Ismert tény, hogy a városoknak a középkorban számos kiváltságuk és ebből fakadó bevételük volt. Ezeknek jó része a kereskedelemhez kötődött. Ilyen volt az árumegállítási jog: a kereskedőket kötelezték portékáiknak közszemlére kirakására, és azt a város tanácsa által meghatározott, általában nyomott áron kellett felkínálniuk megvételre. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a városok többsége bölcs önmérséklettel élt e kérdésben. A bécsiek például évtizedekig emlegették azt az esetet, amikor a magyar marhahajcsárok, felbőszülve a képtelenül alacsonyan megszabott áron, visszahívták az amúgy sem túl kezes szelindekeket, a városi lármától, nyüzsgéstől megzavarodott, ráadásul legelőt napok óta nem látott hosszú szarvú és amúgy sem békés természetükről híres alföldi szürkemarhák pedig félig rommá tették a városrészt.) Az árumegállító jog mellett a városi és egyéb vámok sújtották a kereskedelemből élőket. Csakhogy ahány város, annyiféle volt a vám. Az 1850-es években a bécsi császári udvar eldöntötte, hogy tartományaiban – e téren is – „rendnek kell lenni”. Az akkori kormányzati mentalitásnak megfelelően föl is állították az illetékes rendészeti szervet, a császári-királyi pénzügyőrséget (persze itt a királyi nem a magyar, hanem a cseh trónt jelentette). A fegyveres testület feladata a külső és belső vámhatárok ellenőrzése, a csempészés megakadályozása volt. 1851-ben egy rendelet új fogalmat vezetett be: a zárt városokét. Ilyen volt Pest és Buda is, ahová árukat csak meghatározott pontokon lehetett bevinni. Pesten a Soroksári, Üllői, Kőbányai, Kerepesi és Váci úton voltak vámhelyek, Budán a Szentendrei, a Bécsi, Budakeszi, a Promontorra (Budafokra) vezető és a Budaörsi úton álltak császári és királyi adóhivatalok.

Magyar szürkemarhák Bécsben – Johann Andreas Ziegler metszete 1783-ból (https://sammlung.wienmuseum.at/)

 

Állami bevétel

Az állam két alapvető árucikkre vetett ki adót: a húsra és a borra. Mindkét árufajta megadóztatása furcsa következménnyel járt. A pesti polgár, ha ki akart rúgni a hámból, kikocsizott Budafokra, Promontorba, ahol adómentesen vethette a kancsó fenekére a keresztet. A hús adóját is igyekeztek kijátszani: megjelentek a kockakő- vagy aszfalttehenészetek. Ezeket bérházak padlásán, pincéjében alakították ki. Az állatokért így is kellett ugyan vámot fizetni, csak éppen anyjuktól épphogy elválasztva, borjúkorukban; megnőni, meghízni már a város területén nőttek-híztak meg. Hogy a rettenetes tartási körülményeket „jobban bírják”, nemegyszer kiszúrták a szemét a szerencsétlen páráknak; az áldatlan (kegyetlen, közegészségügyre is veszélyes) állapotoknak csak Budapest legkoncepciózusabb polgármestere, majd főpolgármestere, Bárczy István (1906–1919) vetett véget.

A város azonban így is megsínylette a korábbi vámbevételek jelentős részének elvesztését. Emiatt új adófajta behozatalát határozták el: a kövezet- és vízivámét. Előbbit az utcák burkolatát vasalt kerekeikkel rongáló terhelt és üres szekerek, utóbbit a Dunán felfelé, általában lovak által vontatott hajók után fizették a part rongálódására hivatkozva. Azt, hogy a Duna széle a rakpartok kiépítéséig nem volt lekövezve, senkit sem zavart (persze a kereskedőkön kívül): kövezetvámot szedett Magyarország, sőt talán Európa „legnagyobb faluja”, Debrecen is, ahol sokáig csak a Nagytemplom közvetlen környékén volt kőburkolat, másutt legfeljebb a többé-kevésbé pormentes makadámutakkal lehetett találkozni, de a város nagyobb része még ezzel sem rendelkezett.

