A stílusgazdag Prokop-életmű

Képzőművészeti munkásságát leginkább az olasz fővárosban töltött évtizedek határozták meg. Az 1956-os forradalom leverése után, 1957-ben emigrált Rómába, majd az olasz állampolgárságot is felvéve összesen negyvenkét évet töltött itt. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg művészeti tanulmányait, ahol 1945 és 1948 között tanult, mesterei Barcsay Jenő, Kmetty János és Elekfy Jenő voltak. Diplomája megszerzése előtt fél évvel kényszerűségből abba kellett hagynia tanulmányait – visszahívták egyházi szolgálatba –, de később külföldön folytathatta képzését; 1960-ban a Római Képzőművészeti Akadémián (Accademia di Belle Arti di Roma) szerezte meg minősítő oklevelét.

Az Örök Város alapjaiban változtatta meg életét és művészetszemléletét; lenyűgözte a nap ereje és annak sajátságos színei, a város légköre és fényei, a szabadság mindent átható eszméje és a kövekbe írt, több ezer éves történelem, valamint a művészetek egymásra rétegződése, mely újszerű élményeket nyújtott. Áhítattal csodálta az ókeresztény bazilikák mozaikjait, a reneszánsz legismertebb képviselőinek Fra Angelicónak, Botticellinek és Michelangelónak munkáit, nagy hatással voltak rá Caravaggio újító törekvései.

Olaszországban állandóan szélesítette művészeti látókörét, az ötvenes évek Magyarországán tapasztalt, fojtott légkör után kinyílt számára a világ, és megismerte a kortárs európai irányzatokat. Paul Klee svájci festő és grafikus munkássága különösen megragadta figyelmét, akinek szürrealista, expresszionista irányultsága izgalmas művészeti tapasztalásokat adott számára. A hazai alkotók közül leginkább Csontváry Kosztka Tivadar és Aba-Novák Vilmos alkotásai inspirálták. Itáliai évei alatt teljesedett ki művészete, melyben az emberiség több ezer éves kultúrájának elemeit ötvözte egymással. A különféle hatások egyvelegéből sajátos szakrális világot, szín- és formarendszert teremtett, amellyel képes volt legbelső lényegét is kifejezni.

Képzőművészeti munkássága elválaszthatatlan papi hivatásától, ám mégsem csupán ez utóbbi felől közelíthetünk alkotásaihoz. Teológiai és filozófiai tanulmányait a kalocsai Római Katolikus Hittudományi Főiskolán végezte, 1942-ben szentelték pappá. Az 1960–1970-es években számos olaszországi egyházi intézmény falát díszítette falfestményeivel, sőt, amerikai magyar egyházi közösségek templomainak freskókészítési munkájával is megbízták, dolgozott Ohio és Indiana államban is. Mégis rendre visszatért választott hazájába, hiszen az európai kultúrkörben érezte igazán otthon magát. A sokoldalú művész harmonikus egységben töltötte be különféle hivatásait, egyszerre volt képzőművész, pap és író, s a három különböző alkotói pálya mindvégig jól kiegészítette egymást, szerteágazó életművében azok mindig izgalmas dialógusba léptek. Kapcsolata Magyarországgal a külföldön töltött hosszú évek alatt sem szakadt meg, a rendszerváltozást követően gyakran tért haza, életét Budapest és Róma között osztotta meg. Íróként számos kötetet jelentetett meg, papként pedig folyamatosan gyakorolta hivatását. Most képzőművészeti munkássága válik legfontosabbá számunkra, hiszen ezzel olyan örök értéket hagyott ránk, amely vizuális világának közvetítésével ma is üzen számunkra.

A tárlaton középpontba állított, Rómában született tájképein a nap dominánsan ragyogja be a teljes képmezőt, élénkké téve vele valamennyi koloritot. A Szent Péter-bazilikát ábrázoló városi látképnek, vagy a Forum Romanumot bemutató természetközeli festményeinek élénkségéből árad az életöröm, a derűs nyugalom. A lendületes ecsetvonásokkal, vibráló színekkel láttatott kedvelt helyszínek expresszív erővel hatnak, hogy felmutassák az ismerős tájak esztétikumát, izgalmasságát és a város kulturális sokféleségét. Az idealizált képek nyugalmat árasztanak, az elvonulás, a megbékélés és az örök elvágyódás színtereivé lesznek. A képek világa menekülést nyújt a világ zaja és borzalmai elől, nem csupán az alkotó, hanem a befogadó számára is.

