A nagyvonalú terv szerint az út szakaszonként terekben szélesedett ki. A Belváros felől indulva az első a Nyolcszögletű, az Oktogon volt, a második a Körtér, mai nevén a Körönd, hogy azután az impozáns épületekkel – a korabeli magas házakkal, majd villaépületekkel – szegélyezett út végén a Millenniumi Emlékmű íve zárja le a hatalmas harmadik teret. Ám még az Oktogon előtt, szinte félúton, a nemsokára következő teret mintegy megelőlegezve kiszélesedni igyekezett a járda. Az egymással szemközt emelt két épületet tervezőik „visszahúzták”, mintegy távlatot teremtve Ybl Miklós Operaházának és Lechner Ödön–Pártos Gyula Drechsler-palotájának, ahogy már nem sokkal építése után emlegették a díszes bérházat. Most, amikor hosszú kínlódás és hányattatás után mindkettő megújulva megint teljes pompájában ragyog, előkerült a hajdani, talán Lechnernek tulajdonítható meghatározás: a „királynő” és „udvarhölgye”.

A Drechsler-palota visszakapta az 1909-es tűzben elpusztult saroktornyait is

 

Egykor földszintjének utcafrontján és az árkádjai alatt működő kávéháztól kapta nevét az utóbb a köztudatba balettintézetként bekerült bérpalota. Az elegáns, négy utcára néző, háromemeletes, magas tetős házat Lechner Ödön franciaországi utazásából hazatérve tervezte. Ez volt az a pillanat, amikor távolodni kezdett a historizáló divattól, az itáliai reneszánsztól.

Még csak feszegette a határokat, építőművészete nem jutott el a magyaros szecesszióhoz, melynek majd megteremtője és mestere lett, mely jellemezte és meghatározta későbbi nagy műveit az Iparművészeti Múzeumtól a Földtani Intézetig, a Postatakarékpénztárig, a kőbányai Szent László Gimnáziumig.

Ám a MÁV Nyugdíjintézet megbízásából tervezett Andrássy úti épület a maga teljességében mégis jellegzetes alkotása, együtt él benne a neoreneszánsz és a bontakozó szecesszió, ezt mutatják egyfelől a szimmetrikus tömegű ház tornyai, saroktornyai, párkányai, baluszteres pártázatai, kőkeretes ablaknyílásai, másfelől a főhomlokzatból előre nyíló, öt árkádíves tér, egyes díszítőelemek, a vonalvezetések és a homlokzaton – az útkeresése szellemében – alkalmazott új építőanyag, a műkő.

Elkészültekor az épületben huszonnégy nagypolgári lakás volt, földszintjén vendéglő és kávézó, alagsorában sörcsarnok, tekepálya és billiárdterem kapott helyet. A kávéház eredetileg Grand Café Reutterként fogadta vendégeit, Reutter Nándortól 1899-ben vette át a bérletet Drechsler Béla. A korabeli hírek szerint az Operaház művészeinek éppúgy törzshelye lett a Drechsler, mint az íróké, költőké, képzőművészeké.

Sőt, itt működött, mint Krúdy Gyula A honleányokban leírta, a Rózsa Miklós alapította Auróra Társaság, melynek célja volt, hogy a „kedves, művelt úriasszonyokat megismertesse a főváros író- és művészvilágával”.

Krúdy pedig méltatlankodott, „Ady mégiscsak átnézhetett volna” az Andrássy út másik oldaláról, a Három Hollóból a Drexlerbe (Krúdy így írta a nevet).

Ahogy a krónikák mondják, Lechner büszke volt az épületére, tudta-érezte értékeit, de szavakban szerényen alárendelte az Operaház „királynői” mivoltának, s persze építőművészetében tovább is lépett, meghaladta Andrássy úti palotáját, amely alig negyedszázadig állhatott eredeti szépségében, 1909-ben tetőszerkezete kigyulladt, s elpusztult a fedélszék. A helyreállításra Lechnert kérték föl, ő azonban már nem vállalkozott rá, a tetőt ugyan megjavították, de a saroktornyok, a míves díszműbádog-részletek csak a mostani felújítás során kerültek vissza.

Az épület egykori belső udvara parabola ívű üvegfödést kapott

 

Első emeletén nyitotta meg 1937-ben Balett Stúdióját a szólótáncosból táncpedagógussá lett Nádasi Ferenc, aki az olasz iskolán alapuló, de maga kidolgozta módszerrel tanított, s egyben az Operaház balettmestere, koreográfusa is volt. A magániskola 1949-ig, az államosításig működhetett, helyén és a megszüntetett kávéház egykori tereiben jött létre az Állami Balettintézet, az épület második névadója.

Eközben az ötvenes évek „dicsőségeként” az elegáns nagypolgári lakásokat társbérletesítették, szétdarabolták, átépítették, falakkal, közlekedőkkel új, kisebb helyiségeket hoztak létre, a köveket, csempéket sok helyen fölszedték, mással pótolták.

A mégoly jól és stabilan megépített ház állapota egyre romlott, gyakori volt a beázás, pusztult a födém, s mire eljött a rendszerváltás ideje, mint megannyi millenniumi és századfordulós palota esetében, nyoma sem maradt a hajdani eleganciának, nagyvonalúságnak. Ráadásul, mint a Terézvárosban nem egy épület, a Drechsler-palota is az önkormányzat felelőtlen privatizálásának áldozata lett 1997-ben, s amikor 2002-ben az utolsó lakók és a balettintézet is kiköltözött, a ház kísértetházzá vált. Tulajdonosról tulajdonosra, befektetőről befektetőre szállt. Aki a következő tizenöt évben arra járt, s meglátta az állványzattal kitámasztott homlokzatot, aligha gondolhatott másra, mint hogy az épület az önkormányzat, a város, az ország, az akkor még létező, majd szétvert műemlékvédelem szégyene. De hiába volt minden, beleértve a városvédő Ráday Mihály vezette tüntetés, petíció és fölszólamlás a házért, a Drechsler-palota elhagyatottan, szomorúan állt a világörökségi sugárúton, s a teljes pusztulást sejtette.

