Valamikor egy szép tokaji szőlőbirtok a nemesség attribútuma, különleges ismertetőjegye volt. Természetesen abban az időben, amikor még a nemes embert meg tudták különböztetni a parvenütől. Borászati múltunk nagy emlékműve, Tokaj egyre süllyed. Főleg attól, hogy az elmúlt száz évben körbeudvaroltuk hazugságainkkal és a jobbítókat eretnekké nyilvánítottuk. Tokaj borbálványimádói fojtogatják Tokaj igazi nemességét. Az ilyesmi szomorúvá teszi az embert, mint amikor azt látja, hogy vásott kölykök mezei virágokat égetnek. Ilyenkor itt, a hegyen meglátogatom a szomszédos vadvirágos szőlőskerteket, a valódikat és az álombeliket is. A múltkor éppen Borges szomszéd elágazó ösvények szabdalta kertjébe tévedtem.

Megszédültem, mint akit megérint egy másik idő, olyan, amelyik nem az övé, de az övé is lehetne. Lehetett volna, ha más szerelmek, más illatok, más ízek ösvényein kezdett volna el kószálni a most már édesen keserű elmúlt ifjúságban. Egyszerre csak azt éreztem, hogy talányos, furcsa látomások vesznek körül. Idővirágok hullámzanak mindenütt, ahogy rájuk lehel a hegy lágy éterszele. Kicsi, kóbor szorongás bizserget, de megvigasztal az a lélektudat, hogy ilyenkor a legszebbek a múlt idők virágai. Ilyenkor a jövő jó borát ígérik a lassan, kényesen beporzódó szőlővirágok. Még Tokajban is. Mi a titka, hogy így el van átkozva ez a varázsos szőlő- és borbirodalom, ahol régen még Dionüszosz is szívesen töltötte volna borinaséveit. Ha ezt próbálod megfejteni, olyan kémtörténetbe bonyolódsz, mintha Edgar Allan Poe és Jorge Luis Borges egyszerre mesélnének erről neked, s mire a végére érnek, akkor veszed észre, hogy újra meg kellene hallgatnod külön-külön mindkettőt, hogy megérts valamit. Mindketten azt sugallják, hogy a borban bujdosók rendjét kellene megalakítani, amelyben szabad borszellemek átvilágítanák ezt a zavaros helyzetet. Borges még hozzáfűzte: ne kapkodj, és figyeld a szőlősökben bujkáló szabad mezei virágokat, azok súgnak valamit az időről, a szabadság idejéről, ami, ha akarjátok elérkezik. A mezei virágokban tündöklő százszorszép színek a fény igazi sebességét mérik, így ők tudják igazán, mi az idő. Az az idő, amit nem szabad megnevezni. Nem az Istent nem szabad megnevezni, hanem az időt. Mert ha az időt megnevezzük, nem ő lesz a mienk – mint az Édenben megnevezett állatok –, hanem mi az övé. Ezért az idővel való párbeszédben az ember a halhatatlanságát kockáztatja. Mint aki mezei virágokat éget.

Ezek a százszorszépek itt virág-lélek-alkímiai istenérvek. Tudják ezt az örök csőszök, akik Dionüszosz szőlőjét őrzik. Ne kérdezd meg a csőszt, miért nem szed soha mezei virágokat csokorba.