1888-ban az állami pénzügyérek rájöttek, hogy a szeszfogyasztás ugyan komoly közegészségügyi és közrendi problémákat okoz, ám éppoly komoly bevételi lehetőséget is kínál, márpedig ez őket sokkal inkább érdekelte. Bevezették hát a szeszfogyasztási adó mellett az italmérési illetéket és adót; ráadásul ettől kezdve kocsmanyitási engedélyt csak az államtól lehetett kapni, természetesen nem ingyen. Mindettől nem lett kevesebb az italmérés,  a „kedves vendég” mélyebben nyúlt a zsebébe, a kocsmáros pedig továbbra sem jutott koldusbotra. Mindez azonban a promontori vám forgalmát alig-alig érintette, mint ahogy a fináncok munkája és a város adóbevétele sem csökkent lényegesen – hiszen a városi borkiméréseknek is be kellett valahonnan szerezniük az innivalót. Csordogált hát Budapestre a jó- vagy rosszfajta hegyleve, a város kasszájába pedig az érte járó vámbevétel…

Vám- és közigazgatási határ

A Főváros azonban nemcsak beszedte a vámokat, költött is rájuk. Ha valaki az egykori vámvonal kivezető útjain jár, sajátos, „egy kaptafára” épült, klinkertéglás, általában egyemeletes épületeket lát. Ezek egyszerre voltak hivatali épületek, laktanyák és raktárak (az elkobzott áruk miatt). Egyforma kialakításukat az indokolta, hogy a típustervet a város dolgoztatta ki a Mérnöki Hivatalával. Később modern, jóval kisebb vámbódék is létesültek. Az egyik az ürömi elágazásnál áll a Külső-Bécsi úton; Piliscsabán tanítva a távolsági buszon gyakran elmerengtem azon, hogy az utasok közül hányan tudják, hogy a sofőr által bemondott „Ürömi vám” megálló honnan kaphatta a nevét? (Amíg a buszvezető aligha, a buszon utazó hallgatóim biztosan tudták: társadalom-, illetve várostörténetből nálam nem kaptak jelest, ha nem.)

Ám az említett vámházak valójában nem mindig a Székesfőváros egykori határán álltak. A közigazgatási és a vámhatár ugyanis nem mindig esett egybe, sőt inkább ez volt a kivétel. Sokáig tulajdonképpen nem is lehetett pontosan tudni, meddig tart Buda vagy éppen Pest? Csak 1777-ben, a pestis idején árkolták körül úgy-ahogy a területüket, és ez az árok alkotta a „határt” sokáig. Anélkül, hogy a vámvonal változásait részletesen ismertetnénk, az 1900-as évnél érdemes megállni egy pillanatra. Ekkorra a pesti oldal hatalmas területi fejlődésen ment keresztül (Budán a terjeszkedést sokáig a hegyek akadályozták). Ekkor már tizenhét helyen lehetett (kellett) vámot fizetni a városba bejövő áruk után. 1930-ban újra változtattak a vámvonalon, ami ekkorra körülbelül megegyezett a közigazgatási határral; a folyamat 1940–1941-ben zárult le. Voltak azonban vámhelyek a város kellős közepén is. A távolsági kiskereskedelem jellegzetes eszközei voltak ugyanis az 1950-es évekig az úgynevezett kofahajók. Ezek Baja környékéről indultak kora délután, és számos helyen kikötve hajnalra jutottak a budapesti rakpartokhoz, ahol már vártak rájuk a vámosok. A hajók igénybevételét nem a kényelem indokolta: esőben-szélben-hóban az utasok zöme a fedélzeten volt kénytelen dacolni az időjárással. Azonban – szemben a vasúttal – terményeiket, sőt élő állataikat is csekély díj ellenében felvihették magukkal. Emellett azonban minden pályaudvaron létezett vámépület.

