Itt, a hegyen valójában az idők kezdete óta szomjas emberek éltek. Ők nemcsak egyszerűen voltak szomjasak, mint akik már régen, nagyon régen nem ittak egy csepp vizet sem, hanem a zsigereiken kívül a lelkükben is, úgy, mint Szókratész az igazságra. Talán ebből is adódott az, hogy aki nagyon szomjas, az vagy filozófus lesz vagy szőlőtermelő és borász. A létszomjúságot a filozófus próbálja megérteni, az azon túli szomjúságot az, aki egy éven át hóban, fagyban, hőségben képes azért dolgozni, hogy majd egy jó borral, sőt annak fröccsével a test szomját úgy oltsa, hogy valamit segítsen a lelkén is. Úgy, mint egy zarándok, aki egész éjszaka, sötétben, úttalan utakon vándorol felfelé a hegyre, hogy hajnalban, napszentüléskor megpillantsa, magába fogadja a felkelő nap éltető fényét. A szomjúság mindenekelőtt és fölött metafizikai kihívás. A legnagyobb költők kerülgetik ezt a fogalmat, nem nagyon bírnak vele, kivéve talán Szent Ágostont, aki Isten-szomjúságában lelte meg a nyugalmát, ha egyáltalán itt, ebben a földi létben nyugalmat lehet találni.
Víz, víz mindenütt, csupa víz,
és a deszka mind megaszott;
Víz, víz mindenütt, csupa víz,
egy csepp ivóvíz sem akadt.
Samuel Taylor Coleridge, az egyik legnagyobb romantikus költő a Rege a vén tengerészről című enigmatikus költeményében meséli-sírja el a szomjúság tragédiáját. A bűn utáni büntetésben lévő létezés létszomjúságát. Azt a helyzetet, ahol mindenütt víz van, de sehol egy csepp jó víz, ami oltaná a szomjúságot. A bűn a sivatagba száműzi a lelket, s mindehhez elég egy szent madár, egy albatrosz meggyilkolása. Az albatrosz kiontott vérétől megrohad a tenger is, az óceán bűzlő sivataggá üvegesedik. Mitől kerül egy nép, mekkora bűntől száműzetik szinte reménytelen vándorlásra a sivatagba, akár negyven évre, akár tizenhat évre…
Lassan egy évtizede figyelem egy kis kúria ámbitusáról, címeres tornácáról a hegyoldalt Tokajban, a Donáth-dűlőt, amely a Szerelmi-dűlő mellett szolgálta jó borral már a szemben lévő Rákóczi-kastély mindenkori urait is. Az elmúlt évtizedben már nagyon szenvedett a szőlő ezen az istenáldotta helyen, ahol történelmileg a jászói premontrei apátság birtoka érlelte a muskotályt, a hárslevelűt, a furmintot s a belőlük születő főbort, szamorodnit, a fordítást, a máslást és természetesen az első francia bor-világkiállítás nyertes aszúját is. Egy csacska újbirtokos próbált itt, a hegyoldalban szőlőt telepíteni, évekig locsolta, szenvedett vele, majd tavaly feladta. Az utolsó szálig kipusztult az újonnan telepített szőlő. Lassan az öreg tőkék is feladják, nem bírják a szárazságot. Nagy-nagy szomjúság viszi el őket, őket, „akik” annyi szomjúságot oltottak az egykori tündöklő Kárpát-medencében, és vigasztaltak Trianon után minket, szomorú magyarokat, búsongó őseinket, Adyt is, Krúdyt is.
Azért reménykedjünk, hogy most talán esély adódik arra, hogy múljon ez a nagy szomjúság, s megérkezzünk az ígéret földjére. Megérkezzünk mi is a nagyfröccsök földjére, s Tokajban is új szőlő sarjad, s új bort nevelnek mustvérrel könnyezve a régi hordók.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán/Gemini
