2020. április 1.

Állíthatjuk, azaz mondhatjuk magunkban laza vállrándítással, könnyed felszínességgel, jól tudva persze, hogy ami van, az nem az Idő, vagyis nem „az” az idő. És még az se a miénk. Talán közös tulajdon. Ha akadnak, akikkel jó szívvel közösséget vállalhatunk. Még vagy már. Az, amiről megengedő alakoskodással azt állítjuk, hogy (időként) van, éppen az ellentéte annak a valaminek, amit hajdan, talán tegnap vágyakozva próbáltunk tetten érni a mindennapjainkban, legalább pillanatokra. Azt a személyes keretét a létezésnek, ami nem kívül van, hanem valahol bennünk, és aminek az idő szó legfeljebb kezdetleges metaforája. Ami talán egy másik megfoghatatlan szóval, az énnel azonosítható. Megtalálására pedig a mindennapokban alig-alig volt késztetés, ami bár maga volt a hiány, nem vált szükségletté, miközben voltunk, ha már lettünk. Halogatásban éltünk. Ha erről az énről, erről a személyes időről akarnék beszélni – legalább a magam számára hitelesen –, akkor hagynám, hogy egy parókás rokokó fiatalember nézzen föl rám írás közben (ő is ír, nemcsak én), eme mondat után: „Karosszékemből észak felé haladva ágyam található.” Xavier de Maistre ő, a XVIII. század legvégéről, aki időben emigrált Franciaországból, nem óhajtotta megtudni, hogy miféle illategyveleget képez parókájának parfümösen púderes odőrje és a nyaktiló suhanását követően felcsapó vérének a fémes szaga. Másfél hónapos szobafogságát – valami kis katonai rendbontás büntetése – arra használja föl, hogy a szobáját annak lássa végre ami, a nagyvilágnak, ami ahogy megismeri és kiismeri, úgy válik magának a teljességnek a foglalatává, hiszen megállt és kinyílt benne az idő, tehát önmaga lehet végre zavartalanul. Ahol tehát azért szűkös a kép, hogy az érzések és tudások, mint emlékek, végre valósággá sűrűsödjenek. Voyage és chambre – feljegyzésének címében ott a személyiség terének két elemi képzete: az út, illetve a szoba. Nekem a karosszékemmel szemben, ugyancsak észak felé, ám a számítógép monitorjától részben kitakartan egy kert darabja látható, ugyanaz vagy fél évszázada, ugyanaz a kép és mégse, kiszolgáltatottja annak az időnek, ami évenkénti megújulás és elhalás, rügyezés, termés, földre hullás, annyi a változás, ha évtizedek léptékét képzelegjük vissza, hogy a valamikori fenyőcsemeték immár örökzöld függönyként zárják le a távlatot, a valamikori szőlőoltványok karvastagságú, megfeketült alakzatonként munkálkodnak, foszló kérgeik alatt rügyeket nevelgetve, a kutya is ugyanaz, és már sokadikként ugatja a szomszédban közönyösen nyújtózkodó macskákat, az éjszakában oly fürge nyesteket és a magukba gombolyodó sünöket. De mikor néztem én félnaponként, hogy a szilvafa, a mogyoróbokor, a trombitafolyondár, a füge vagy az önmegvalósító akarnokságtól duzzadó, kéretlenül idetelepedett ostorfa rügyei miféle észrevehetetlen alakváltozatokon át nőnek bele a tavaszba? Álldogálsz, majd újraindulsz, megtorpansz, le- és fölnézel, tapintasz, orroddal illatokra vadászol, hagyod, hogy szemed sarkában megvillanjon egy cinke, vagy a vadszőlő leveleit kerülgető gyík. És amíg önmagunk önfenntartásának praktikáin kell tűnődnünk, számba venni, szervezni a gyerekekeinket, unokáinkat, eszembe jut a londoni pestist (jóval utólag és nem kevés álszemélyességgel élénkített) naplózó Defoe, aki megjegyzi, hogy vett két zsák lisztet, és több héten át sütötték saját kemencéjükben a kenyeret, nem feledkezve meg a családi malátaszükséglet kielégítéséről sem, „annyi sört főztem, amennyi csak belefért a hordókba”. Egy-két kiskocsmázós szomszéddal tervezzük, hogy pár nyitott palackkal átköszönünk egymásnak a kerítések fölött, ha majd jobban süt a nap. Mindeközben a kutyák vidáman csaholnak egymásra, mit sem tudva arról, hogy elhalt fajtársaik csontjai fölött ugrálnak, és arról se, hogy a londoni dögvész idején a Lord Mayor elrendelte az összes kutya és macska kiirtását. Arra meg jobb, ha mi sem emlékezünk, hogy a londoni járvány végső orvossága a Cityt elpusztító tűzvész lett (és volt). Leányom csönget be, gyógyszereket hoz, olasz muzsikus a férje, és arról tudósítanak, hogy Olaszországban a halálos híreket szinte felülíró kampány folyik a magyarországi diktatúra elítéléséről… Megcsörren a telefon, Szarvas Jóska. Viszákról hív, leköltöztek asszonyostól, kislányostól, fő a csontleves, sül a hurka a kertbe kivitt sparherton, Jóska szaval és szaval, és egyedül is életben tartja a Pajtaszínházat, veteményez, búsong a fagykárosult körtéken, és reménykedik.

Most nézek le a jegyzeteimre, apokalipszis és globalizáció… Éjszakai cetlik, a félálombeli állapot vegetatív őszintesége… Az elmaradt velencei karnevál, pestisdoktorok álarca…, „álarc-halálarc” (Kosztolányi)…, a saját halál elvesztése…, hűtőkocsikban a stadion gyepén a meztelen tetemek, búcsúzatlanul és búcsútlanul…, ez a halál nem büntet, de nem is magyarázkodik, megszólíthatatlan, és ő sem szólít neveden…, megszólíthatatlan még Isten feltáruló valóságán keresztül is…, csak úgy találsz magadra – legalábbis ha hinni tudsz és merészelsz még valamiben –, ha valami megálmodott kollektivitás részeseként vállalod magadat…, ha ajándékként tudomásul veszed a különbséget magány és egyedüllét között…, hogy a globalitás, mint emberek, eszmék, tárgyak bizarr szövődménye, maga a hely és helyváltoztatás kényszeres, hektikus egyidejűsége, kavargása, most, most és most megtorpan, szálakra foszlik…, hogy észlelni tudod, hogy a véletlentől kijelölt tárgyi világod és a befogható, neked jutott természet hogyan kezd el tágulni és hatolni a mélység felé…, jutott? nem: juttatott, így a helyes és igaz, mert nincsenek útjai a menekülésnek…, te vagy a barlang, a sziget, az erdő mélye, a hegycsúcs….

Jobb, ha tudomásul veszed: otthon vagy.

/Grafika: Baranyai András/