Mindig azt hisszük, hogy velünk kezdődik a történelem. Fokozottan igaz ez a magyar történetírásra, amelynek képviselői nemegyszer úgy tesznek, mintha elődeink nem jutottak volna fontos módszertani felismerésekre, nem szembesültek volna azokkal a problémákkal, amelyeknek mi magunk is nekiveselkedünk. Elég arra gondolnunk, hogy a public history fogalma relatíve friss fejleménynek tűnik, holott közvélemény és történettudomány, populáris emlékezet és szakmai teljesítmény egymásnak feszülése régóta ismert jelenség. Az, hogy egy történész nem foglalkozhat csupán kutatási témájának szűken vett forrásanyagával, hanem számot kell vetnie munkássága közéleti következményeivel, s nem tehet úgy, mintha személye nem lenne jelen, miközben tollát vezeti vagy a billentyűket kopogtatja, már egy ideje velünk élő evidencia.
Példának okáért a Századok 1969-es évfolyamának első számában Történész-szemmel a Fényes szelekről címmel jelent meg egy bírálat. Berend T. Iván a korszak mély érzelmekről és élénk szellemi útkereséséről árulkodó vitájában tette le a maga garasát. Jancsó Miklós NÉKOSZ-filmje megmozgatta a kortársakat. Egy évvel jártunk az 1968-as reformok, az új gazdasági mechanizmus reményeinek elhamvadása után, és sokakban motoszkált a nyilvánosan ki nem mondható kérdés: Lehet-e alternatív modellje a szocializmusnak? Vagy erőteljesebben fogalmazva: Van-e még értelme kommunista jövőről gondolkodni? Voltaképpen
az akkor még csupán emelkedőben, igaz, merészen emelkedőben lévő, alig harminckilenc éves történész rá oly jellemző módon tett hitet a reform mellett.
Rövid vitacikkéből két fontos szempontot emelhetünk ki: a szellemi horizont tágasságát, illetve a forradalmi hevület és az óvatos reform közötti választást. Berend T. Iván – aki a nála néhány évvel idősebb közgazdász kollégája névazonossága okán illesztette nevébe a megkülönböztető betűt – egyrészt hallatlanul gazdag humán műveltségről és érzékenységről tett tanúbizonyságot, amikor Bach és Bartók dallamait, Van Gogh és Chagall színeit, Solohov és Gladkov mondatait hozta fel igazolásul a művészi önkifejezés, így Jancsó alkotói szabadsága mellett. Ez pályájának, sokak által kedvelt esszéinek, de átfogó igényű szintéziseinek is a titka: az egyetemes és a magyar szellem egészét tudta és akarta magához ölelni, miközben a legmagasabb szinten művelte a szaktörténészi hivatást. Másrészt a fényes szelek nemzedéke, amelyhez voltaképpen maga is tartozott – hiába nem falun nőtt fel, és a vészkorszak kényszerítette élete első, drámai utazására – az 1945 utáni friss levegővétel gyermeke maradt életre szólóan. Ahogyan az Isten háta mögötti pusztákról, falvakról, álmos levegőjű, fullasztó atmoszférájú kisvárosokból érkezett népi kollégisták, úgy a Dachauból hazatérő fiatal fiú is abban bízott, hogy tényleg megforgatják az egész világot.
Ahogyan évtizedekkel későbbi memoárjában is felidézte a lázas időket: „A háború utáni világ izgatott, felfokozott közegében nagy erővel fordultam a szociális eszmék felé. A falu világát személyes tapasztalatból nem ismertem. A népi írók azonban különösen felkeltették érdeklődésemet. A Puszták népe révén úgyszólván átéltem a falusi cselédsors megaláztatását.” Ezt a szellemi izgalmat nem feledte: bár családját a társadalomtörténész pontosságával az alsó középosztály körébe sorolta, mégis az első generációs értelmiségiek kielégíthetetlen kíváncsiságával és nyitottságával fordult a műveltség forrásai felé. A kezdetet később sem engedte elhalványulni, ezért állhatott ki 1969-ben nem is annyira a film, mint inkább a szocializmus jövőjéről szóló szabad vita – már amennyire ott és akkor egyáltalán lehetett ilyesmiről szólni – lehetősége mellett.
„Hátrahagyott történészi életműve hatalmas és megkerülhetetlen. S azonnal hozzá kell tenni: marxista történészi életmű, mert e nélkül teljesítményéről aligha lehetne beszélni.” Mesteréről, Pach Zsigmond Pálról írta e sorokat 2001-es nekrológjában Berend T. Iván, de róla is elmondhatjuk ugyanezt. Hiszen Marx termékenyítő kritikája nélkül a világ szegényebb lenne. A törekvés, hogy a modern társadalom és gazdaság vizsgálatát emeljük be a história sáncai mögé, komoly eredményeket hozott. Nem csupán az Annales iskolája nem született volna meg enélkül, de a keresztényszocializmus vagy Szabó Dezső és Németh László gondolkodása is másként alakult volna, ha nem válik alapolvasmánnyá A tőke. Az, hogy Marxtól sokfelé vezettek az utak, persze voltaképpen magától értetődő kijelentés lenne.
