Emlékszem, gyerekkoromban titokban olvasgattam szüleim szalaggal átkötve őrzött szerelmes leveleit, amelyekben a huszonkét éves fiatalember magázva szólítja a nála is fiatalabb leányt. Amikor Madách Imre leveleinek kiadásán dolgoztam, mosollyal az arcomon jegyezgettem le megindító megszólításait, köztük a jóbarátjának, Szontagh Pálnak kedveskedő levélkezdését: Lelkem jobb fele!

A régi levelek kezdete és vége egyfajta nyelvi szertartás volt.

A jászberényi polgárok Balassi János várkapitánynak, reneszánsz költőnk édesapjának a hitükről is tanúskodó jókívánsággal kezdték levelüket: Az hatalmas Isten tartsa meg te nagyságodat minden javával. Azt nem tudjuk, hogy annak a XVII. századi jobbágypanasznak a megfogalmazója, aki az esztergomi káptalantól már sokadjára kért segítséget a vitás birtokhatárok ügyében, vajon mennyire őszintén írja levélkezdő köszöntőjét: Alázatos szolgálatunknak ajánlása után Nagyságtoknak, Uraságtoknak minden jót és üdvösséges egészséget boldogul megadatni kévánunk. Az azonban bizonyos, hogy nem egyszerűen Kedves vagy Tisztelt jelzővel illették a megszólítottat elmúlt évszázadainkban, hanem hasonló kötelező formulák nyitották a leveleket. Nem volt olyan levél, amelyben – jó keresztényhez méltón – ne kérték volna Isten áldását a levél címzettjére.

Mennyivel szívhez szólóbb ennek az 1600-as évekbeli levélindító jókívánságnak az üzenete:

Isten ő szent fölsége kedves jókkal áldja Nagyságtokat és Kegyelmeteket, mint amikor egy munkatársamtól úgy kapok villámpostát – nevezzük így az ímélt –, hogy nincs benne levélformához illő megszólítás, csupán az élőbeszédre jellemző Szia! nyitja, és az Üdv zárja. Olykor egy hangulatjel is elegendőnek tűnik, hogy keretezzük az üzeneteinket.

Levélformuláink változása nem pusztán stilisztikai vagy retorikai elemek története, hanem legalább olyan mértékben ad képet arról, milyen a nyelvi érintkezések kultúrája. Mai,

demokratikus együttéléshez szokott világunkban nehezen tudjuk elképzelni,

hogy a régebbi korokban még a nemes emberek is szolgálatukat ajánlották búcsúzásként. Korábban természetes, sőt kötelező volt ez, míg ma a maradok tisztelettel szókapcsolatot is túlzónak és modorosnak találjuk. Még ha nem tudjuk is, de amikor kimondjuk a Szervusz! köszönésünket, akkor is szolgálatunkat ajánljuk, hiszen ez a servus humillimus kifejezés rövidült formája, és azt jelenti: alázatos szolgája.

Idővel a mondatok megrövidültek,

a finom nyelvi gesztusok eltűntek. Nem arról van szó, hogy romlik a nyelv, hogy siratóének kíséretében temetjük múltbéli kifejezéseinket, csupán nosztalgiázunk egy-egy tetszetősebbnek ható megfogalmazáson vagy azon időn, amikor a digitális kor még nem írta át a kapcsolatok nyelvi koreográfiáját. Azt azonban érzékeljük, hogy az egykori levélformulák mögött nyelvi hagyomány, erkölcsi mérce áll, az a fajta tapintat, amely megköveteli, hogy a másik emberhez meg kell érkezni.

Hajdan egy levél megírása időt vett igénybe,

sőt, bizonyos korokban még írni-olvasni tudó embert sem volt könnyű találni. A literátor vagy a jegyző többnyire lúd tollából faragta meg pennáját, tölgyfa gubacsából vagy diófa kopáncsából, abból az erős színt adó, zöld, húsos burokból készítette tintáját, netán kormot vagy vasgálicot kevert hozzá, a pennáját néhány szavanként a tintatartóba mártotta, majd mindezek után kimódolt, kalligrafikus zsinórírással szépen formált mondatokat jegyzett le. Nincs idő? Vagy megváltozott az emberek viszonya egymáshoz? Az üzeneteink és a cseteléseink (egyre kevésbé „leveleink”) megszólításainak változása nem csupán nyelvi megoldásokról szól, hanem az emberi-társadalmi kapcsolatok értékéről is.

Micsoda jóleső érzéssel töltött el minap az elektronikus postafiókomba érkező levél búcsúmondata:

Istentől megáldott napot kívánok Önnek!

Megidézte kissé a régi levelek világát. Amikor a nyelvből eltűnnek a figyelem apró formái, vajon nem tűnik-e el velük valami az emberi kapcsolatok kultúrájából is? Márai Sándortól tudjuk, hogy „A barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény.”

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán/Gemini