Csendéletei készítésekor Caravaggio nyomdokain indult, akinek nevéhez fűződnek az első, XVI. századi realisztikus ábrázolások, és az a fajta újító lázadás, amellyel a korábbi hagyományos szemlélettel elsőként szembemenve allegorikus módon hozta közel tárgyait a szemlélőkhöz, ráébresztve őket a világ tökéletlenségére, mulandóságára. Prokop csendéletei, vanitasképei is a memento mori gondolatiságát közvetítik, azokban mégis feltűnik a remény ígérete. Egyre inkább absztrahálódó, expresszionista jellegű alkotásaiban főként gyümölcsök, vázák, üvegek kompozícióit festi, ahol a formák és a színek összhatására összpontosít, tárgyait szimbolikus, allegorikus jelentéstartalmakkal gazdagítja. Lazúrosabban vagy pasztellesen, sokféle színnel festett vásznainak harmóniájában rendre megjelenik a magasztos fehér szín, sőt, gyakran a szent kehely alakja is, mely a szakrális teljesség emelkedettségének kifejezője. A csendéleteken szereplő tárgyak így egyszerre hétköznapiak és fennköltek, hogy hírt adjanak az örökkévalóság ígéretéről. A valóditól egyre inkább elvonatkoztatott formái, allegorikusan értelmezve akár emberi alakokként is felfoghatók, amelyek között fontossá válnak az erős lelkiséget szimbolizáló kölcsönhatások és viszonyrendszerek.

Portréfestészetében gyakran választ szakrális témákat: számtalanszor festi meg Máriát a gyermekével, a szenvedő Krisztust vagy más bibliai alakokat, mellettük pedig mindig feltűnnek a szentekre jellemző attribútumok, tipikus testtartások és arckifejezések. Szakrális alakokat ábrázoló munkáiban gyakran az ikonfestészet hagyományait, bennük a mozaikokra jellemző színeket, tagoltságot eleveníti fel. Világi témájú portréinak gyermek, női vagy férfi modelljeit legtöbbször profilból láttatja, az arcokból az élet szeretete és különlegessége sugárzik. Festményeiben az ábrázolt személyek belső lelkivilágát, egyéniségét is kifejezi. Hangszerekkel; fuvolával vagy gitárral festett alakjai ismerősek lehetnek a mitológiából. Csoportképein ókori alakokat, erős, harcba induló spártai ifjakat vagy vázákkal együtt ábrázolt fiatal nőket jelenít meg. A fiúk kezében lévő lándzsák vagy a nők fején hordott edények szimbolikusan a férfiasság, illetve nőiség attribútumaivá válnak.

Különösen izgalmas a bohócról készített portréja, amelyet Paul Klee alakjaihoz hasonlóan gyermeki naivitással és vonalvezetéssel fest meg. A markáns színekkel; zölddel, pirossal és feketével ábrázolt arc, valamint az érzékszervek, a sapka vagy az inggallér papírkivágataihoz hasonlító ecsetvonások Henri Matisse kései korszakát idézik, mintha ollóval rajzolta volna meg a bohóc főbb vonásait. A szerepe szerint vidámságra hivatott alak Prokop festményén híján van a valódi mosolynak, arca inkább az élet rezignált fájdalmasságát fejezi ki, s nála is – miként a XX. század művészetében – a clown figurája szimbolikusan a művész önarcképeként jelenik meg. Aba-Novák cirkusz- és bohócképei is mintául szolgálhattak hasonló témájú alkotásaihoz. Prokop önmagát pályája különböző szakaszaiban realisztikus módon többször is megfestette. Különösen izgalmas az 1950-es évek végén készített fiatalkori portréja, ahol ecsettel a kezében, festőállvány mellett, elszánt, magabiztos művészként láttatja magát. A művész pályájára – és az erre a tárlatra válogatott képeire is – jellemző az a fajta kitartás és alázat, amellyel hatalmas életművét megalkotta. Spirituális lelkiségével mindvégig nyitottan fordult az emberi jellem gazdagságához és az egyetemes kultúra sokféleségéhez. Ezek ötvözetéből olyan gazdag életművet alkotott, amely örök érvényű gondolatokat közvetít az utókor számára, és még felfedezésre váró munkáinak további megismerésére ösztönöz.