A köznevelési rendszer első, alapvető intézményeitől a közoktatás alap- és középfokú létesítményein át a felsőoktatásig sok szó szolgál a magyar nyelvben az oktatást-nevelést végző személy megnevezésére.

A XIX. században élt Szabó Endre pedagógiai szakíró, egyben gyakorló pedagógus írásaiban találkozhatunk először az egykori óvodákat jelölő

gyermekkertekben nevelőmunkát végző gyermekkertésznő

kifejezéssel. Ő volt ugyanis az első, aki Németországban járva, megismerkedve Friedrich Fröbel reformpedagógiai gondolkodásával 1872-től Magyarországon is megszervezte az Országos Fröbel Egylet gyermekkertésznő-képezdéjét, s több magyarországi gyermekkertet hozott létre. Tudjuk, hogy Brunszvik Teréz ennél korábban, 1828-ban Budán már alapított kisdedóvót. Úgy tűnik, az eltérő elnevezések egymás mellett élése a pedagógiai módszerek különbségére utal. A két szó párhuzamos használatára több adatot is idézhetünk. 1882 és 1885 között jelentek meg a Kisdedóvók és Gyermekkertésznők Lapjának számai. Az 1884/85-ös tanévből fennmaradt egy debreceni tanfelügyelői jelentés, amely a városban működő kisdedóvodákról és egy gyermekkertről tájékoztat.

Régi lapokban találkozhatunk olyan újsághirdetésekkel, amelyekben

gyermekkertésznő ajánlja magát gyermekek mellé.

A mai magyar beszélő gyakran angolból átvett kifejezéssel nevezi meg ezt a személyt: babysitter. Bár a gyermekkert a német Kindergarten szóból keletkezett tükörfordítással, mégis szemléletesebb kifejezés, mintha az angol szóból fordítva bébifelügyelőnek neveznénk e nemes munkát végző nevelőt. Mert nemcsak felügyel, hanem ahogy a kertész gondozza a csemetét egy kertészetben, úgy a gyermekkertésznő is segíti a fejlődésben a gyermeket, akit gyakran szintúgy csemetének, növendéknek nevez a magyar. Akár egy fa, akár egy gyermek akkor növekszik, ha megfelelő nevelésben részesül, a pedagógus pedig növel, más hangzóval mondva: nevel. A nevelés tehát növelés. A nevelő és a gyermekkertész – a metaforikus gondolkodás jelentéskeretében – ápol, gondoz, törődik, óv, oltalmaz, (el)ültet valamit, például a fejben.

A tanár, a tanító, a tanoda, a tanonc főnevek és a tanul, tanít igék szócsaládjának az alapja, a tan- tő a magyar nyelv ősi szókészletének része. A finnugor nyelvekben és a törökben is meglévő tanu- szótő azt jelenti: ’hozzászokik’, illetve a mongol nyelvben létezik egy tani- alakváltozatú tő, amely szintén hasonló jelentésű: ’elismer, elfogad, tud’. Ha megtanultunk valamit, ezek szerint ahhoz már hozzászoktunk, azt már elfogadtuk, magunkénak tudjuk. Az óv szavunk is ősi örökség. A szavak képzett változatai, akár a tan-, akár az óv- származékai többnyire nyelvújítási szavak.

Nyelvünk szavai tükrözik a nép gondolkodásmódját.

A szótörténeti-etimológiai megközelítés objektivitásán kívül felemelő érzés tudni, hogy a tan és a tud szavak ősi szókészletünk tagjaiként egyidősek a létezést és a legalapvetőbb tevékenységeinket jelölő igékkel. Ugyanabból az időből származnak, mint az él és a nyel szavunk. Hiszen a tanulás és a tanítás, az ismeretátadás és az ismeretszerzés is olyan alapvető, mint a létezés, ösztönszerű tevékenység, csakúgy, mint az evés és az ivás. Tudás nélkül nem képes élni a mindennapjait sem egy ősi, sem egy modern társadalomban létező ember. Az intézményesüléssel ugyan kibővült a képzett szavaink sora, de a tanítási-tanulási tevékenységre utaló magyar szókincs hordozza magában az ősi jelentéseket és a magyar beszélők metaforikus gondolkodását erről a szép tevékenységről.

 

Nyitókép: Grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini