A Nexus Institute nemzetközi humanista szellemi műhelye 2019. szeptember 21-én párbeszédet szervezett két világhírű filozófus, Bernard-Henri Lévy és Alekszandr Dugin (a továbbiakban B. H. L. és Dugin) részvételével. A Nexus Institute szellemi centrumában ebben az évben Thomas Mann A varázshegy című regénye állt, ezért a két filozófus vitáját Settembrini és Naphta híres, a mű gerincét adó szellemi párbaja XXI. századi megismétlésének szánták.

A nyugati szellemi horizonton talán nincs másik két olyan filozófus, akik látszatra ilyen távol állnak egymástól, és ilyen meggyőzően és radikálisan mutatják fel saját világképüket. Két nehézsúlyú szellemi gladiátor áll a cirkusz porondján, két világképvéglet, vagy legalábbis amit ma általában annak hisznek.

B. H. L. elég fiatalon lett a liberális gondolkodás túl-
sztárolt fenegyereke, szellemi imposztora. Mindenütt ott volt és ott van, ahol történik vagy történni fog valami, ezért a Kreml-barát propaganda úgy démonizálja őt, hogy ő (illetve az ő szelleme) áll minden „Majdan-ügy” mögött Líbiától Szíriáig és természetesen Ukrajnáig is. B. H. L.-t mint a „globális elit” nemzetközi katonai kalandjait a nyugati közönségnek fényező és forgalmazó dílerként mutatják fel. Veszélyesebbként még Sorosnál is.

Egyetemi évei alatt radikális baloldali volt, majd a hetvenes években rendkívüli médiatámogatással és médiaérzékenységgel liberális demokrata irányba indult. Magukra valamit adó francia értelmiségi körök egyszerűen szélhámosnak tartják, de elismerik, hogy jól adja el magát, és bejáratos a világ uraihoz Obamától Mitterand-on keresztül Sárközyig és Macronig. Orbán Viktor is fogadta, amikor 2019-ben Magyarországon járt.

Duginnak nehezebb élete volt, és várhatólag lesz is, mert az Orosz Birodalom eleinte imádja, de a végén nem kegyelmez „Raszputyinjai”-nak. Az igazság kedvéért itt kell megjegyeznünk, hogy Dugin sokkal magasabb szinten képzett filozófus, mint B. H. L. Támogatja őt ebben hatalmas nyelvtudása és rendkívüli olvasottsága. Politikai aktivitása és állásfoglalásai általában szélsőjobboldaliak, sokszor irracionális jegyekkel. Dugin korán hatása alá került Carl Schmitt és Trubeckoj geopolitikai elméleteinek és az eurázsiai eszmének. Hatalmas szellemi feltáró munkáját, több tucat könyvét teljes egészében ennek az eszmerendszernek az érdekében mozgósította.

A szellemi párbaj

Két ilyen ember csapott össze – mintegy háborús szellemi próbajátékként – a Nexus Institute vitájában, három évvel Ukrajna inváziója előtt. A vita moderátora szerint B. H. L. A varázshegy Settembrinijének, Dugin pedig Naphtának az alakját testesítette meg. Tekintsünk most el attól, hogy a párhuzam kissé sántít, hiszen Thomas Mann Naphtát zsidóként jeleníti meg – akit többek szerint Lukács Györgyről mintázott –, Dugint viszont antiszemitaként értelmezik, s B. H. L. vallja magát büszke algériai zsidónak.

Thomas Mann regényének helyszínén, a tüdőszanatóriumban, a betegség lelki és fizikai kellékei között vitatkozik a két önmagával is civódó szellem Európa és a világ jó vagy jobb sorsáról, lehetőségeiről és lehetetlenségeiről. Goethei attitűddel rajzolja meg az író a két vitázót, a humanista Settembrinit és a totalitárius államot igenlő Naphtát. Ebben a munkában eklektikus tágassággal használ fel minden újonnan szerzett ismeretet, főleg azokat, amelyeket – saját bevallása szerint – a szabadkőművességből és a jezsuitizmusból leszűrt. Első ránézésre semmi sem áll távolabb B. H. L. és Dugin vitájától, mint A varázshegynek ez a dekadenciába hajló, fülledt szellemi vonulata.

B. H. L. és Dugin felkészült XXI. századi vitázó, tudja, mi kell a túlképzett – többnyire cinikus – nyugati értelmiségnek, és azt is, hogy mi kell az alulképzett közönségnek. Először is nihilizmussal vádolják egymás eszmevilágát. Dugin nihilizmus vádja a liberalizmussal szemben érthető, hiszen ez a jobboldali és tradicionális gondolkodás egyik alapeleme. B. H. L. nihilizmus-
hárítása felületes, mert feledni véli az őscinikus és –
a róla kialakult egyik felfogás szerint – nihilista liberális Diogenész eszméit, aki kritizálta a család eszményét, aki a szexuális szabadság és magamutogatás athéni piaci bajnoka volt, s akiben felfedezhetjük a hollywoodi filmipar erőltetett maszturbációreklámjának őssztár előképét. Más felfogás szerint Diogenész ennek valójában az ellenkezője volt. Mindegy, mi talán egyetérthetünk a művészettörténész Hannes Böhringerrel, hogy a modernitás vélhetőleg Diogenész koszlott hordójában született, minden zavarával és izgalmával együtt.

