„Ha egy nemzet széthull, ha egy nép elporlad, mint valamely torlódó, eltűnő hullám a habzó tengeren, ha egy nyelvi és szellemi közösséget elmorzsol a végzet marka, elpusztít terv és erőszak, előtte, vele és mögötte hullanak szerte, kallódnak el, szóródnak szét tárgyi értékei: bútorai, képei, könyvei, iratai is.”
Peéry Rezső 1976-ban, németországi emigrációjában írta a föntieket végleges változatában Könyvtárak sorsáról címmel közölt esszéjében; a saját könyvtárának kiszámítható pusztulása – amit megelőz majd önnön megjósolható halála – késztette eszmefuttatásra és emlékidézésre: többször megtapasztalta már, amit leírt. Első ízben a történelmi Magyarország széthullása után, amikor – pozsonyiként – antikváriumokban tanári könyvtárak, magángyűjtemények darabjaival találkozott – vagy éppen ő kapott belőlük „baráti adományként” –, olyan példányokkal is, amelyekben ott virított egy-egy, a XIX. század végén alapított magyar intézmény pecsétje.
A másik – brutális – élmény 1945-ös: tanúja volt, hogyan ömlesztik és lapátolják be a Klarissza utcai kolostor, azaz akkor már az egyetemi könyvtár alagsorába a felvidéki kúriák, kastélykönyvtárak „az új kormány kassai deklarációjának jegyében és szellemében”, azaz felső parancsra bezúzásra ítélt anyagát. Éppen az épületben járt, amikor telepakolt teherautók fordultak be az udvarra, majd terhüktől megszabadulva üresen ki onnan. Igor Hrušovský, az egyetemi könyvtár igazgatója kartőn fogta Peéryt, s levitte az alagsorba. Arra kérte, hogy a többméternyi magasságú kupacokban álló XVII. és XVIII. századi könyvekből – ez „az önök nemzetének vagyona” – mentsen meg legalább egy-két példányt. (Feltételezem, hogy Hrušovský a könyvtár részére is kiemelt könyveket, illetve másokat is arra biztatott, hogy vigyenek el példányokat az alagsor ablakain beáradó „könyvlaviná”-ból.)
Peéry a pusztulást annyira „sorsszerű”-nek és „beszédes”-nek tartotta, hogy nem akart beavatkozni. Végül mégis megpróbált valamennyit könnyíteni a szlovák könyvtárigazgató lelkiismeretén. Magához vett két, a felvilágosodás idején megjelent francia nyelvű röpiratot, amelyeket valószínűleg Rousseau, Voltaire és kortársaik téziseire fogékony vidéki magyar nemesurak szereztek be egykor. Akik persze olvastak, talán beszéltek is franciául.
Londonban a Holland House könyvtára német légitámadás után 1940-ben, melyben jelentős számú értékes könyv veszett oda; a három böngészőt állítólag háborús propagandacélból állították oda (fotó: Ministry of Information/Wikimédia)
Ez az írás nem a nemzeti javak, könyvkincs, ma még személyi tulajdonban, hagyatékokban lévő levelezések és egyéb dokumentumok pusztulásáról szól. Még csak nem is a saját könyvtáraméról, amelynek alapját apám gyűjteménye adta, aztán esperes nagyapám, lelkész nagybátyám hagyatékából is bekerültek példányok. Sok más helyről is.
Az ember ne tévessze össze magát a nemzettel.
Azonban az is bizonyos, hogy ha meghal, számára a közössége története is véget ér.
Talán még időben megértettem, hogy egy háromgenerációs bölcsész-teológus család története is le fog zárulni velem – közvetlen lemenőim értelmesebb pályát találtak (vagy keresnek még) maguknak. Egy-két ezer könyvet bizonyára mindhárman kiválasztanak a gyűjteményből: a magyar klasszikusokból, a világirodalomból, a művészeti tárgyú munkákból. A könyvtár speciális, cím-, tételszámra legnagyobb része, a határon túli magyar irodalom és tudomány a nyakamon maradna, ha lenne még nyakam.
Becslésem szerint legalább hatvan folyóméternyi könyvtől kell még idejében megszabadulnom, ha nem akarom, hogy utóbb utódaimnak okozzon gondot az eltávolításuk, amikor néhány évtizedre véglegesítik a lakóterüket.
Nehéz leszámolnom ezekkel a könyvekkel, s főképp időigényes feladat. Eddig egy-kétszáz kötettel sikerült, szakembereknek adtam, intézeti könyvtáraknak adományoztam őket, a legtöbbjét egy-két órás böngészés után. Ha már fellapozom valamelyiket: elvesztem; akkor apróra meg kell néznem, milyen adat hiányzik majd a könyvtáramból, ha épp az a kiadvány nem lesz ott. Tapasztalatból tudom, bármelyikre, amelyiket eddig esetleg csak fölütöttem megszerzésük után, égető szükségem lehet az eladományozása utáni pillanatban. Sokhoz személyes-családi emlékem kapcsolódik, rejtélyes módon 1848–1849-et, 1956-ot idézheti föl az is, amelyik témája szerint nem kapcsolódik azokhoz az évekhez. Sok olyan van köztük, amelyik a szüleim emlékét ébreszti bennem, azok is, amelyeknek különösebb tartalmi értéke nincs számomra: ekkor és ekkor, az 1950-es, 1960-as években ezeket tudták megszerezni, ez volt hozzáférhető, könyvesboltban, antikváriumban kapható, erre volt pénzük, és így tovább. A klasszikus művek közül sokat megtalálnék az interneten, de egy könyves família vénülő sarjának a könyv mást jelent, mint a monitor.
Könyvtárszobában nőttem fel. A könyv a legkedvesebb tárgyam. Talán csak ezért írtam magam is másfél tucatnyit, s szerkesztettem ennek többszörösét. Tudtam, hogy valamikor minden lezárul. Ritkán sejtettem-éreztem meg, hogy ilyen korán.
***
Azoknak a könyveknek, amelyeket én írtam, szintén kiszámítható a sorsa. Egy-egy könyvtárban fognak porosodni egy darabig – lesz, amelyik akár száz évig, de már látom, az is rövid idő –, aztán egy szép napon kiselejtezik őket. Ha működik még az Országos Széchényi Könyvtár, a raktáraiban, gondolom, ott marad belőlük egy-egy példány, aztán a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár meg a Központi Statisztikai Hivatal gyűjteményében. Minél időszerűbbek voltak megírásuk vagy megjelenésük idején, annál gyorsabban avulnak el az új generációk szemében. A családi könyvtárakból a fiatalok fogják kihányni őket.
Pár hónapja egy antikvárium polcán megláttam az egyik példányát egy könyvnek; én vagyok a szerzője. Nem is tudom, miért emeltem le onnan – hiszen jól emlékszem rá, mi van benne –, miért lapoztam bele; talán gépiesen, ösztönszerűen. Az sem kizárt, arra voltam kíváncsi, nincs-e benne valamilyen utalás, amelyből következtetni lehetne rá, miért szabadult meg tőle egykori tulajdonosa. A legegyszerűbb magyarázat persze az, hogy nem volt szüksége rá. Az azonban még derűs perceket okozhat, ha az ember saját szerzőségű könyvében talál egy-egy efféle bejegyzést: „Ekkora hülyeséget még életemben nem olvastam.”
Ilyesmit a könyvben nem láttam. Ellenben rögtön megtaláltam saját dedikációmat.
Ennyi:
„Hát ez volt a gyerekkor.
Emlékszel?
[…]-nak,
barátsággal
Budapest, OSzK, 2012. IV. 10.
Tamás”
A 2010-ben az egyik szlovákiai magyar könyvkiadónál megjelent kiadvány eredeti ára 5.50 euró, 1700 forint. Ehhez viszonyítva a mostani ár – 2800 forint – becslésem szerint nem követi az inflációt. A könyves szakember, az antikvárius szerint ennek az egyik jelentős (cseh)szlovákiai magyar költő-művelődéstörténész-műfordító-szerkesztőről írt monográfiának a piaci értéke tehát nem nőtt. Biztosan igaza van.
A könyv tulajdonosát akkor is azonosítani tudnám, ha az ajánlásban nem állna ott a keresztneve és a helyszín, ahol a corpus delictit átadtam neki; az alkalomra is emlékszem, amikor ez megtörtént. Úgy számolom, több mint negyven évig ismertem őt. Segített az egykori klubmozgalom néhány eseményének szervezésében, kéziratot adott az egyetemi folyóiratunknak – gyanítom, olyanokat is, amelyeket a nyolcvanas évek közepén tartalmi vonatkozások miatt máshol talán még nem tudott volna megjelentetni. Együtt voltunk ott 1987-ben és 1988-ban Lakiteleken (a második alkalommal éppen egy asztalnál ültünk). Azokban az években terjedelmes interjút készítettem vele, amelyet aztán a néhány évvel a politikai fordulat után megjelent első kötetébe is fölvett. Később végezvén az egyetemet, mint korosztályom tagjai, aláírása a leckekönyvemben is ott van.
Emberként is jól ismertem; már a puszta feltételezés is sértené az emlékét, hogy pár fillérért dedikált könyveket cipel az antikváriumokba.
Néhány perc telik el a vacillare állapotában: megvegyem? Természetesen nincs szükségem rá, otthon van belőle. Barátom emlékét szeretném megóvni: nehogy bárki, aki e könyvespolc elé téved, feltételezhesse, üzletelt a szerzők kézjegyét őrző könyveivel.
Nem üzletelt. Elment a minden élők útján.
Utódainak alig néhány hónap kellett hozzá, hogy könyvtárának például ettől a darabjától megszabaduljanak. Gondolom, sok egyébtől is. Megértem. Nincs szükségük rá, otthon pedig kell a hely.
Lapozgatom a könyvet, aztán visszateszem a polcra. Szerencsére barátom vezetéknevét nem írtam bele az ajánlásba. Személye nem azonosítható. Senki nem illetheti kaján vagy gonosz megjegyzésekkel.
Utóirat
Jóval később vettem észre, hogy ugyanebből a könyvemből az Antikvarium.hu hirdet egy dedikált példányt. Rákattintva viszont ezt olvasom. „Nincs megvásárolható példány[.] A könyv összes megrendelhető példánya elfogyott. Ha kívánja, előjegyezheti a könyvet, és amint a könyv egy újabb példánya elérhető lesz, értesítjük.” Nem kívánom. Az „összes megrendelhető példány”, gondolom, valamiféle eufemizmus. Kíváncsi volnék rá, kit érdekelhetett annyira ez a könyv, hogy megvegye, aztán hogy mennyiért vesztegették, s főleg hogy ki volt az, akinek volt pofája fillérekért eladni, benne nem is a szerző (azaz én), hanem a könyv „tárgya”, az említett (cseh)szlovákiai magyar alkotó ajánló soraival. A leírásban olvasható, hogy ő dedikálta a könyvet, nyilván egyik barátjának, tisztelőjének, legalábbis jó ismerősének. Kicsit felháborítónak találom az egészet. Aztán megnyugszom – elképzelhető, hogy már ő sem él.
A szerző eszmetörténész, a ELTE TK Kisebbségkutató Intézetének munkatársa
Nyitókép: Kétségbeesett könyvtáros szobra a prágai strahovi apátságban (fotó: Jorge Royan/Wikimédia)
