Szabadságélménye földi életemnek hol túláradó öröm, hol kísértet, ami fájdalmasan kísért, mint a zuhanás félelemélménye álmainkban. Nálunk, a tokaji hegyen, ha szabadságról beszélnek Rákóczi képe merül fel a megszépítő messzeségből. Itt Rákóczi még Kossuthnál is fontosabb, pedig a magyarság megbűvölten Kossuth népe. Őt isteníti, ő a magyar politikai panteon főistene, és senkit nem érdekel már a Torinóig tartó sztepptáncos lét. Nem érdekel senkit, mit fejez ki ez a sorsszerűség, és hová vezette a magyarságot, hová vezeti még ma is.

Mint valamiféle politikai cukorbajos, ilyenkor először zavaros, furcsa ízt érzek a szájamban, de mindjárt utána labruskaízt, ami olyan, mintha coca-colás vörösbort ittam volna tévedésből. Ilyenkor – amíg nem látja arcomat – magához ölel a győzikés magyarság. Maszkot teszek, visszaölelem, nem rájuk haragszom, hanem Jézust-felejtő magamra.

A labruskaíznél nincs megosztóbb jelenség a szőlészet-borászatban. Ez az íz akkor jelent meg, amikor a filoxéravész után az egész világ új ellenálló szőlőfajtát keresett, és azt először a direkttermő fajtákban találta meg. Az ezerízű, ezerfajta, ezerjó régi szőlővilág elpusztult, és jött helyette az eleinte furcsa, idegen ízű, néha földes ízű, olykor pézsmaaromás, de mégis valamiképpen csábító labruska-íz, például az Othello és Izabella szőlőben. Az egyszerű nép megszerette, mert nem kellett különösebben gondozni, permetezni. Komolyabb emberek figyelmeztettek, nem szabad bedőlni ennek a furcsa, idegen íznek, nehogy már ez legyen a kedvenc a világ ezerízű szőlőskertjében, az akkor még nagy Magyarországban.

„Kérem, úri körökben a direkttermőkről nem szokás beszélni.” – Ezt pedig madéfalvi Istvánffi Gyula, a legnagyobb magyar szőlész mondta, aki 1904-ben létrehozta Európa talán legrangosabb kutatóbázisát, az Ampelológiai Intézetet, amit azután a semmilyen tradíciót nem tisztelő kommunisták félig megfojtva kitelepítettek Kecskemétre. Ma Entz Ferenc, a reformnemzedék egyik legnagyobb alakja által alapított Kertészeti Egyetemet akarják kitelepíteni, kiherélni Gödöllőre. Mi lesz a helyén, valami direkttermő jószág? Mi lenne, ha Firenzében, az ottani szőlészeti-borászati felsőfokú képzést és annak hatalmas kertjét a város közepében meg akarná valaki szüntetni. Még a szélhámos szabadkőműves Garibaldi is káromkodna.
Kemény Zsigmond, a XIX. század talán legnagyobb magyar politikai gondolkodója írta a Forradalom után című művében:

És mennyi új építésre van szükség! Már kérdés: kik a jövendő kőművesei? Kik viendnek ki bonyodalmainkból ’s fognak egyenesen a’ czélièlé vezetni?

Politikáról szólván csak azokra érdemes hallgatni, akik tiszta álmaikban legalább a rodostói temetőig is ellátnak.