A vita csapongó, érdekes és kulturált színvonalából sokat levont, hogy B. H. L. saját vitapozícióját erősítendő elővette az antiszemitizmus-kártyát, s ettől ellenfele megroppanását remélte. Ám akármennyire van is igazság ebben, Dugin ügyesen hárította ezt a vádat, sőt ellentámadásba lendült a legfájóbb ponton, amikor metafizikai szintre csábította a vitát. Szerinte valójában
B. H. L. az antiszemita, mert nem hisz Istenben, a zsidók Istenében, és aki nem hisz a zsidók Istenében, az megtagadja annak népét is. Isten nélkül a zsidók elveszítik lényegüket és küldetésüket a történelemben. Eme – különben tanulságos – kitérő után a vita közelebb került kitűzött céljához, vagyis ahhoz, hogy a nyugati késő kapitalizmus liberalizmusa szolgálja-e jobban világunkat vagy Dugin geopolitikai messianizmusa, az Eurázsia-eszme.

Természetesen mindkét fél szívósan és egyoldalúan a saját világa pozitív oldalát védte. B. H. L. például ilyen furcsa mondatokkal is: El sem tudod képzelni, milyen élénkek, lendületesek, nyitottak az amerikai egyetemek. Bár ez három évvel ezelőtt volt, de hát akkor is…, és főleg mára mi lett?

Dugin is furcsán védte meg az agressziót Ukrajna ellen és a Krím bekebelezését: Én az eur-
ázsiai civilizációt védem, nem Oroszországot mint országot, nem vagyok túlságosan az Orosz Föderáció hazafia. A vitának ezen a pontján már egyre világosabban látszott, hogy kimondatlanul bár, de két birodalmi messianizmus szelleme csap itt össze. Az egyik a liberális demokrácia mai nyugati formájában a „történelem végét”, a legjobb államformát mint politikai messiási eljövetelt meghirdető elképzelés, a másik a metafizikai jegyeket is hordozó geopolitikai birodalomnak, az eurázsianizmusnak messiási eljövetelét.

Ezen a szinten azért beszélni kellene arról, hogy ezek mögött az eszmék mögött milyen anyagi és politikai hatalmi érdekek rejtőzködnek – élvezik hatalmukat, és azt hiszik, hogy a metafizikait rabul ejtették földi céljaik érdekében. Viszont az embernek, ha józanabbul rátekint erre a helyzetre, az a sejtése, hogy a metafizikai maszk megelevenedik, és kezdi befolyásolni
a fizikai szférát.

Három év múlva háború

Dugin és B. H. L. vitája után alig három évvel kitört a Nyugat és Oroszország proxiháborúja Ukrajnában. Valódi, avagy közvetlen hatalmi érdekeit mindkét fél rejtegeti. Az Egyesült Államok nem teregeti ki európai ütőkártyáját valódi világpolitikai céljaiban, csak a demokrácia védelméről beszél. Oroszországnak, úgy látszik, nincs más „megoldása” saját holland betegségére, mint a háború. A holland betegség ott alakul ki, ahol egy sikeres gazdasági ágazat (például az energiaexport) egy országban uralkodóvá válik, és az ország az itt befolyó nyereségből nem tud, nem akar szerves nemzetgazdaságot finanszírozni, felépíteni.

Oroszországban ezt a veszélyt a tízes években már világosan látták (lásd German Gref Sberbank-elnök 2016-os nyilatkozatát), de nem tudtak változtatni. Megakadályozta ezt az energiaágazatot elfoglaló orosz elit korrupciója, és természetesen sok más történelmi és társadalmi fék is. Ilyen helyzetben racionális megoldást, eredményt szinte csak olyan – történelmi, társadalmi alapjaiban többnyire koherens – hatalomszervezés tud elérni, mint a konfuciánus alapokra építő kínai hatalom-
koncentráció. Oroszországban ez eddig nem ment, és ez a mostani háború még kilátástalanabbá teszi a helyzetet. Birodalmi álmokkal megvert országok ilyenkor általában nem képesek racionális lépésekre, hamis álmok álmodóivá válnak.

