Ha más adat nem lenne, Hamvas lelki vonzódása, gondolkodása önmagában is bizonyítaná, hogy a magyarság mélyen, a puszták népén túl és az etruszk Toszkánán innen mediterrán lélek, és a derű rejtett jegyese.
Mendlik Oszkár
Sajnos beárnyékolták bennünk ezt a szerelmes látomást a „vérzivataros századok”, és terméketlen dagonyázásaink önsajnálatunk meótiszi mocsaraiban.
A mediterrán világ a bor, a búza és az olaj földi szentháromságára épült, és ebből teljesedett ki dionüszoszi örömkultúrája, s a világ más részén utánozhatatlan emberi derűje. A magyarság, ez a szárazföldi és történelme folyamán ebbe a szárazföldiségbe temetkezett és temetett nép – mélyen és állandóan – rejtelmes vágyakkal vonzódott a tengerhez, a Quarneróhoz, a Kvarner-öbölhöz és annak olajligetes szigeteihez. A középkorban jól ismertük ezt a világot. Néha uraltuk, néha menekültünk ide, mint Béla király. De milyen jó volt még menekülni is ide, mennyivel jobb, mint Szibériába, mint Keletre, ahonnan nekünk nem a fény jött általában, hanem az agresszív hordák, a tatárok és az oroszok.
Nekünk, magyaroknak ezer éve nem ex oriente, hanem ex occidente jön a fény, bár természetesen vannak fénytörések. Az Adria fényei mindig vigasztalók, derűsek, odaadóan melengetik a történelmi pusztákba sodródott magyar lelket.
Mindenféle csónakokon, hajókon, vitorlásokon voltam már életemben az Adrián, de valójában csak két vitorláson szerettem volna igazán ott lenni: Herczeg Ferenc és Györök Leó hajóján. Utoljára még az én nemzedékemet is elvarázsolta Herczeg Ferenc ifjúsági regénye, a Szelek szárnyán. Jobban elbűvölt bennünket a szabad tengeri vitorlázás élményhorizontja, mint a Pál utcai fiúk gittrágós története. Fokozta a vágyakozást az Adria félvasfüggönyös elérhetetlensége. Szinte egészen a rendszerváltozásig, amikor ránk szabadultak visszatérhetetlennek vélt emlékképek egy tengerszigetes Árkádiáról, s benne a mi otthonos jelenlétünkről. A XIX. századvég és XX. századelő pezsgő magyar tengermelléki életéről, tengerszerelmünk szabad halélményéről. Harminc éve, amikor a magyarok új utazáslázzal megtelve lezúdultak az Adriára, észrevették ismét, hogy a magyarság legmélyebb európaiságát jelenti a mediterrán élethez való vonzódás. Megsejtettük, hogy amikor a kannibál európai politika leharapta az Osztrák–Magyar Monarchiáról az Adriát, akkor az európai magyarságot, a magyarság európaiságát csonkította meg. Nem véletlen, hogy ma újra érezzük európaiságunk zavarait politikai ámokfutók zűrzavaros, Európát temető elképzeléseiben.
Időről időre érdemes visszazarándokolni a szinte elfelejtett, napfényes magyar Adriához. Így most is, ahhoz a szellemi, lelki, kulturális és még politikai derűben is fürdőző tengerparthoz, ami a kiegyezés után azzal kecsegtette a furcsa forradalma után megnyugvó magyarságot, hogy még léteznek a boldog szigetek, és a tenger még nekik is, kurucos, pusztába ordítozó népnek is, nagy tablót fest a létezés derűjéről.