Panaszok

Az első világháború valóságos csapást jelentett a főváros vámbevételeire (is). A korona inflációja miatt egyszerűen nem lehetett valamennyire is betartható költségvetést készíteni, emiatt 1923-ban átszervezték a települések adó- és vámrendszerét. A vámok jelentősége azonban nem csökkent, sőt! A napilapok hosszú lamentációkban tiltakoztak az ellen, hogy például az Üllői úton a Határ útnál (a név nem véletlen) vagy épp a Fehérvári úton meg kell állni a villamosnak (utóbbi helyen a törökbálinti, budafoki HÉV-nek is), és a felszálló finánc kényelmesen-komótosan nézi át az utasok csomagjait. Megjegyzendő, hogy ekkoriban a vámnak már nemcsak pénzügyi, hanem közegészségügyi jelentősége is volt. A húsfélék „alapos érzékszervi vizsgálata” során a finánc megszagolta a húst, és ha büdösnek találta, kidobatta a tulajdonossal. Éppígy pórul jártak a tejterméket előszeretettel hígító milimárik, tejeskofák is. A vámos kinyittatta az ekkoriban már nem fából, hanem könnyebben tisztán tartható, zománcozott bádogból (ritkán alumíniumból) készült edényeket, és egy csepp szalmiákszeszt ejtett a folyadékba. A szalmiákszesz ugyan mérgező volt, de ilyen kis mennyiségben nem okozott bajt, viszont igen hatékony „kémlőszer” volt. Ha a tehenesgazda, illetve felesége „megmosta a kútnál a tejet”, azaz lisztes vízzel növelte az eladható mennyiséget, akkor a folyadék lilára változott, és a legközelebbi kanálisnyílásba vándorolt, a kofa pedig tetemes bírság lefizetése ellenében kerülhette el a toloncházat…

A vám és a vámosok ellen egyre szaporodtak a panaszok, és nemcsak az állandó késések miatt. A Budapest környéki peremvárosok és falvak (ma már szinte mindegyik Budapest egyik kerülete) 1930-ra megelégelték a helyzetet. Szövetségük hangsúlyozta: a vámok az ő lakosságukat sújtja, azokat a termelőket, akik nélkül a főváros éhen halna. Még azt is felvetették, hogy ők is kövezetvámot vagy városi vámot fognak szedni a messzebbről jövő fuvarosoktól. Arról azonban, hogy a bevételeit Budapest méltányosan megossza szomszédaival, a Székesfőváros Törvényhatósági Bizottsága (nagyjából a mai Közgyűléssel azonos) hallani sem akart.

1949 elején – annyi más mellett – a városi vámokat is államosították, de nem törölték el, egészen egy évvel későbbig, 1950. január 1-jéig. Onnantól kezdve nemcsak vám nem volt Budapest határán, de eltűnt egy érdekes színfolt is, a városi finánc. A vámházak egy része megmaradt, áll a mai napig is; némelyikből iroda-, de a legtöbből lakóház lett. Néhányat a bérlők (illetve ma már leginkább tulajdonosok) közül megkérdeztem: tudják-e, hogy mi volt az épületük régen? Mindössze egy öreg néni sejtett valamit a réges-régi történetből…

 

A történetnek némi személyes vonatkozása is van. E sorok írójának nagyapja ugyanis az 1930-as évek elején próbafinánc volt. Nagy szó volt ez akkoriban, a gazdasági világválság kellős közepén: nyugdíjra jogosító állás, ahol ráadásul dolgozni sem igen kellett – mindenesetre sokkal kevesebbet és könnyebb munkát, mint tanult szakmájában, patkoló- és tűzikovácsként.
Csak sajnos a fináncságot elvitte a szenvedély. Nem a nagyanyám iránt érzett szerelme, bár az ifjú arának imponált a nyalka egyenruha. Hanem a bor iránt, nem is lett a nagyapámból soha tényleges vámőr. Gyermekkorunkban mégis mindig emlegette a „hősi múltat”, kapatosan százszor is elmesélve, hogy a sváb milimárik, tejeskofák a bő szoknyájuk alá kötözték be a kétliteres tejszínes, tejfölös flaskákat. „De én ott is megtaláltam ám” – tette hozzá az öreg diadalmasan, amitől puritán kálvinista nagyanyám persze dührohamot kapott…

 

A szerző társadalomtörténész

 

Nyitókép: A teherhajó-kikötő vámhivatali épülete a Széchenyi Lánchíd pesti hídfője mellett. A felvétel 1873 körül készült (fotó: GGAABBOO, Fortepan)