Ebben a helyzetben értékelődött fel az elmúlt húsz évben orosz politikai vezető körökben Dugin munkássága. Közbevetőleg természetesen azt látnunk kell, hogy a nyugati tömegkommunikáció hajlamos arra, hogy nagyhatalmak első embere tanácsadóinak szerepét misztifikálja és démonizálja. Így tett és tesz (pedig manapság már nincs akkora szerepe) Duginnal és a kínai Wang Huninggal is. Szó se róla, saját országukban rendkívüli szellemi hatása van mindkettőjüknek.
A nyugati világban szinte csak egy volt hozzájuk hasonló:
Kissinger, aki – némi okkal – Metternich-szerepben tetszelgett, és még ma is…

Dugin szerint a modern kor összes politikai rendszerét három ideológia szülte: a liberalizmus, a marxizmus és a fasizmus. Ezek közül napjainkra

csak a liberalizmus maradt életben,
és radikálisan tör egyeduralomra. Világunkat
a teljes egyformaságba süllyeszti, elpusztítva mindazt, amit a különböző kultúrák létrehoztak.

A nyugati világnak, az Atlanti Birodalomnak ezzel a végzetes erejével csak a most megalakuló Eurázsiai Birodalom tud nekifeszülni, és ennek a megszervezése az oroszok feladata.

Az Eurázsia-eszme már évszázadok óta kísérti – főleg a nagy válságok pillanataiban – az oroszok képzeletét. Nagy és vérengző alakja volt ennek az eszmének 1916–1921 között Ungern Sternberg báró, Ungern Kán, akinek nemcsak a szovjet hatalom megsemmisítése volt a célja, hanem átfogó támadás a francia forradalomból származó világ ellen, és végső célja egy teokratikus-tradicionális rend megszervezése volt egész Eurázsiában. Ungern Kánt 1921-ben a bolsevikok kivégezték. Duginra
Trubeckoj herceg gyakorolt nagy hatást. Trubeckoj fogalmazta meg az eurázsiaiság (jevrazijsztvo) és az eurázsisták (jevrazijec) fogalmakat.

Európa és az emberiség című esszéjében Oroszországot az eurázsiai gondolatkör letéteményeseként magasztalja, a meszelt sírként haldokló Európával, az individualista, lelkileg kiszikkadt, istentelen új Bábellel, kulturális temetővel szemben. Ezt az Európa-temető képzetet vélhetőleg Dosztojevszkij Karamazov testvérek című művéből kölcsönözhették, elhagyva azt a tételt: igaz, hogy Európa temető, de nagyon szép temető, és Aljosa oda vágyik. Itt mutatkozik meg Dugin és az orosz politika Európa-politikájának csapdája, az, hogy ha lehetne, az oroszok jelentős része ma is inkább Toscanában élne, és nem Szibériában, sőt Moszkvában sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy Dugin liberalizmus-
kritikája nem állja meg a helyét. Összegzi az elmúlt század antiliberális gondolatait, és szellemi sebészkésével feltárja a legbetegebb pontokat. Rámutat, hogy miután a (késő) liberalizmus vereséget
mért riválisaira, visszatért az ideológiai gondolkodás monopóliumaihoz, s nem tűr meg mást maga mellett.

Ezzel az elfajzott világgal szemben Dugin meghirdeti a negyedik politikai eszmét, a totális elégedetlenséget a (poszt)liberalizmussal szemben, mert „a szemétdomb, amin élünk, nem véletlenszerű, és mély logikája van”, ezért „a mi politikai harcunk vagy szoterológiai és eszkatológiai, vagy máskülönben nincs értelme”.

Ebben a tételben hirdeti meg Dugin a messianizmus történelmileg jól ismert képletét úgy, hogy kimondatlanul elfogadja az általa metafizikailag kritizált judaizmus központi tételét. De még ezen is csavar egyet a túlolvasott Dugin, és az új emberi jelenség meghatározásánál segítségül hívja a különben eredetileg egzisztencialista és neognosztikusnak tartott Heideggert, amikor azt írja: Nem kérdezzük, hogy milyen nemű a Dasein, hanem azt mondjuk, hogy a negyedik politikai eszme genderje ugyanaz, mint a Daseiné (Heidegger alapkifejezése).

Vélhetőleg ezeken a szellemi terepeken veszthette el Putyin is Dugin iránti érdeklődését, és visszafordult Puskinhoz: Ahhoz, hogy Oroszország létezzen, két dolog szükséges: az ortodoxia és a cár. Természetesen egyetértve Nagy Péter cárral, aki véget vetett annak a szokásnak, hogy virágvasárnap a cár vezesse azt
a szamarat, amelyen a moszkvai pátriárka ül.

Itt visszatérhetünk B. H. L. Duginnak szegezett, talán legfontosabb kérdéséhez, hogy mi lesz az ő rendszerében az ember szerves közösséget építő személyes szabadságával. Erre Dugin igazán nem válaszol.◼

A szerző író, etnográfus