Ha vannak a kritikának, vagy fogalmazzunk általánosabban: a műről való beszédnek, vállaltan személyes, azaz személyesen elkötelezett műfajai, az „újraolvasás” bizonyosan közéjük tartozik. Irodalom és élet elválaszthatatlan az újraolvasás pillanatában. Viszont az újraolvasás gesztusa azzal, hogy kiáll egy régi élmény és ítélet mellett, óhatatlanul az irodalomtörténet távlatait is kénytelen tudomásul venni. Az elkötelezettség, de mondhatnánk elfogultságot is, nem lehet olyan erős, hogy a vállalt és deklarálni próbált személyesség ne tudjon megállni a történelmi horizonton belül. Az újraolvasás tehát azt is jelenti, hogy aki erre vállalkozik, tudatában van, hogy évtizedek óta együtt él egy műalkotással, mondjuk így: magánemberként, de azzal is tisztában kell lennie, hogy személyes emlékeinek valamilyen úton-módon kapcsolódniuk kell a nemzeti-közösségi emlékezethez is.

Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye számomra az a mű (a nagyon sok, bár ha a „kapcsolat” intenzitását nézem: akkor mondhatni, a nagyon is kevés alkotás között), amely megjelenése óta folyamatosan jelen van az életemben, immár negyvennégy esztendeje. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy ez a könyv a magyarság történelmi idejének is emlékezetre méltó darabja. Esztétikai élményforrásként és históriai tanúságtételként egyaránt.

Ennek a kettősségnek az illusztrálására hadd hozzak ide egy szövegemléket, és nem is az újraolvasott és újraolvasásra ajánlandó könyvből, hanem a rákövetkezőből, az Agancsbozótból. Az én ajándékpéldányom hallatlanul szófukar dedikációja után – kinek és kitől ez a kötet – ennyi áll ott: „(lásd a 445. oldalon)”. Ahol ezeket a mondatokat keretezte be a szerző, valamikor 1990 és 1991 fordulóján:

„Hisz mi itt már rég valami abszurd létállapot önkéntesei vagyunk. Vagy csupán nyomorgató kényszerhelyzetnek engedelmeskedünk?

Végül netán még Hadész birodalmának is számkivetettjei leszünk?” Ezek a sorok valamikor a nyolcvanas évek Romániájában íródtak; a könyv maga 1990 kora nyarán jelent meg, a kor és a közeg cenzurális viszonyai között felfoghatatlan eseményként, ám a megjelölt év végén (Temesvár és Targoviste után!) már egy szürke papírcsík került a kötetekbe: INDEX – Tiltott könyvek szabadon. Megjegyzendő, hogy az író könyve végére a pontot 1988. október 10-
én tette ki.

Hogy az újraolvasás időbeliségének újabb mélységeire – és nemzeti-közéleti érvényességére is – utaljak, idejegyzem még azt, hogy az írót ötvenedik születésnapján a rendszerváltoztató Hitel első számában köszönthettem, 1988. november 2-án. És most itt egy új kulturális-közpolitikai szemle: az Országút első száma akkor jelenik meg, amikor éppen lenyugvóban vannak Szilágyi István nyolcvanadik születésnapjának ünneplő hullámai. És hogy még egy Szilágyi-mű címe álljon itt: Hollóidő, 2001. Tehát a váratlanul érkező és sokáig magányos remekművet, a Kő hull apadó kútba címűt mára egy kikerekedő életmű is értelmezi. S ki tudja, még mit tesz majd mindehhez annak a majdnem késznek hírelt regénynek a kézirata, amelynek apró betűi beborítják az író munkaasztalát Kolozsvárt a csöndesen csobogó Szamos fölötti lakásban?

A regényről magáról jószerivel mindent elmondtak az elmúlt ötödfél évtized elemzői. Mindent tudunk a mű lélektanáról (miként és miért öli meg parasztember szeretőjét egy kisvárosi polgárlány); moralitásáról és egzisztenciális üzenetéről (az önmagát büntető bűn traumájáról, az önmegvalósítás torz változatairól, az idegenség és az elidegenedés összehangolódó szemantikájáról); mindent feltártak a regény szociologikumáról (hogyan záródik ki a világból egy erdélyi kisváros a századfordulón a céhes ipar lehanyatlása következtében: miféle élet van a „gödörlétben”, és miként működik az önmagát gyilkoló rend); és nem sok titka maradt az elbeszélés poétikai-stiláris megvalósulásának sem (realitás és mitikusság egybejátszása, az elbeszélő módok és aktorok szétbonthatatlansága stb.). Márkus Béla remek pályaképe (Magyar Művészeti Akadémia, 2018) nem hagy nyitva alapvető kérdéseket. És bizton állíthatja az „újraolvasás” azt is: a Kő hull apadó kútba változatlanul nagyszerű regény, megrendítő olvasmány, irodalomtörténeti érvényessége kétségbevonhatatlan.

Az 1975 óta eltelt évek-évtizedek tehát nem írták se „át”, se „felül” magát a művet és a mű által kiváltott olvasói benyomásokat. De néhány ponton jelentősen árnyalták és gazdagították.

