Amikor 1968-ban a hazai közművelődésügy oázisába, utópiaszigetére, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ frissen alakult Igénykutató Csoportjába kerültem olvasáskutatónak, az orrom elé tették Szelényi Ivánnak Javaslatok a KMK keretében kibontakoztatható szociológiai kutatási tevékenységre című írását, mely a Művelődési Minisztérium felkérésére készült, megfogalmazandó miféle szociológiai tevékenységet vállaljon az új kutatócsoport.

Így aztán Szelényi a világszerte létrehozott képzések, tanszékek és intézetek mellett

a hazai olvasáskutatás plántálója lett.

Második találkozásom vele akkor történt, amikor 1975-ben beköltöztünk az Etele út 15–35. alatti, első budapesti házgyári panelházba. Értelemszerűen belelapoztam Szelényinek Konrád Györggyel 1969-ben közösen írt Az új lakótelepek szociológiai problémái című könyvébe, hogy immár kellő társadalomtudatossággal lehessek diplomás panelproli.

Szelényi 1964-ben szerzett külkereskedő-közgazdász diplomájával kétévi könyvtárosság és egy évi berkeley-i ösztöndíj után az MTA Szociológiai Kutatóintézete településszociológiai osztályának tudományos munkatársa, majd vezetője lett. Életpályájának nem tervezett fordulópontját jelentette az 1974-ben Konráddal közösen írt második munkájuk, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, mely a csobánkai harangozóház rejtekében született.

Sokunk szerint ez a könyv a szocializmusnak mindmáig legátfogóbb magyar bírálata,

amely empirikus kutatásokból indul ki, önálló fogalmi és elméleti keretet kiépítve. A mű központi állítása szerint a létező szocializmusban a proletariátus helyett az értelmiség ragadta magához a hatalmat.

Ezzel persze nem csak a proletárdiktatúrát hirdető, hivatalos állami ideológiának mondott ellent, hanem azoknak az elemzéseknek is, amelyek a létező szocializmus lényegét a pártvezetés és a politikai elit hatalmában látták. A klasszikus és hivatalos marxizmussal szemben Szelényiék úgy gondolták, hogy Európában az értelmiség, nem találván magának tetsző helyet a fejletlen piacgazdaságban és polgári létben, önálló hatalmi igénnyel lépett föl, amit ugyan tudásával igazolt, ám nem annyira szakmai, mint teleologikus tudásával, vagyis azzal, hogy ő az, aki meg tudja mondani, hogy a „tanulatlan és öntudatlan” társadalomnak, hogy merre az amerre.

Ha nem valósult is meg teljességében a szocializmusban az értelmiség uralkodó osztállyá szerveződése, mint törekvés mégis markánsan megjelent, és kimutathatóvá vált a magyar társadalom politikai tagozódásában is. Igazán botrányosnak, sőt, felségsértőnek azt tekintették, hogy

ez a könyv az akkor uralkodó marxista ideológia marxista kritikája volt.

Szelényi Iván szenvedélyesen foglalkozott a kirekesztés különböző formáival (forrás: Gábor Hanák /Cassandro/, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)

 

Könyvük kéziratának külföldre juttatása miatt Szelényit letartóztatták, majd 1975-ben kiutasították Magyarországról. Az angliai Kent Egyetem vendégprofesszora lett, majd Ausztráliában szociológia tanszéket alapított, ezután az Egyesült Államok egyetemei következtek. A rendszerváltás után hazajött, az MTA tagja és a Magyar Szociológiai Társaság elnöke, s mindenekelőtt jelenkori hazai társadalmunk kutatója lett. Nyolcvannyolc éves korában bekövetkezett halála előtt jelent meg Mihályi Péterrel közösen írt Az egyenlőtlenségek új formái. (Magyarország az Orbán-korszakban, 2010–2025) című könyvük, mely az Orbán-korszak átfogó értelmezésére tesz kísérletet. Bemutatja, hogyan alakult át a társadalom és annak vagyoni szerkezete,

milyen új típusú gazdasági, politikai és kulturális egyenlőtlenségek jelentek meg vagy mélyültek el.

Az egyenlőtlenségeken kívül szenvedélyesen foglalkozott a kirekesztése különböző formáival, egyebek mellett a volt szocialista országokban élő roma közösségek helyzetével, erősen beszűkülő lehetőségeikkel, méghozzá kellő odafigyeléssel és alázattal. Nem véletlenül Szelényi Iván szorgalmazta Ladányi Jánossal együtt, hogy a romának tekinthetőség kritériuma az érintettek önmeghatározása legyen, ugyanis a külső, a „hivatalos” besorolás gyakran a többségi társadalom előítéleteit tükrözi. Ez a megközelítés nem csupán kutatásmetodológiai koncepció, hanem állásfoglalás is az emberi méltóság mellett.

Mindezt Szelényi úgy művelte, hogy leginkább ahhoz a Polányi Mihály-féle felfogáshoz érezte magát legközelebb, hogy csak személyes igazságok vannak, a nagybetűs igazság nem létezik, legalábbis az emberi, társadalmi kapcsolatok világában nem. Ebben a farizeusival szemben vámosi szellemben jelenti ki:

„Baloldali vagyok. Baloldali és liberális. De nem neoliberális.”

Úgy baloldali, hogy szegénypárti, de nem melldöngetve, hanem – ahogyan hangoztatja – kellő öniróniával. Valóban van mire visszafogottnak lennie, ugyanis többünk szerint munkássága nélkül jóval kevesebbet tudnánk, értenénk Magyarországból és önmagunkból.

 

Nyitókép: Fortepan, adományozó: Jankó Attila