Aligha volt a tizenkilencedik századvégen irigylésre méltóbb társaság – talán egész Európában sem –, mint azok a magyar festők, akik ott hajóztak a Quarnero-öbölben és a dalmát partokon. Akik fürge vitorlásaikkal aranygyapjas argonautareményekkel kergették a fényt ezeken a szabad, sós vizeken. Néha ittak is belőle, de csak édes borral keverve, mint a régi görögök. Az a perverzitás, hogy az édes számoszi bort a tenger sós vizével keverjék, ennek az állandóan csavargó kalmárnépnek jutott eszébe. Először szükségből, aztán ínyencségből, mikor rájöttek a keverés arányára, amivel azután egész életükben kísérleteztek, mint a magyarok a fröccsel. Lehet, hogy a fröccs feltalálása is bizonyítja, hogy a magyar mediterrán nép, legalábbis a pszichológiai optika szerint.
Vélhetőleg Györök Leó volt az első magyar tengerfestő. Mindenesetre őt jegyzi így a művészettörténeti ismeret, mert a Műcsarnok 1882. évi tárlatán kiállított egy képet, amely a Zapuntello (horvátul Zapuntel) nevű kis szirtet ábrázolta. Zapuntello nem messze esik Tengerfehérvártól (Biograd na Moru), ahol 1097-ben Könyves Kálmán király tartotta lakodalmát a szicíliai normann őrgróf lányával, Szicíliai Felíciával (Felíciát sokáig tévesen Buzillának nevezte a magyar történettudomány a pucelle/puella szó helytelen olvasata miatt). Györök Leó Párizsban Gustave Courbet tanítványa volt. Osztotta mestere radikális nézeteit, így a párizsi kommün idején fegyvert fogott. Kommünárként begyűjtötték, és halálos ítélet várt volna rá, ha a tábor parancsnoka meg nem tudja, hogy jól rajzol, ezért lerajzoltatta vele magát, majd elengedte. Ebből is látszik, hogy voltak olyan idők, mikor még a művészetnek életmentő ereje volt, az igazi művészetnek, az igazak életére. Talán ezért is határozta el magát Györök Leó, hogy szövetséget köt a tengerrel, és folyamatosan festi annak változóan gazdag, vándorfényekkel jegyes arcát, szabadságvilágát. Ennek a szövetségnek a letéteményese volt az a kétárbócos, tizenkét és fél méter hosszú vitorláshajó, amely állandóan magyar zászló alatt hajózott, és Kurul volt a neve. A hajó teste és az árbócok fehérre, a fedélzete sárgára volt festve. Ezt a hajót ő maga tervezte és építette is, azzal a szándékkal, hogy minden évben meghívott barátokkal együtt fessék a tengert Abbáziától Korfuig, és vissza. Így járt ezen a tengerhullámokon bukdácsoló, sikló műtermen például Edvi Illés Aladár és Mendlik Oszkár is. Ők alapították a Magyar Tengerfestők Társaságát, amely azután kiállításokat is szervezett Pesten. A rendkívül érzékeny tengerfestőt, Mendlik Oszkárt Magyarországon kevesen ismerik, mert ő a huszadik század elején holland feleségével kitelepedett Hollandiába, és ott, a tengerfestők hazájában is elismert, nagy festő lett, sőt tanszékvezető mester.
Edvi Illés Aladár is nagy hírű mester, 1909-ben elnyerte a müncheni nemzetközi kiállítás aranyérmét, és Munkácsy-díjas főiskolai tanár lett. Mélyen hatott rá a tenger festése. Mostanában találtam egy képét, amelyen az alföldi gulyát is úgy festette meg, mint ami mögött ott terül el a tenger és a tengerfestményeken jellemző felhők.
Még egy tengeri festőnek, Czölder Dezsőnek is volt saját hajója, egy kuttere az Adrián. Művészeti tanulmányait Velencében végezte, s az Abbázia előtt elterülő tengerről ő festette a legszebb képeket.
