Itt ez a fiatalember, aki egy koncertzongorista virtuozitásával igazodik el az Instagram és a TikTok algoritmikus labirintusaiban. Négy különböző platformon folytat párhuzamos beszélgetéseket, és már-már természetfeletti képességgel tudja befogadni az egyszerre tucatnyi közösségi médiából özönlő információáradatot.
Beültünk az autóba, és elindultunk az Alpok lenyűgöző hegycsúcsai felé, hogy az évezredek óta szemlélődésre-elmélkedésre késztető természeti tüneményeket megnézzük, ám negyvenhét másodperc nem sok, annyi sem telt el, s a telefonja reflexszerűen ismét előkerült a zsebéből.
Könnyű és helytelen volna ezt kapásból mint újabb generációs különbséget elutasítani, miatta ismét az ősi, unalmas panasznak hangot adni: „Jaj, ezek a mai gyerekek…” Az igazság bonyolultabb, és szerintem aggasztóbb is. Az okostelefonos nemzedék a maga digitális jártasságával az érintkezés valódi formáját gyakorolja. Azok, akik nem emlékeznek a régi jó Nokiára (amelyet hetente egyszer dugtunk a konnektorba a feltöltéshez), pillanatok alatt több információt találnak a globális politikáról, a klímatudomány állásáról és a társadalmi igazságosságról, mint amennyit én az ő korukban. Kontinenseken átívelő barátságokat szőnek, olyan sokszereplős projektekben vesznek részt, amelyeket én el sem tudtam volna képzelni, és példátlan kifinomultsággal elegyednek olyan kulturális eszmecserébe, amely nekem analóg ifjúkoromban nem adatott meg. A baj nem az, hogy unokaöcsém és barátai kommunikálnak. Hanem az, hogy valójában nem kommunikálnak. Össze vannak kapcsolva, de nincs kapcsolatuk.
Az esszé a továbbiakban az udvariasság és figyelmesség, a „körültekintés” térbeli vonatkozásairól, a virtuális megismeréssel történő tér- és jelenlétvesztésről szól, illetve korunk válságában a jelenlétre nevelés szükségességére hívja fel a figyelmet.
