Ludassy Mária azon kevesek közé tartozott, akik pályájuk egészét ugyanazzal a világszemlélettel futották be, és semmilyen külső változás, legyen az szűkebb akadémiai vagy a legtágabb rendszerváltás, sem késztethette arra, hogy köpönyeget fordítson – vagy akár csak kirázza. Egyetemi ember volt ízig-vérig, a nagybetűs professzorok közé tartozott. Azt a hagyományt építette és tartotta meg (és aligha haragudna meg, hogy máris hagyományt emlegetek vele kapcsolatban), amelyben a tudománynak, a filozófiának és történetének szolgálata egyúttal a közgondolkodás legmagasabb művelését is jelentette. A Gyorsuló Idő sorozatban megjelent kis kötetei valóban népszerű olvasmányok voltak, már a hetvenes-nyolcvanas években afféle lélegzőnyílások, amelyeken keresztül a magyar értelmiség egy kicsi szabadabb levegőhöz jutott. Művelt ember könyvespolcán mindenképpen volt egy-két Ludassy-kötet.
Fő kutatási területe a francia forradalom eszmei környezete, elő- és utóélete, annak teljes spektrumát lefedve. Nem riadt vissza sem Maximilien Robespierre, sem Joseph de Maistre komolyan vételétől (messzemenően méltányolta például a konzervatív kritika filozófiai érdemeit), a szélbalt és a széljobbot képes volt egységben szemlélni (a két terminus túlságosan harsány, de hát az egész forradalom is az volt), miközben valódi hőse az egalitárius, racionalista, de a szélsőségeket elutasító s a nők egyenjogúságát is komolyan hirdető Nicolas de Condorcet volt és maradt, akit különleges becsben tartott, és talán képviselt is. Már a késő Kádár-kor Magyarországán sem voltak sokan, akik a francia politikai gondolkodás univerzális értékeit ennyire átlátták volna – azóta pedig még annyian sem. A fő tájékozódási irány az angolszász liberális (Rawls, Dworkin, Raz, Berlin) és konzervatív (Burke, Oakeshott, Kirk, Scruton) tengely lett. A német társadalomelmélet és a francia kritikai elméletek (Bourdieu, Foucault) egyaránt a mellékhadszíntérre szorultak. Ludassy természetesen tisztában volt ezzel a változással, sőt, az elsők között értekezett Hayekről, Rawlsról magyar nyelven, s igyekezett saját baloldali-egalitárius liberalizmusát hozzájuk képest is elhelyezni. Mint sokan mások, ő is tudott kapcsolódni Bibó Istvánhoz, a radikális demokratához, a haladás elkötelezettjéhez. Ez az elkötelezettség Magyarországon mindig picit franciás beütésű volt és maradt, s ameddig Petőfi a nemzet első számú kánoni költője, addig a magyar szellem mindig kicsit francia is lesz.
De ismétlem, Ludassy – ahogy a nagy párizsi magyar, Fejtő Ferenc is – egyetemes horizonton gondolkodott. Kétszáz évvel a forradalom után – amelynek terrorját sosem szűnt meg egyértelműen elutasítani, ezzel egyébként a hivatalos marxizmusnak mindig következetesen ellentmondva – nyilván könnyebb bölcsebben és nagyvonalúbban szemlélni a történelemnek ezt a fordulópontját, a kölcsönös megértést komolyan véve. Ezt Ludassy Mária magyar viszonyok között is példaszerűen képviselte. Azon kevés liberális gondolkodó közé tartozott, akik az eszmék küzdelmét nem kívánták politikai harccá alakítani. Természetesen tudta, hogy a politikai harcot gondolatokkal is vívják, de úgy vélte, hogy a végzetes félreértésekből és túlzásokból nem tilos tanulni. Félicité de Lamennais tragikus pályafutásában alighanem ezt is látta: egy lehetséges katolikus megújulás félresiklását, amely mögött apokaliptikus összecsapás látomása húzódott meg: az egyik olvasatban a jó és a gonosz, a másikban a haladó és a reakciós világnézet engesztelhetetlen és a másik teljes megsemmisítését egyedül elfogadhatónak tartó világkép. Erre a világképre sosem tudott s nyilván nem is akart ráhangolódni. Így vált lehetségessé, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként vett részt például Gájer László katolikus teológusprofesszor doktori védésében, hiszen a választott téma – Lord Acton liberális katolicizmus kísérlete – áttételesen, de egyértelműen a Ludassy-féle szellemi tájékozódáshoz volt köthető.
Ami pedig habituálisan is megvédte attól, hogy kopogó doktrinerség vagy lándzsarázó düh irányítsa pályáján, az a címben is jelzett leheletfinom és hihetetlenül elegáns irónia, a humor és a komolyság keverékének csak általa ismert receptje. Nietzsche időnként mély és szellemes, időnként lármásan gúnyos iróniája éppúgy távol állt tőle, mint a lapos relativizmusé – Ludassy iróniája a távolságtartás, a megértés, a szelíd mosoly humora, amelyet egyszerűen nem lehetett nem élvezni, sem élőben, sem esszéiben és könyveiben. Most már csak azokban lehet. De lehet.
Nyitókép: Ludassy Mária (fotó: Virág Orsolya, CC BY-SA 3.0 / Wikimédia)
