Demeter Tamás tanulságos cikkében kísérletet tett a magyar filozófiai gondolkodás történetének leírására, azon minta alapján, amelyet ő szociologizálónak nevez. A megközelítés szépen kidolgozott, komoly felkészültséget, részletes meggondolást feltételez.
A szociologizáló megközelítés indítéka a szerző szerint „az ész mérhetetlen esendőségének tapasztalata”, amelynek közegében „a racionális érvelés hatástalan az organikusan vagy oktrojáltan rögzült szokásrenddel és szimbólumokkal szemben”. E felismerés szerint racionális opciót jelent „a racionális rekonstrukció” elvetése és a történeti-szociológiai felfogás kiemelése. Mindezt a szerző filozófiainak nevezi, mivel „vagy sajátosan filozófiai érdeklődés, vagy legalábbis impliciten hagyott filozófiai elköteleződések mozgatják”. S mindez „hagyomány, mert sem mozgalmak, paradigmák vagy kutatási programok jegyeit nem viseli”.

Ennek kapcsán természetes módon ötlik fel néhány kérdés, amelyek a mélyebb megértésre irányulnak:
a) Milyen elméleti megközelítéssel van dolgunk e felvetésben? b) Mi a racionális tartalma? c) Mennyiben fedi le ez a felvetés a magyar gondolkodás gazdagságát? d) Hogyan kapcsolódik a filozófia évezredes hagyományához? e) Mit jelent itt a hagyomány? f) S végül, de nem utolsósorban: Mi a gondolkodás feladata?

Ad a): A proponált tétel formailag részleges állítás, melynek tartalma: legalább egy olyan X létezik, amelyre P jellemző, azaz a szociologizáló hagyomány képviselője. Mint hipotézis a tétel ennél többet mond: a legtöbb vagy a legtöbb mérvadó X olyan, ahogy P jellemzi, azaz a legtöbb magyar filozófus a szociologikus felfogást vallja. Ebben a formában a tétel empirikus hipotézis, amely konkrét adatok alapján többségi állítást képez. Itt két problémába ütközünk: Egyrészt problematikus az empirikus halmaz meghatározása, azon filozófusok körének kijelölése, akikre az elmélet áll. S nemcsak azzal a nehézséggel szembesülünk, hogy ki számít szociologizálónak, hanem azzal is, hogy egyes gondolkodók az életpályájuk során több változáson is keresztülmennek. Másrészt a tétel szükségképpen hipotézis marad, olyan elmélet, amely kiszolgáltatott cáfoló erejű tényeknek, azaz jelentékeny filozófusok létének, akik ellenpéldái a szociologikus megközelítésnek. Mivel az indukciós alap meghatározása problematikus, a hipotézis gyenge marad.

A tétel további problémája: a filozófiatörténet filozófiatörténeti (nem pedig filozófiai) értelmezése szerint nem a gondolkodás áll a középpontban, hanem a történet, amelyet rekonstruálunk, miközben elfeledjük, hogy maga a rekonstrukció filozófiai feladat, amelyet mint ilyet szükséges tisztázni. Vagyis: a „szociologizáló” elmélet maga nem szociologizáló elmélet, ezért ellentmondás jön létre az elmélet proponálása és annak tartalma között.

Ad b): Az előbbihez kapcsolódva járulékos ellentmondásként jelentkezik, hogy „a szociologizáló hagyomány” fogalma a racionalitás (vagy bizonyos racionalitás) tagadásán alapul. Ám ez kérdéses, mivel a szerző modellje, miközben az ész „mérhetetlen” irracionalitására hivatkozik, azt racionálisan kívánja feldolgozni.

Ezen túlmenően a teljes körű (szisztemikus, holisztikus, enciklopédikus) megközelítés tisztázhatja a lehetséges modellek tipológiáját. Ha „szociologizáló hagyományról” beszélünk, azt is tudni szeretnénk, miféle egyéb modellek léteznek. Egy adott modell nevesítése szükségképpen modelltipológiát feltételez, amelynek tartalmát érdemes tisztázni, ezen belül rámutatni arra, hogy melyik miért alkalmazható vagy miért nem alkalmazható. Az előbbire nézve a szerzőnek vannak fontos állításai (a racionalitás magyarázó erejének meggyengülése), de a tipológia kifejtésével adós marad. Ebben szükség lehet például a metafizikai, logikai, jogi, etikai, vallási, politikaelméleti, történetfilozófiai modellek rövid bemutatására és annak felmérésére, hogy ezek a modellek miért nem alkalmasak a magyar hagyomány leírására.

Ad c): Túllépve a korábban divatos, de alaptalan felfogásokon (mint például a magyar filozófia létének tagadásán), a szerző – véleményem szerint helyesen – elismeri, hogy létezik magyar filozófiai „hagyomány”, amely karakteres produktumokkal bír. S nemcsak az általa említett szerzők műveiben, hanem olyanokéban is, mint a maga korában jól ismert Brandenstein Béla, vagy a már-már elfeledett Gondos-Grünhut László, illetve napjainkban az életművét egyre magasabb szintre emelő John Kekes és a nemrégiben elhunyt Vető Miklós. De említsük meg saját nemzedékem talán legalaposabb szerzőjét, Tengelyi Lászlót, aki mind filozófiatörténetileg, mind elméletileg a legfelkészültebbek közé tartozott. Ezen ellenpéldák mutatják, hogy a szociologizáló elmélet masszív ellentényekbe ütközik. Továbbá a magyar filozófiai gondolkodás folyamatos genezisben van: egyre-másra bukkannak fel oly tehetségek, akik a következő évtizedekben futhatják ki magukat; s közülük több olyan is van, aki a proponált elmélet keretében nem helyezhető el.

Ad d): Az a kérdés egyelőre nyitott, hogy a szociologizáló hagyomány hogyan viszonyul a filozófiai gondolkodás egészéhez (s itt a hagyomány szót a szerző értelmezésében vehetjük). Miként másutt igyekeztem megmutatni, e hagyomány döntő vonala – jól értve – vallásinak nevezhető. Ez a magyar gondolkodásra is áll, azok közül is többekre, akiket a szerző név szerint említ. Két szélső példát hozva: Polányi Mihály és Heller Ágnes egyaránt kifejezte kötődését e vonulat meghatározó elemeihez. S hozzátehetjük, a jelzett tematika tagadásaként kialakult fejlemények ugyancsak a tematika sajátos részeiként érthetők (a gondolkodás kenotikus fogalma szerint). Így szükségképpen eljutunk a „mi a filozófia?” kérdéséhez; s neki kell látnunk azon önálló felfogás kifejtésének, amely támaszkodhat ugyan történeti mozzanatokra, mégis kidolgozottnak, azaz holisztikusnak és fogalmilag konkrétnak kell lennie. Nem ismerünk jelentékeny gondolkodót, akinek munkáiban ne lennének meghatározók azok a kulcsfogalmak, amelyek kifejtése utat nyit gondolkodásának egészéhez. A kortárs magyar gondolkodásra – a marxista diktatúra előzményeiből eredően – sajnos ma is jellemző egyfajta történeti elfogultság, amely a gondolkodást összetéveszti a történeti szereplők naiv bemutatásával. Régebben az tehetett valakit elfogadottá, hogy listázhatta egy-egy gondolkodó állítólagos nézeteit. Mindezt anélkül, hogy alapvető (s az adott korban kényesnek számító) filozófiai kérdéseket feltett volna. E felfogás kérdésessége világos; s a megközelítés a történeti elfogultság, vagy – ennek ellenhatásaként – az abszurd szkepticizmus formáiban ma is akadályozza a voltaképpeni gondolkodást.