Ezek közé tartozik az, hogy a XVI. századi vallási disputáknak oly nagy teret adó Hollóidő felerősítette a Kő hull… református szellemiségét. Ez természetesen nem jelenti a narrációnak valamiféle „teológiai elköteleződését”, plá-ne nem utólag, de hangsúlyosabbá teszi a regény református kulisszái között zajló kisebb-nagyobb történéseket, az alakokat is, a hittárgyú olvasmányok és rítusok meglétét is. De legfőképpen azt, hogy a mindent – önpusztítóan – meghatározó kisvárosi „rend” eseményeit és a benne felbukkanó, végzet sújtotta alakokat szemlélve, de főként a főhős hol zavaros, hol lucidus önelemzéseivel találkozva, nem lehet nem gondolnunk az „elrendelés” és az „elrendeltetés” kálvinista alapelvére és pszichológiájára.

Efféle felerősödő elem a kisvárosi létezés ábrázolatának az az újabb kori fejleménye, ami felváltotta a mikszáthi kedélyességet. Kézenfekvő az emlékeztetés Petelei István marosvásárhelyi kisvilágának apokaliptikus jellegére, erre emlékeztet majd Vári Attila régebbi írásaival, és nagyon is egybecseng a Mészöly Miklós pályáját záró kisregényekkel.

A többedszeri – szorosabb – olvasás eredménye az is, hogy felerősödik a szöveg nyújtotta nyelvi élmény. A metaforás szókötések hallatlanul kreatív példáinak tömegét idézhetnénk, ami nem valami újszecessziós lirizálás, hanem a lírai jelenlét plaszticitásának jelzése: „darázsfészek színű nyári csend”, „somfán főtt mosoly”, „énárnyékainak széthullott kévéje”. Néhol az ábrázoló hevület szabályos verslábakba tömöríti a szófutamot: „kapdos a szoknyaszegélye után”.

A letelt évtizedek még számos hasonló jelentésgazdagító vonással járultak hozzá a Kő hull… mai olvasatához, de amit nem lehet nem szóba hozni, hogy hol a helye ennek a könyvnek a magyar regénytörténetben. Ami a megjelenését illeti, két szálon kellene hozzáfogni a történeti-kritikai „integrációhoz”. Az egyik szál természetesen az, hogy a „korabeli” magyarországi irodalmi tudatban (ha volt ilyen egyáltalán) milyen erdélyi szövegek fogadták a Kő hull apadó kútba című regényt. Hiszen jelentős értelmezési lehetőségekhez jutunk, ha megidézzük a Trianon utáni erdélyi szépprózát, Kuncz Aladártól Bánffyig és Tamásitól Nyirőig, ám az igazán izgalmas annak a megdöbbenésnek a felidé-zése volna, amivel a kortársi „olvasat” – Sütőé, Kányádié, Páskándié, Szilágyi Domokosé stb. – fogadta itthon Szilágyi István regényét. Hát még ha ezt a szálat meghúznánk vissza és előre az időben: Kemény Zsigmond felé és Bodor Ádám irányába…

Nem akarok ünneprontó lenni, de nem hallgathatom el, hogy a Kő hull… (majd a Hollóidő) befogadásának története során, ha áldozata nem is, de sérültje lett annak az infámis kirekesztéssorozatnak, amivel az úgynevezett „prózafordulat” önjelölt szóvivői próbálták kijelölni a magyar irodalom múltját, jelenét és jövőjét. Ennek szégyenletes eseménysorát Márkus Béla monográfiája pontosan ábrázolja. Ami természetesen kiegészíthető azokkal a szétszórt, jórészt hallomásos hírekkel, amelyek a Nagyváradon túli „szabadelvű” körökből szivárogtak át hozzánk. Mindenesetre összeírtam egy listát azokról a jelentős magyar írókról, akik a Kő hull apadó kútba című remekléssel nagyjából egy időben álltak elő fontos művel. Bereményi, Esterházy, Cseres, Konrád, Dobai, Nádas, Hajnóczy, Gáll, Lengyel József és Péter, Mészöly, Nagy László, Mándy, Balázs, Csurka, Spiró… Ki került be a kánonba? És ki nem? A miértekre jobb, ha nem keressük a választ.

Az „újraolvasás” az elkötelezettség gesztusa. Számomra ez évtizedek óta nemcsak a Kő hull apadó kútba című regényre érvényes, hanem a szerzőjére is, meg mindarra, amit ő a munkájával, az életvitelével és a sorsával képviselni tud és akar. Bár „újraolvasásom” elsősorban másoknak szóló ajánlat, nem állom meg, hogy végezetül egy apró személyes élményt és emléket ide ne hozzak. Pár éve összeállítottam egy kötetet, amelynek darabjai a magyar irodalmi (nemzet)tudat néhány fontos elemét tárgyalták. Amikor azt kellett eldöntenem, hogy a borítón milyen kép legyen, szinte magától termett ott a búcsúzó Rákóczi XIX. századi olajnyomata, amely a Szilágyi-regényben néhol élőbb, mint maguk az eleven szereplők. A borítókép eredetije az író tulajdona, ő hozta el nekem (akkurátusan fölcsavarva) másolás végett Kolozsvárról Budapestre: ajándékba kapta a gyerekeitől valamikor, mert az az ősi darab, ami egy zilahi ház faláról nézett le a kisfiúra és Szendi Ilkára, eltűnt Zilahhal együtt. De – mesé-li az író – amikor Fábri Zoltán filmet készült forgat-ni a regényből, a terepbejáráson még megvolt a régi ház, szinte véletlenül a város bontása közepette. Egy öreg román bácsi lakott benne. A kép meg ott a falon. Alatta gyertya, lehajtott fej, áhítat. Szentkép. Meg az önmagáról mit sem tudó történelem.