Az elegáns főlépcsőház míves díszítése a restaurátorok munkáját dícséri

 

Talán a legvégső pillanatban érkezett megmentőként a dubaji székhelyű, luxusszállodákra szakosodott Constellation Hospitality Group tagja, a QPR Properties Kft., s az épület-helyreállítás és szállodává alakítás tervezését a Bánáti + Hartvig Építész Iroda nyerte el.  Az eredetileg lakóháznak emelt épület hotellé formálása nem volt csekély feladat, ahogy a vezető tervező, Bánáti Béla az épületbejáráskor magyarázta: a szállodák kötött térkapcsolataihoz még a szobák meghatározott belsőépítészeti kialakítása járult, amit aligha lehetett egy lakás alaprajzi kereteibe elhelyezni.

Ezért az emeleti szinteken meg kellett változtatni a térstruktúrát, úgy, hogy közben megőrizzék a műemléki épület védett közlekedőrendszerét, annak architektúráját, megmaradt díszítőfestését, egyéb díszítőelemeit.

S az is természetes, hogy a régi-új épületnek meg kell felelnie a mai biztonsági szabályoknak, tehát egyszerre kell megóvni a történeti értékeket és a kortárs építészet eszközeivel megfogalmazni, létrehozni a mai igényeket kielégítő szállodai funkciót.

Végigjárva az épületet a Hajós utcai új főbejárat felől (valaha a Paulay Ede utcáról nyílt a főkapu), csak az elismerés hangján lehet szólni a példaértékű műemléki helyreállításról, akárcsak az épület funkcióváltásának elegáns, nagyvonalú megoldásáról. A tervezői munkát részletes műemléki értékleltár és kutatómunka előzte meg (a tudományos dokumentációt Fehérvári Zoltán és Hadik András állította össze), amelynek alapján a tervező dolgozhatott. Rekonstruálták a tetőt és a tető díszműbádogos elemeit (tervező: Birghoffer Péter), mivel kevés volt az eredeti tervrajzban fennmaradt tudás, a leégett dísztornyokat ugyancsak komoly kutatómunka után, az újjáépítés felelős tervezője, Baliga Kornél konstruálta meg.

Megvalósult az utcai homlokzatok, valamint a tetőzet rekonstrukciója. Megújultak a belső, eredetileg az udvarra néző homlokzatok, az első két szint díszítőfestései, az ólomüvegablakok és az Operaházra néző boltíves erkélyek is visszanyerték mennyezeti festéseiket.

Ami a szobákat illeti, valamennyi modern, a W Hotels előírásainak, s színvonalának felel meg, ez alól kivétel a két „tanúszoba”, amely emlékezve az eredeti épületre, a hajdani faburkolatot, oszlopot és mennyezeti stukkódíszítést őrzi. A Dalszínház utca felőli sarokszoba falburkolata visszanyerte egykorvolt vörös színét, és Lechner művészetére utaló, magyar ornamentális motívumok ékítik a táblákat.

Különleges megoldással éltek a tervezők a középső udvar lobbyvá lett terének lefedésekor. A parabola ívű üvegszerkezet, mint finom, kifeszített, nyeregvonalú hártya, a tervezők eredeti elképzelésével szemben nem a zárópárkányra került, hanem az épület első és második szintje között helyezkedik el, lefödve a teret, egyben szépen láttatva a belső homlokzatok architektúráját.

Hasonlóképpen kortárs megoldásnak tekinthető a tetőrekonstrukcióval együtt a nagy belmagasságú tetőtérben kialakított szobák természetes fényének, bevilágítósávjának építészeti megvalósítása.

Bánáti Béla arról is szólt, hogy iránymutató volt számukra Lechner más épületeinek tetőszerkezeti kialakítása: a későbbi pirogránitminták, s a bérpaloták paláinak háromszög struktúrájú osztásrendje adta az inspirációt.

Szükségszerű kompromisszumokat is követelt a műemléki helyreállítás, az új funkció és a hatósági előírások összhangba hozása, így kerültek tűzszakaszhatárt teremtő kapuk a belső udvarra, a sparészleg igényei szerint szabdalták kisebb terekre a hajdani sörcsarnok gótikus, kéthajós pinceterét, s ez az oka, hogy a megmaradt terrakotta padlóburkolatot is föl kellett számolni, azaz megmentendő az értéket, a csempék most faldíszként szolgálnak.

A Csipkerózsika-álmából ébredt Drechsler-palota joggal nevezhető a műemléki helyreállítás és a méltó funkcióváltás példájának, Bánáti Béla és munkatársai olyan régi-új épületet hoztak létre, amely jelenvalóságában meg tudja mutatni múltját, históriáját. Ez a történet arról is mesél, hogy az épített örökség megőrzése, a műemlékvédelem nem lehet csak egy szűk réteg „játéka”, szükség van arra a tudományos, törvényi és hatósági háttérre, amely megteremti a hiteles és színvonalas helyreállítások lehetőségét.

Nyitókép: Az Andrássy úti hajdani Drechsler-palota egykor lakóház volt, ma szálloda
Fotók: W Budapest