Ad e): A „hagyomány” kifejezés kapcsán fontosnak vélem a tradíció elkülönítését a hagyománytól.
Az előbbi a dogmatikus iskolaképződés kifejezése lehet, az utóbbi viszont a megújító gondolkodásé, amely a gondolkodás mélyrétegét képezi, és összefügg azzal a kérdéssel, hogy mi egyáltalán a filozófia. A „hagyomány”, alaposabban értve, nem egyszerűen az iskolás vagy módszertani egység alacsonyabb szintje, hanem a voltaképpeni értelemképződés időbeli vetülete.
A szerző kiváló zenefilozófus, ezért megengedhetőnek tartom a zenei hasonlat alkalmazását: miként a zenei hagyomány nem jelent iskolát vagy szorosabban szerveződő irányzatot, hanem kiemelkedő szerzők szabad kapcsolódását, amelyben a sajátos, kreatív, eredeti újítás a meghatározó – közhelyes példaként említeném a Mozart–Beethoven viszonyt –, úgy a filozófiai hagyomány is komplex folyamat, amelyben a formáló erő nem iskola- vagy módszerspecifikus, hanem ezeknél mélyebb és átfogóbb hatásösszefüggés, amelyben az egyes alkotók újszerűen rendezik el az előzményeket. Legyen szabad itt Vető Miklós munkásságát említenem, aki nemcsak a filozófiai hagyomány egészében gondolkodott, hanem kidolgozta saját felfogását is („a kiterjesztett metafizikát”), amely körül értelmezéseit kialakította, az előzményeket elrendezte. Az efféle rendezőelv nyitott a további kritikára, sőt éppen ez a nyitottság mutatja a gondolkodás hagyományképző erejét.

Ad f): A fentiekből adódik a gondolkodás feladata: ha befogadjuk azok állítását, akik „a filozófia végéről” szóltak és szólnak – s ezt helyesen eszkatologikusan értik –, úgy lehetővé válik a gondolkodás holisztikus felfogása, amely részben kritikusan felöleli a filozófiainak nevezett gondolkodást, részben műfajilag, tartalmilag, kifejezésmódban is újszerűt alkot. A magyar nyelv alkalmas az efféle alkotásra; olyan gondolkodást képes létrehozni, amely nem csupán alulról felfelé, hanem felülről lefelé építkező, egészben gondolkodó, azaz szisztemikus, holisztikus és enciklopédikus.

Elismerhető, hogy a gondolkodás ezen felfogása az elmúlt, nagyjából harmadfél évszázadban a történetileg fenomenológiának nevezett irányzatban rajzolódik ki. Ez a név csupán sajátos, ám történetileg és etimológiailag indokolt elnevezése annak az erőtérnek, amely a gondolkodást lényegileg formálja. A magyar gondolkodás ezen a hatásösszefüggésen belül sajátos fejleményt mutat, mely a modern fenomenológia forrásvidékén ered, majd újabb és újabb hullámokban támadt fel az elmúlt száz év során. Az ekképpen kibontakozó hagyomány a maga tematikus és formai gazdagságával meghatározó a magyar nyelvű, magyar eredetű gondolkodás jeles példáiban. A „szociologizáló hagyomány” érintkezik ezzel a gazdagsággal, ám véleményem szerint nem írja le azt, ami a magyar gondolkodásra mélyebben és átfogóan jellemző; és nem mutatja meg beágyazódását a filozófiai hagyomány egészébe. Ezen egész megszólaltatása releváns mind a hagyomány elrendezésében, mind a jelen megértésében; s nyitott arra a jövőre, amelyben új értelmezések jelennek meg.

Összegezve: Demeter Tamás a kortárs magyar gondolkodás kiemelkedő alakja, aki máris széles körben hat mind önálló munkáin, mind tudományszervező tevékenységén keresztül. Külföldön is jól ismert elsőrangú publikációi által, amelyek kiváló folyóiratokban jelennek meg. Ezért a jövőben is rendkívül fontos munkákat várhatunk tőle a magyar és az egyetemes filozófiatörténet elméleti és történeti kérdéseiben. A magyar gondolkodás elméleti összefogása és értékelése a szociologizáló hagyomány keretében alaposan kidolgozott hipotézis, alkalmazása komoly eredménnyel kecsegtet. Egészében véve kezdete lehet annak a holisztikus-szisztemikus munkának, amely a szükséges kulcsszavak beazonosításán keresztül a bölcseleti megértés elsődleges formája.

Borítókép: Mattia Preti (1613-1699): Boethius és Philosophia (c. 1680)