Nagyanyám, Balog (h nélkül) Etel valamikor az 1930-as évek közepén tizenhárom éves fejjel megszökött otthonról (tiltották az udvarlójától – mondjuk, ennyi idősen nem csudálom). Feljött Pestre, elszegődött cselédnek, és több mint egy éven át semmi hír nem volt róla. Aztán dédanyám valamelyik újságban olvasta, hogy Balog Etel pesti cselédlány a fagyos Dunába ugrott, kihúzták, de élet és halál közt lebeg. Még aznap begyalogolt Mórra, onnan vonattal továbbment Fehérvárra, majd Pestre, és az akkor egymilliós Székesfővárosban megtalálta elbitangolt lányát. Persze az újsághír csak névazonosság volt, nagyanyám viszont nagyon is jól érezte magát egy zsidó orvos családnál. (Nem békültek ki soha, és nagyanyám csak akkor ment haza látogatóba, amikor édesanyám megszületett 1941-ben...)

A családunk bővelkedik az efféle históriákban. Volt, aki részegen gyufával megnézte: van-e a traktorban benzin (volt). Más úgy gondolta, a töméntelen nohaborra és pálinkára rá kellene tölteni egy kis kútvizet, csak a gémeskút kávája alacsony volt, a sógornak meg, aki ki akarta húzni, ugyanúgy keresztbe állt a szeme, mint az áldozatnak (mindketten belefúltak). Máskor egy párocska eljátszotta a Bújj, bújj, zöld ágat: a szérű végiben nyitva volt a szénaboglya aranykapuja, de a legény (és talán a leány is) elégedettségében rágyújtott – a szénában…

Borissza rokonság

Gyerekkoromban úgy gondoltam, mindenki rokon mindenkivel, hiszen mindenkit sógornak kellett szólítani. De a falu nem csupán csupa sógorokból állt, hanem minden férfi többé-kevésbé iszákos is volt, kivéve a három falu bolondját, „ők elég hülyék így is” – hangzott a nép verdiktje. Nem is adtak nekik mást, csak vizet, vagy amit a falu népe sem ivott már meg. Amit viszont azóta sem értek: mindenki direkttermőt ivott, pedig Mór Magyarországon „világhíres” borvidéke csak negyven perc volt gyerekkoromban kempingbringával. Meg persze pálinkát. Mert minden háznál főzték. Igaz, tilos volt, a fináncok meg biztosra mentek: nemcsak a szag, a tévedhetetlenül egy irányba repülő muslincák is nyomra vezették őket.

Aztán jött a büntetés meg a szégyen. Az utóbbi azért leginkább a finánc, a csendőr és később a rendőr szemében. Mert a falu össznépi hősként – mondhatnánk huszadik századi etnográfiai héroszként – ünnepelte a muszáj betyárt, a bilincsbe vert és a móri jegyzőhöz gyalog bekísért büszke elkövetőt – hiába volt a koldusszegény falunak saját jegyzője, de nem volt saját kóterje. Ráadásul a tekintetes jegyző úr ugyanúgy ivott, mint a község serdült és serdületlen lakosságának legnagyobb része, miközben élet és halál uraként lépett föl olyan ötpengős ügyekben, mint a láncra nem vert kutya, kúthoz túl közeli budi vagy trágyadomb, a közszeméremsértés, vagyis ha a gazda és háza népe nem az árnyhelyet használta, hanem csak kiment épphogy a ház mögé könnyíteni.

A lecsukott díszpinty hazakerült pár nap múlva, mely eseményt persze meg kellett ünnepelni, nyilván kellő noha és papramorgó felöntésével, ami gyakran nyaklevesbe, bicskázásba torkollott.