Valami sosem volt, de mégis lehetséges Árkádiát kerestek a tengeren, a borókás illatú Kvarner-öbölben ezek a pásztorfestők. A tengeren, ahol magyar lelkünket végigcsiklandozva átjárja a mediterrán életvilág derűje, valami szent simogató szépség, amit sosem éreztünk a Dunánál és az ázsiai puszták utolsó nyúlványánál, az Alföldön. Itt még az emlékezet terhe a lélekben sem lefelé, hanem felfelé gravitál. Itt nemcsak magyarok és polgárok voltunk, hanem több, görögök, árkádiaiak.
A tengerfestők azt kutatták, hogy hová utazunk, amikor minden cél nélkül utazunk a tengeren, amikor vitorlázunk és festünk. Ez a tengeri utazás olyan, mintha – bár a holtak szigetének érintésével – visszatérhetnénk ifjúságunk derűs olajfaligetes, szőlőfürtökkel teljes szigeteihez.
Itt a tengeren nem hat a művészet modernista narcisztikus sérülése, csak a fény és a mi napunk, a csillagok királya, akinek bolygókertjében él egy olyan lény, mint az ember, Isten hasonlatossága. Itt a tengeren világít-tündöklik az az igazság, hogy a Nap az emberért van. Ehnaton, az emberi történelem legnagyobb eretneke azt követelte, hogy imádjuk a Napot, amelyet ő képvisel. Miért akarta elhitetni, hogy az ember van a Napért, és nem a Nap az emberért? Mi volt a célja Ehnaton materialista vallási fedőműveletének? A tenger tudja, és amit tud, azt tükrözi a róla szóló festmény, amely bemutatja a napfény és a végtelen víz egymásban tükröződő, a derű templomává formálódó szövetségét. Ebben a derűben megtanulunk sáskán és mézen boldogan élni, és tengervízzel keresztelni.
Mikor ezeket a festményeket nézem, csipkés sziklákból, szelíd tengerből, nyárdélutáni emlékekből megfestődő tájat látok mélyen magamban. Benne semmi dagály, semmi fecsegő felület, csak derű. Minden olyan valóságosan valóságos, mint az örök jelen időben, ahol a derű vallássá kinyilatkoztatik. Ilyenkor zarándokol a lélek azokhoz az értékekhez, amelyeknek az igazi jelentőségét csak az időn túl lehet megsejteni. Ott, ahol az ember csak akkor van, amikor fest, fényidőrétegeket varázsol egymásra.
A magyar tengerfestők tündéri árkádiai utazása nem tartott sokáig. Az 1900-as évek elején már gyülekeztek azok a sátáni erők, amelyek a Nagy Pán halálára fogadnak, és ha kell, gyilkolással is elősegítik, hogy megnyerjék a fogadást.
Ki tesz többet az emberiségért, aki őrzi az örök béke Árkádiájának süllyedő világát, vagy aki könyörtelen szimbolizmussal bemutatja, hogy mi következhet? Vagy mindkettő? Amikor a magyar tengerfestők az örök napfényes Adriát idézték meg, és az megigézte őket, kicsiny lélekvesztővel elindult Arnold Böcklin a Cattarói/Kotori-öbölben a Sveti Ðurađ/Sveti Ðorđe szigetére, amelyről megfestette a huszadik századelő legemblematikusabb, enigmatikus képét, A holtak szigetét. Ez lett Hitler kedvenc festménye, és Németországban szinte minden berlini otthonban megtalálható volt a nyomata. Ezzel a képpel kezdődött a huszadik század.
A valóságban kétszer, 1234-ben és 1707-ben fagyott be az Adria. Nekünk az első világháború után „befagyott” az Adriai-tenger. Elzavartak, elköltöztünk, kipusztultunk onnan, mint az őshonos kopasz varjak.
A tengerfestők festészeti élményeit néhányan átmentették a Balatonra, mint Csók István és a fény festője, Egry József. Némi kárpótlásul, ahogy változik a klíma, mint hűséges kutyák, utánunk jönnek Pannóniába a Magyar Adria elhagyott olajfaligetei.
