Sokszor gyötrődve, kínlódva, vergődve élünk, ahogyan Pilinszky János leírja:
Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem…
Kitárul felettünk az ég
De néha, a kegyelem pillanataiban kitárul fölöttünk az ég, és megérzünk valamit abból a valóságból, ami után mindannyian vágyódunk:
Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.
(Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig)
Csendre van szükségünk. Abba kell hagynunk az esztelen rohanást. Meg kell állnunk. Le kell kapcsolnunk magunkat ennek a mindent behálózni akaró világnak eszközeiről. Hagynunk kell, hogy megszólaljon bennünk a hang. A lelkiismeretünk hangja. A lelkiismeretünkön keresztül az Isten szól hozzánk.
Az Isten nem személyválogató. Mindeneknek teremtője.
Jézus Krisztusban az ember által fölborított rend újjáteremtője.
Jézus az ő tanítványait barátainak mondja, mert feltárta előttük az életre vezető utat. Feladatot is adott, amely banálisan egyszerű: Szeressétek egymást! Mégis milyen távol vagyunk tőle!
Ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei
Istenszeretet emberszeretet nélkül nem létezik. A Teremtő szeretete a teremtett világ megbecsülése, gondozása nélkül üres beszéd csupán. Bár Jézus új parancsként mondja: Szeressétek egymást! –, parancsra szeretni nem lehet. A szeretet belülről fakad, a szív mélyéből. Annak a felismeréséből, hogy egymáshoz tartozunk. Ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei.
Közben pedig azt tapasztaljuk, hogy gyűlölet tombol szinte az egész földön. Egymást gyilkolják az emberek, nemzetek. Bár minden ember szívében ott él a vágy a békesség, a harmónia után, mégis mintha elborult elmével vesztébe rohanna az egész földkerekség.
Jézus, aki közösséget vállalt velünk, esendő, gyarló emberekkel,
nem fegyverekkel, hanem saját életével nyújtja számunkra a béke lehetőségét.
Mert ahogy Pál apostol írja az efezusiaknak: „ő a mi békességünk, aki (…) az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést”. (Ef 6,14)
Helyettünk nem teszi meg senki, ami a mi feladatunk. Jézus barátainak mond bennünket – ha megtesszük, amit ő a lelkünkre kötött.
