•Mélyinterjúkból sűrített monológjaid novellákként hatnak. Honnan a tudománynak és a szépirodalomnak ez az elegyítése? Elméleti felismerés hajtja?
Fontos dimenziója a munkámnak, hogy megpróbálok több hangszeren játszani, a kontextuális pluralitás elvének megfelelő szövegeket létrehozni, vagyis hogy amit leírok, az több összefüggésben is releváns, legitim módon értelmezhető legyen. Szegedi diákkoromtól fogva erősen hatottak rám a népi írók: Illyés Gyulától a Puszták népe, a Kemse-monográfia, Nagy Lajostól a Kiskunhalom, Szabó Zoltán munkái… Faltam a kortárs irodalmat is, az erdélyiektől és Temesin át a Péterekig. Szép nyelven írni társadalmilag érdekes, érvényes, fontos tartalmakról, vagy hogy a szövegnek legyen ritmusa, hogy éljen, lélegezzen, mindig is számított. Krédóm, hogy a szociológia ne unalmas tudomány legyen, hogy a laikusokkal is megértessem a legelvontabb elméleteket.
A monológműfajt pedig, tehát hogy a mélyinterjúból magamat, a kérdezőt kiretusálom, a kilencvenes évektől művelem. Az Antal Z. Lászlóval alapított Replikában közöltem először ezeket a szövegeket, majd Zeke Gyulával alakítottuk több száz oldalas monológgá az ifjabb Vázsonyi Vilmossal, a páratlanul sokrétű elbeszélővel készült százötven órás életútinterjúnkat (Egy fölösleges ember élete). Fontos referencia számomra még Csalog Zsolt, illetve Donna Haraway feminista tudós sajátos, tény és képzelet határait átszakító, szép tudományos prózája, bizonyságául annak, hogy angolul is lehet ezt a műfajt művelni. Mindeközben pedig igyekszem szövegeimben kibontani a tudományos elvárások legmagasabb szintjének megfelelő elméleteket is. Valóban ritka az irodalmi igényű szöveggyártás és a rafinált elméletalkotás elegyítése a szociológiában, jóllehet ennek ismeretelméleti jelentősége sem elhanyagolható.
•Mi a habitus neked, Bourdieu-tanítványnak? És miben különbözik az identitástól?
Kezdettől a nem tudatos viselkedésformák leírására használták a szociológia klasszikusai az Arisztotelész által bevezetett hexisz fogalmát. Norbert Elias már a bourdieu-i értelemben alkalmazta a szociális habitus fogalmát A civilizáció folyamata című alapművében. A habitus közvetítő kategória: „strukturált strukturáló struktúra”. Borzalmasan hangzik ugyan, pedig a jelentése egyszerű: strukturált, amennyiben strukturálja, kondicionálja a viselkedésünket az a társadalmi környezet, ahová születünk. Azt a nyelvet, tájszólást, azokat a mozgásformákat, ízlésmintákat, értékeket sajátítjuk el, amelyek szüleink révén belénk vésődtek. Elemei, a beszédmód, a testtartás, a játékérzék nem tudatosak: a környezetünk kondicionálta viselkedésminták pedig a viselkedést strukturáló improvizációkként jelennek meg interakcióinkban. A testileg inkorporálódott, testbe vésett cselekvésre a legjobb példa a sport és a zene: ezerszer begyakorlott mozdulattal veszem le a labdát vagy ujjrenddel játszom a Mozart-szonátát. Így van ez a nyelv esetében is. A begyakorlott strukturáló struktúra szabja meg, hogy az adott helyzetben éppen mit fogok mondani. Azt, hogy pontosan mit fogok válaszolni, nem tudom biztosan, de a nyelvhasználatom és a metakommunikációm révén a környezetem számára beazonosíthatóak lesznek a szocializációm során elsajátított nem tudatos viselkedésmintáim. Azért fontos tehát a habitus, mert rámutat arra, hogy nem csupán tudatosan cselekszünk, hanem rengeteg nem tudatos, testi automatizmusban rögzült viselkedésmintánk is van.
Az interjúban szó van még
- az indentitás tudatos, a habitus automatikus, bevésődött vonatkozásairól;
- arról, hogy a habitus, különösen a plurálus habitus sokkal alkalmasabb a kisebbségi magyarok léthelyzeteinek elemzésére, mint a szokásos identitás;
- a plurális habitusból, a többnyelvűségből, a többszörös kulturális beágyazottságból adódó komplexebb létperspektívákról;
- az anyaországba áttelepült magyarok beilleszkedési nehézségeiről.
