Beszélgetéseink történetekké váltak, az emlékezet megbízhatósága óvatosságra int. Felidézni néhány fontosnak vélt mozzanatot csak azzal az elszánással lehet, ahogy András Ferenc beszélt nemesen konzervatív munkamódszeréről: a pontosan eltervezett, részletesen kidolgozott forgatás híve vagyok, a felvételek módszere lehet kipróbált, hagyományos, de a látásmód, a hangvétel legyen egyéni, újszerű. Az elmúlt negyedszázad asztali beszélgetéseiről szólva a kontextust, a kort szeretném leírni, amelyben a ma már klasszikus alkotások megszülethettek.

Amikor 1977. augusztus elejétől a Balaton környéki mozik – már az országos bemutató előtt, amelyet augusztus 20-án tartottak – elkezdték vetíteni a harmincöt éves rendező első játékfilmjét, átgondolt bemutatási tervet is pontosan kidolgozott a stáb a nagyhatalmú forgalmazókkal.

A Veri az ördög a feleségét című film kritikusainak nem kellett az elsőfilmeseknek kijáró szelídebb mércét elővenniük kritikájuk írásakor, bizonyítja ezt, hogy ez az alkotás kapta a filmkritikusok díját, amikor azt a következő év elején kiosztották.

Értékelték a mikszáthi humort, ahogy hőseit esendőségeikkel együtt is szereti. A történés helyszíne a Balaton felvidék volt, igaz Révfülöpön béreltek házat, de azt a vidékre jellemző minden berendezéssel ellátták, hiteles lett volna a bármely ottani faluban. A film egyetlen nap története, ez fontos szempont a mindig szűkös költségvetéshez. Mindenütt jó, de ezen a pályán elengedhetetlen a szerencse.

Veri az ördög a feleségét, jelenet a filmből: Pásztor Erzsi és Pécsi Ildikó

 
András Ferenc így mesélt erről: úgy indult be az én filmes pályám, hogy első asszisztens voltam Mészáros Márta Örökbefogadás című filmjében, megvolt az elfogadása, ott volt egy velem egyidős fickó – Szabó B. Istvánnak hívták –, akkor nevezték ki filmfőigazgatónak, a film nagyon nagy siker volt. És akkor azt mondta, mi ismerjük egymást, ugye? Mondom, persze az egyetemről meg Egyetemi Színpad…És kegyed nem akar filmet csinálni? Dehogynem, azért vagyok itt, mert filmet akarok csinálni, három éve már befejeztem a Főiskolát. Azt mondja, majd akkor beszélek én Köllő Miklós stúdióvezető elvtárssal. És akkor Köllő elvtársnak tényleg szólt. Ezek elvtársozták egymást, például Keleti Mártont mindenki elvtársnak szólította, mert ez volt a legkeményebb idő '56 után, aki nem volt elvtárs – az nem is volt –, mert az elvtárs is elvtárs volt. Igen, hihetetlen, de így volt. Herskó János, amíg nem disszidált, Herskó elvtárs volt, Illés György, az operatőre Keletinek de ő is Illés elvtárs volt, a gyártásvezető, Óvári is elvtárs volt. Akkor már volt a stúdióban két–három forgatókönyvem, amiket kihajítottak, azt mondja Köllő elvtárs, na, akkor mit akarsz csinálni?

Van egy ötletem, ami saját. Miről szól? Arról, hogy augusztus huszadika van, Új kenyér ünnepe, Szent István napja és az Alkotmány ünnepe meg körmenet... És hol játszódik? Egy faluban, egy házban. Egyetlen helyszínen? Egyetlen helyszínen. Olcsó? Mondom, baromi olcsó. Bevittem a szüzsét, elolvasta. Azt mondta, ez jó.

Kell hozzá egy író – fölhívtam Bereményi Gézát. Lenne kedved? Azt mondja, naná! Belépett egy nagyon jó író, és lett egy jó forgatókönyv, amit azonnal el is fogadtak. Aztán megbánták, mert a régi stúdiótagoknak egy filmkerettel kevesebb jutott, ezért mindent elkövettek, hogy ne csináljam, de végül hihetetlen akaraterővel meg strucctechnikával, barátaim segítségével másfél év után el tudtuk kezdeni. Mindez azután, hogy 1972-ben zajos sikert aratott – a diplomamunkámként elfogadott – Dózsa népe dokumentumfilmem, mely Székely Dózsa György ötszáz éves születésnapja alkalmából rendezett emléktúrát „ábrázolta” – nem kevés iróniával. (Engedélyeztetése kalandos volt, de a hivatalos értékelés megmentette: „A. F. Dózsa népe című alkotásában azzal foglalkozik, hogy mit jelent a forradalmiság a mai gimnazistáknak.”)
 

Cserhalmi György a Dögkeselyűben 

 

András Frici – ahogy belterjes körben hívtuk – nemcsak iskolateremtő magyar filmes, de a Káli medence bebíró (betelepülő) közösségének emblematikus alakja volt. Ez a vidék, ez az idő, ez a hely vitathatatlan és kitörölhetetlen része a magyar film és kultúrtörténetnek. Először talán Szomjas György forgatott itt filmet, a Rosszemberek címűt, aztán fölfedezte a Jancsó–Kende-páros a Káli-medencét, a Kornyi-tót, forgatott itt Radványi Gézával Sára Sándor, aki operatőr volt, a Circus Maximus ban és itt forgott a Veri az ördög a feleségét.

A Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában sok hiteles emlékezés maradt fenn, persze nem csak idilli a kép. A hetvenes évekről így beszélt a rendező:

Először kifejezetten taszítónak találtam a helyet, borzalmas hőség volt, mint egy elhagyott szicíliai falu. Égtek a falak, beomló kerítések, besüppedt nádtetős házak, egy lélek nem volt, Koltai Lajos barátommal mászkáltunk, búcsú volt, a céllövöldében ketten lőttünk, mindent eltaláltunk, könyörgött a céllövöldés, hogy ne vigyük el! Mindent otthagytunk… Egy este beállított hozzám a Kardos István dramaturg barátom a fiával és azt mondta, hogy a bátyja, Feri vett Kővágóörsön egy parasztházat, nézzük meg. Tüneményesen volt berendezve, szemes kályha, padló, vadonatúj nádazás, hihetetlen hangulat. Ettünk-ittunk, ott is aludtunk, másnap reggel a fülembe tették a bogarat, hogy mindenki akar itt venni házat, olcsón adták, és ez ugyan nem a Balaton, de azért mégis a Balaton, vegyünk házat. Közben kiderült, hogy Simó Sándor kollégám is alkuszik egy épületre, a Kende János–Erőss Tamás-duó Kékkúton, Sára Sándor Köveskálon… kezdett összeállni a balázsbélás-körből is, meg a nagy Mafilmes körből egy hihetetlen erős mag. Terjeszkedtünk Kékkúton, Salföldön, Köveskálon, Révfülöpön, Ábrahámhegyen Megtelepedtünk. Bereményi Gézáék Szepezden, majd Ábrahámhegyen, Gödrös Frigyesnek meg ott volt a szülői, hatalmas, gyönyörű tóparti birtok. Cseh Tamásék Kővágóörsön. Jó pár házat, mikor ide jöttem, én szereztem, nekem szóltak a helyiek, meg  Szomjasnak, hogy is mondjam, kicsit jobban tudtunk a falusiakkal egy nyelvet beszélni. Hozzánk jöttek, hogy van itt is egy eladó ház meg ott is. Ezt a házat huszonötezer forintért kínálták. Kicsit be volt már dőlve a tető, rozzant volt, de huszonötezer forintot megért, jött Makk Károly Paloznakról vissza ide Badacsonyba. Nagyon erős és jó, összetartó szimbiózis alakult ki.

A mi létezésünk abból állt, hogy valamennyire mindnyájan elutasítottuk az akkori politikát. Tehát nem hívtuk magunkat ellenzéknek, meg nem hívtuk ennek-annak, de zsigerileg, tehát minden gondolatunkban valahogy azt akartuk, hogy ne legyünk olyanok, mint ők.

Szerencsére ez a kohézió annyira összetartotta majdnem huszonöt évig ezt a filmes szakmát, hogy nem omlott össze.                                                                

És akkor megjelent az életükben Csengey Dénes, erre András Ferenc így emlékezett: Cseh Tamás elment Lakitelekre, én meg nem. Akartam, de vasárnap volt, és bevallom, nem ébredtem föl. Néha így múlnak el fontos szerepek. Így egy másik vonal is beszállt közénk, a politika. A garabonciás költőből, íróból egyszer csak népszerű politikus lett. Cseh Tamás az érzékenységével ezt abszolút észrevette, érezte, hogy Dénesnek már nem mi vagyunk a fontosak. Volt idő, amikor ő volt az MDF-ben a legnépszerűbb ember, volt egy választás, ahol ő kapta a legtöbb szavazatot. Ám egyszer csak kiderült, a politika csak eszköznek használta. Nem őt választották meg Keszthelyen képviselőnek. És akkor maradék pótlistán mégis bepasszírozták. Dénesben mély keserűség volt. Kezdett rájönni arra, hogy el fogják itt futtatni, megtámadták, bele is pusztult, bele is halt ebbe.

A lányom – teszi hozzá András Ferenc – azt mondta, Dénes, te vagy itt most Petőfi Sándor.

Abban az évtizedben emlékezetes kultfilmeket forgatott, a Dögkeselyűt 1982-ben, három évre rá A nagy generációt, 1988-ban a Vadont Bereményivel írtuk és Csengey Dénes játszott is benne – mesélte a rendező – ő írta Cseh Tamás dalának a szövegét, amelynek a zenéje a film alapmotívuma lett. Akkoriban elég sok mindenfélét csináltam a televízióban is, Cserhalmi Gyurival két vagy három Cseh Tamás–Cserhalmit, gyönyörűek. Nagyon szerette Tamás, a kurucköltészetből lett egy negyven perces műsor, jöttek a pannon költők, Zrínyitől Csokonaiig mindenki…                                                                                                                                   

Még két megjegyzés, egy alkalommal Frici keményen azt mondta: talán én vagyok az utolsó, aki még részt vettem egy olyan magyar film forgatásán, amit úgy kellett csinálni, mint egy igazi filmet, Ranódy László rendezte Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényéből 1966-ban, én másodasszisztens voltam. Attól kezdve már csak romlott és züllött minden, a saját munkáimat is beleértve, már nem úgy jött össze, ahogy kellett volna. És a másik: én vagyok az egyetlen, aki mindenkivel dolgozott, az összes naggyal, mert utoljára, voltam asszisztense Gertler Viktornak, Bán Fricinek, Máriássy Félixnek, Keleti Marci bácsinak, kifejezetten jó barátságban voltam Básti Lajossal. Latinovitscsal meg barátok voltunk, esténként összejártunk az összes öreg rendezővel. Akik nem voltak öregek, mert Fábri Zoltán ötven éves volt, amikor az Utószezont forgattuk…

Nyitókép: András Ferenc
Fotó: MTI/Cseke Csilla