Ezen utak egyike a szociáldemokrata reformizmus volt, melyre talán hamarabb rálépett Berend T. Iván, mint ahogy saját maga gondolta volna.
Felületes, megejtően egyszerű történelemszemléletet tükröző írásokban olvasni, hogy kommunista politikus volt, miközben azt a tényt, hogy milyen magasra jutott magyar történészként az egyetemes történetírói világban, valahogy kevésbé szokás taglalni. Ám ettől még ne tagadjuk le a tényt, hogy ő tényleg politikus is volt, szenvedélyesen és mélyen érdekelte a kor, amelyben élnie adatott és kellett. Éppen az emlékéhez, tudományos nívójához nem lennénk méltók, ha Berend T. életművének politikumát tagadnánk. Úgy vélem, hogy nem az 1988 májusában kezdődő, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában viselt tagsága vagy éppen a miniszterelnöki tanácsadó szerepe tette őt politikussá. Nota bene, a pártértekezleten vele együtt egy másik kiemelkedően intelligens, éles elméjű történész, Ormos Mária is a pártparlament tagja lett, akárcsak a nemrég elhunyt jeles színművész, Szilágyi Tibor vagy a marxizmus kései megújítóinak egyike, Tőkei Ferenc. E pártrendezvény egyik újdonsága éppen a jeles értelmiségiek integrálása volt, a rogyadozó párt sorainak megerősítése végett.
Ugyanakkor Berend T. ekkor már régóta betöltött politikusi szerepet, amivel régi magyar hagyományt követett. Talán II. József idejéig mehetünk vissza, amikor a felvilágosodás eszméiből táplálkozó értelmiségiek szűk csapata szolgálni és segíteni akarta a kalapos királyt. Ilyesféle módon politizált Berend T. is. Üssük fel bátran az 1983-ban megjelent kötetét, a Gazdasági útkeresés, 1956–1965 című munkát. Ebben így vallott saját történetírói szerepfelfogásáról: „Nem titkolom, most sem csupán a történelem iránti változatlan kíváncsiság és érdeklődés vezérel, hanem a magyar gazdaság jelenének és jövőjének sorskérdéseire formálódó gazdaságpolitikai válaszokhoz szeretném rendelkezésre bocsátani a gazdaságtörténeti elemzés tanulságait.” Árulkodó adalék, hogy e munkához két mottót választott: az egyik Kádár János 1957-es beszédéből vett részlet elméleti kutatás és politikusi gyakorlat viszonyáról. Ennél sokkal tanulságosabb a másik szöveg, melyet 1864-ben Eötvös József írt le, s így szól: „Minden reform utáni törekvés sikertelen, ha az nem a bajok kútforrásaira terjesztetik ki.”
Ezzel megérkeztünk a kiindulási pontunkhoz, nevezetesen, hogy miért tartom Berend T. Iván életművét a konzervatív jellegű Kádár-korszak fontos és elemzésre roppant érdemes jelenségének. Voltaképpen erről beszélt, ki nem mondva, burkoltan a fényes szelek nemzedékének tagja a nevezetes film kapcsán is: a forradalom esélye elveszett, maradt a reform útja. Bár ez 1969-ben közel sem tűnt egyértelműnek. Mégis aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy Berend T. Iván politikai állócsillagát leginkább a Kádár-kori reformpolitika reprezentatív alakjai, első helyen Nyers Rezső és a körülötte lévő szakértői csapat, illetve tőlük nemigen elmaradva a Fehér Lajos és Dimény Imre körüli agrárlobby jelentették. S azt gondolom, hogy Berend T. Iván közéleti-politikai tévedései és hibái, melyek egy ilyen hosszú emberi életút során elkerülhetetlenek, voltaképpen osztoznak azokban a hitekben, illúziókban és helyes felismerésekben, melyek a reform hivatásos alakítóit jellemezték. Ugyanakkor maga az attitűd voltaképpen szociáldemokrata mentalitást tükröz, és ez képezte a hidat Berend T. időskori életművéhez is.
Élete utolsó éveiben – hűen Eötvöshöz – továbbra is a „bajok kútforrásait” kereste, megőrizve és kitágítva szemléletét, a magyar gazdaság, ipar és pénzügyi politika kérdésein túl Kelet-Európa, az európai egységgondolat és a globalizáció kihívásain töprengve.
1988-ban A magyar gazdasági reform útja című kötetének előszavában így summázta történészi krédóját: „Tisztességes, őszinte krónikás igyekeztem maradni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel a munkával is aktív részese lehessek a magyar reformfolyamat jobb önmegismerésének, s további kedvező kibontakozásának.” Ennél szebben és hívebben senki sem foglalhatná össze e rendkívüli életút mérlegét. Béke poraira!
A szerző történész, az ÁBTL főosztályvezetője
Nyitókép: Berend T. Iván Budapesten a Mindentudás Egyetemén 2004. szeptember 6-án (fotó: Nándorfi Máté/MTI)