Fegyelmi a tekintetesnek

Az egyik ilyen „kultúresten” kivételesen megjelent a tekintetes jegyző úr, frissen, a község többnyire üres kasszájából vásárolt táskaírógépével. Az, hogy a gép a kocsmában miszlikké zúzódott, hagyján, az, hogy a jegyző tekintetes fején, szintén keveseket hatott meg: „Ész abban a sok gugyitól már úgysem volt”, mondták a népek. A falu egyetlen érettségivel bíró úriemberének kobakja éppúgy begyógyul, mint a „bugris paraszté”. Hanem az újdonült járási főjegyző pár napra rá hivatalvizsgálatot tartott, és hol kezdje, ha nem a legközelebbi faluban: a miénkben. Jegyzék a községi iratokról? Hát, van valahol… Számosállat-nyilvántartás, fedeztetési napló? No, csak meglesz mindjárt. Egyedül a katonaállítás volt rendben. Csakhogy 1936-ot írtak, Trianon pedig megtiltotta a sorozást, az utolsó lista még 1918 tavaszán készült – a vörösök 1919-es jegyzékét persze már arra a hírre elsuvasztották, hogy Horthy fővezér Fehérváron magasra emelte a nemzet háromszínű és az ellenforradalom fehér zászlaját. (Falunkban minden bizonnyal ittak a hírre, mint ahogyan tették korábban Kun Béla egészségére is.)

Baromösszeírás, eb- és emberoltási jegyzék? Rémült kapkodás – eredmény: semmi…

És a szeszfőzési adó?

A baj nem jár egyedül: és hol van a frissen vásárolt írógép?

Hát, az kivételesen épp megvolt – csak kissé átalakítva.

A jegyző ellen fegyelmi indult (az eredményét nem leltem föl), de a falunkban – egy ideig, a következő adóvégrehajtásig, bírságkiszabásig – ő volt a legnépszerűbb ember, csak utána állt az élre újra a református lelkipásztor, akinek magasröptű, zengzetes prédikációit ugyan nem értette a nép, de jót lehetett „pihengetni” közben, mi több, „angyali hangon” énekelt, miként a korabeli presbiteri jegyzőkönyvben olvashatjuk.

Szerelmi bicskázás

Egy másik eset végképp felborította a falu békéjét, és véget vetett a „mindenki sógor” hangulatnak. A kocsmához és a legények egymás közti erősorrendjének és leányhoz-feleséghez jutásuk eldöntéséhez fűződött ez is, és 1944. vége felé történt. A két főhős egyformán Balog (h nélkül) volt, István is, sógorok is – egészen addig az estéig. Mindkettőnek a zsebében ott lapult a SAS-behívó, a frontról meg folyamatosan érkeztek a rosszabbnál rosszabb hírek a „rugalmas visszavonulásokról”, „arcvonal-kiegyenesítésekről”, néha jöttek a levelek is, és menyasszonyok-asszonyok szaladtak sírva-sikoltozva az édesanyjukhoz, mert a levélben az állt, hogy a Pistát, az ő Pistájukat már ne várják haza… A Pesten szolgáló falubeli és környéki lányok is úgy jöttek haza, hogy vagy vissza tudnak menni a vágyott fővárosba, vagy nem. És látták a bombázókat húzni a „kondenccsíkokat”, sőt, Bodajk határában még egy kiugrott pilótát is fogtak. (A szerencsétlent, aki többé-kevésbé épen ért földet, először a helyi volksbundisták fel akarták koncolni, de elálltak a tervüktől, mert úgy látták, feketére égett. Az amerikai nem tudta mire vélni a dolgot; a bokája eltört ugyan, de különben kutya baja sem lett. Csak amikor a szénagyűjtő, síró-rívó asszonyok elkezdték tejföllel kenegetni, kezdte kapisgálni: fekete volt az istenadta…)

Hogy a világvége-hangulat okozta-e, vagy az, hogy Zsuzsi egyszerre fogadta el mindkét legénytől a vásárfiát, mézeskalácsot, szép szót, saját vagy innen-onnan kimásolt versezeteket, sőt csókot és ölelést, nem tudni.

Egy tény: a kakaskodásnak az lett a vége, hogy a két Balog legény kést rántott, és egyikük, az amúgy ünnepelt parasztpiktor, aki megfestette Őfőméltósága Horthy Miklós arcképét is, díjat is nyert vele, és e sorok írójának már említett nagyanyjáét is, véresen és beleit kezeiben tartva terült el a porban.

A szekér vágtában vitte a haldoklót Mórra, ahová hamarosan megérkezett a vármegye mentőautója is – Székesfehérvárt valószínűleg épp nem bombázták, tán már nem is nagyon volt miért. Hiába: a Pista sógor még a Fiat mentőgépkocsiban kiszenvedett.

A párbaj győztesét, vagy inkább életben maradottját a bíróság gyilkosság miatt ítélte el. A bűnös Székesfehérváron töltötte a kimért idejét, pontosabban várta a másodfokot, és valószínűleg a kötelet (a behívó miatt mindketten jogilag már katonák voltak). De nem a tárgyalás jött el, hanem a Vörös Hadsereg, amely „felszabadította” Székesfehérvárt, vele együtt pedig a börtönt és a fogvatartottakat. Fehérváron, meglehet, kevesen gondolták ezt felszabadításnak – nagyanyám mindig az „ostrom végét” emlegette –, de a rácsvilág lakói mindenképpen valami ilyesmire gondoltak (előzőleg már a kisebb bűnösöket szélnek eresztették, néhányuk meg – később a vesztükre – felcsapott nyilasnak).

A felszabadított késelő nem volt ostoba. Tudta, hogy a faluban mindenki, talán még az áldozat rokonai is inkább balesetként tekintenek a dologra, hisz mindkettőnél kés volt, az pedig, hogy melyikük került a falu temetőjének a hantjai alá és melyikük csendőrkézre…

Csakhogy a falu véleménye egy dolog – a bíróságé egy másik. Neki viszont néhány hónap a hidegen éppen elég volt.

Amikortól nem mindenki sógor

Ezért a Pista sógor hazament. Előtte, biztos, ami biztos, belépett az MKP-be, ugyan Marxról meg ilyesmiről nem hallott sosem, de sebaj – gyanította: a falubeliek sem hallottak…

Hazament hát, és ő lett a Nemzeti, majd a Földosztó Bizottság elnöke. Ugyan felosztható föld alig volt, az is nagyobbrészt erdő – de ő lett a „góré”. Zsuzsi kezét is elnyerte. Aztán a tanácselnöki és a begyűjtési felelősi tisztet is megkapta jutalomként.

Csak a falu nem felejtett. Nem a gyilkosságot és nem Zsuzsit – hanem a padlássöprést, a téeszbe pofozást, a falu főterén étlen-szomjan kikötött barmok és lovak parasztszíveket szaggató bőgését-nyerítését, az olykor börtönnel végződő feljelentésförgetegeket. És mindezt Pista nevéhez kötötték. Amelyet a Gyilkos epitheton ornansszal egészítettek ki.

Mi hajtotta Balog Istvánt?

A lelkiismeret-furdalás? Az előre menekülés? Vagy csak a menekülés?

Ki tudja?

De onnantól kezdve már nem volt sógor mindenki. Még gyerekkoromban is állt a szabály: az ott a Balog sógor, előre köszönj. De amaz a Balog a Gyilkos famíliájából való. Fordítsd el a fejed!

Nincs békülés?

Hogy a falunkban van-e, nem tudom. De nagyanyám, aki a prolinegyed közepén, a VIII. kerületi Diószegi–Kőris utca sarkán lakott, egyetlen díszt tett ki a falára, azt a festményt, amely őt ábrázolta tizenhét évesen, menyasszonyként, és amelyet ugyan a Piktor Pista alkotott, de a Gyilkos Pista családjától kapott egykor nászajándékba, talán baráti jobbként is.

„A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés?”

 

A szerző társadalomtörténész

 

Nyitókép: Benjamin Gerritsz Cuyp (1612–1652): Verekedés parasztok közt, Holburne Museum/Wikimédia